Egyszerű kis szállodácskában szálltam meg a Tahrir térhez közel. A szállásadóim rögtön felajánlották, szervezik az autót, azzal a legkényelmesebb eljutni a piramisokhoz. Több lesz négy-öt egyiptomi fontnál? – kérdeztem. Ezen meghökkentek, de elmagyaráztam: a metrójegy egy font, onnan a kisbuszok három-négy font. Több lesz ennél az általuk szervezett autó? Nem erősködtek tovább.
Már leszálltam az iránybuszról, és gyalog haladtam a piramisok felé. Egy tevés srác mindenáron el akart vinni, csóválta a fejét, hogy csak nem akarok hét-nyolc kilométert gyalogolni? Köszönöm (shukran), mondtam neki arabul, egy kilométer sincs. Erre lemaradt. Odaértem a bejárathoz, nem volt még hét óra, mindenki kíváncsian szemlélgetett. Az állatok nem foglalkoztak velem, élvezték a reggeli hűvös levegőt.
Öreg bácsika jött oda és közölte, kötelező idegenvezetőt alkalmazni, másképp nem mehetek be. Amikor nyolc óra után a jegyvásárlás követően beértünk, adtam neki száz fontot és elmagyaráztam, egyedül szeretnék sétálgatni, gondolkodni. Nem bánta, sőt. Egészen felgyalogoltam addig a pontig, jó kis kaptató volt, ahonnét a három piramis egyszerre látható.
Három méltóságteljes piramist nézek, az óbirodalom három uralkodója emeltette: Hufu, Hafré, Menkauré. (Görögösített nevükön: Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz.) Több millió tonna, és „negyvenkét évszázad néz le ránk” (azért nem negyven, mert Napóleon katonáinak címzett elhíresült mondása óta eltelt kétszáz év). Valahol olvastam, idegen bolygóról érkezett űrhajósok építették, másképp hogyan lehetséges ilyen csoda? Ám inkább a görög történetírónak, Hérodotosznak hiszek, szerinte csak Kheopsz piramisán, húsz éven keresztül, húszezer ember dolgozott. (Most két 2006-os kép következik, amikor először voltam a piramisoknál, még én is szervezett úttal, Hurghadából érkeztem, ez az oka annak, hogy a következő két képen látni turistákat.)
Annak idején, 2007-ben, amikor megválasztották a világ hét új csodáját, kialakult egy kisebb vita. Az egyiptomiak, nagyon helyesen, tiltakoztak annak okán, hogy az ókori világ hét csodájából egyedüliként megmaradt gízai piramisokat is a szavazhatók közé osztották be. Később, szintén nagyon helyesen, a piramisok lekerültek a listáról és teljes joggal kaptak egy speciális státuszt. Szerintem is, a világ kulturális öröksége szempontjából egészen kivételes, bármi mással összehasonlíthatatlan a jelentőségük.
A piramisok köveit számos uralkodó próbálta felhasználni, építkezésre, erődítmények emelésére. Több arab uralkodó is belefogott a kisebb piramisok "feldolgozásába", de a legkisebbet is csak hordták, hordták, a kitermelt kő alapján úgy tűnt, földig rombolták, ám a piramisokon meg sem látszott az akció. A méretekről a következő két képen a "parányi" emberkék, állatkák árulkodnak, tanúskodnak.
Amíg Napóleon katonái közül többen piramist másztak az egyiptomi hadjárat során, addig a későbbi császár osztott-szorzott, és kiszámolta: a három piramisból egész Franciaország köré három méteres falat lehetne emelni. Napóleon társaságában volt több matematikus, alapvetően reálisnak tartották a kalkulációt.
A piramisok helyét gondosan kellett megválasztani. Csak a Nílus nyugati partján lehettek - a halál földjén. (A keleti part volt az élet földje.) Sziklás területre volt szükség, mert csak Kheopsz piramisát 2,3 millió kőtömbből állították össze, ezek átlagos súlya 2,5 tonna, ám akad köztük 15 tonnás is, vagyis ezt a rettenetes súlyt bírni kellett. Mikor beharangoztam két hete a piramis riportot, az unokaöcsém, Drávucz Zoltán már jelezte, képtelenségnek tartja, hogy az akkori technikai viszonyok mellett ezt meg lehetett csinálni. (A három nagy piramis, mert van még pár kisebb is ezen a területen, Krisztus előtt 2600-2500 között épült.) Számítások szerint e kőtömb-mennyiség szállításához hatezer-hétezer tehervonat lenne elegendő, vagyis az ember nem is tudja, hogy mit mondjon. Egyébként nincs élő ember, aki biztosat tudna. Ami bizonyos, Kheopsz piramisának magassága 137 méter és 18 centiméter.
Egy szűk folyosón bemegyek a piramis belsejébe. Bent elképesztő páratartalom, pár percig bírható ki, a teremőr bácsika órákig képes rá, amíg fel nem váltják, ez is egy kisebb csoda. Egyiptomi utazásaim során ő, valamint, később egy cipőtisztító fiú kapja a legnagyobb baksist.
Szemben az oroszlántestű, emberfejű szobor, a Szfinx. Soha nem fogják megfejteni a rejtélyét, testén állítólag olyan eróziós nyomok vannak, amelyeket csak heves és sokáig tartó esőzések okozhattak. Egyiptom időjárása tizenkétezer évvel ezelőtt volt ilyen, azóta megváltozott. Sokan hisznek benne, az elsüllyedt földrész, Atlantisz lakói formálták, és a fáraók is csupán kiásták a homokból.
Mások viszont cáfolják ezt az elméletet. Szerintük a Szfinx alapja a kőfejtés során megmaradt hatalmas szikla, ez inspirálta az alkotókat, ezt faragták tovább. A grandiózus kőtömb bizonyos részei, így az oldalát alkotó hasadékok pedig már tizenkétezer évvel ezelőtt is a felszínen voltak, innen az eróziós nyomok, mert való igaz, akkoriban Egyiptomban nem ilyen sivatagos, száraz időjárás volt. Aztán akadnak olyan tudósok is, akik azt igyekeznek bizonyítani, a piramisok és a Szfinx jóval fiatalabbak annál, mint jelenleg gondoljuk, ám az ő teóriájukat meg más tudósok cáfolják.
Mindegy is, talán. A Szfinx mindenesetre a világ egyik legrégibb és legnagyobb szobra, az arabok nemes egyszerűséggel a Rettenet Atyjának keresztelték el, az arca legnagyobb valószínűséggel a Kheopszé, a fáraóé, aki halála után egyesült a Napistennel, ahogy az ilyen Napisten-fáraóknál lenni szokott.
Volt idő, amikor csak a Szfinx feje látszott ki, a többit belepte a homok. Most eredeti állapotában van a túlvilág, a fáraók és a Nap oroszlántestű őrzője, ám a szakemberek most a sivatagi szelek miatt aggódnak, elég keményen rongálják a többezer éves szobrot.
Ez pedig már a búcsúkép, egy szimpatikus egyiptomi család. A gyereket, ha elég nagy lesz, én is így fogom majd kézen, és megmutatom neki a piramisokat.
