Pedig profin közlekedtem a városban, és számos nem turistás helyre is eljutottam. Ám elkövettem egy amatőrséget, nem ellenőriztem, hogy a George Washington-hídon gyalogosan valóban visszatudok-e jutni a Hudson-folyó nyugati partjára.
A városnézési stratégia elvileg rendben volt, hajnalban elindulok Manhattan legdélebbi részéről, a Broadwayt alapul véve – amely átlósan, délkeletről északnyugatra haladva átszeli az egész félszigetet –, meg-megállva, kis kitérőkkel késő este elérek Manhattan északi végébe, itt szépen nyugat felé fordulok, átsétálok a George Washington-hídon a Hudson-folyó felett, át Edgewaterbe, a szálláshelyemre, amely nagyjából egy vonalban van az északi résszel.
Az Egyesült Államokban élő kedves ismerősöm is azt mondta, persze, át lehet gyalogolni a hídon, jó a tervem. Így hajnalban felkeltem, Edgewaterben buszra szálltam, és a Lincoln-alagúton keresztül megérkeztem Manhattan déli részére.
New York alatt mindenki – legalábbis a turisták -, Manhattant értik, hiszen itt található a látnivalók túlnyomó része, pedig többi négy kerületének neve is sokak számára ismerősen csenghet a filmekből: Brooklyn, Bronx, Queens, Staten Island.
Manhattan észak-déli hosszúsága 21 kilométer, nyugat-keleti szélessége – a legnagyobb – közel négy kilométer. Sokan szigetnek mondják, de valójában félsziget, három természetes víz határolja, délről maga az Atlanti-óceán, vagy ha úgy tetszik, a Felső-New York-öböl.
Nyugatról a Hudson-folyó, északról a Harlem-folyó, keletről a Keleti-folyó (East River) öleli körül, és azért nem sziget, mert a Harlem-folyót és a Keleti-folyót egy emberi kéz által alkotott csatorna köti össze, a jobb hajózhatóság érdekében építették meg.
Manhattanben nagyon praktikusan, négyzethálós rendszerben alakították ki az utcákat. Észak-déli irányba futnak a számozott sugárutak (Avenue), nyugat-keleti irányban pedig a számozott utcák (Street). A sugárutak számozása keletről kezdődik, az East River mellett fut az Első Sugárút, és nyugaton, a Hudson folyónál található a Tizenegyedik Sugárút. Az utcák számozása délen kezdődik, és északon ér véget a 220. utcánál.
Így például, amikor gyerekjátékboltot kerestem, csak megnéztem a térképen, hogy az Ötödik Sugárút és az 58. utca sarkán van az egyik legnagyobb és könnyűszerrel odagyalogoltam. Az más kérdés volt, hogy nemrégiben zárt be. Biztos akartam lenni a dologban, odamentem két fekete sofőrhöz, akik a limuzinjaik mellett beszélgettek, de széles, jóindulatú mosollyal azt tanácsolták, a Times Square-en van Disney-bolt, ez valóban bezárt.
Az utcarendszerben további profi megoldások is vannak, a második nap magamtól jöttem rá, hogy Manhattan közepén futó, világhírű Fifth Avenue a választóvonal, a tájékozódás megkönnyítése érdekében a várost két részre osztja, ami tőle nyugatra esik, azt W betűvel jelzik, ami keletre, E betűvel. Vagyis az Ötödik Sugárúttól nyugatra Nyugati 42-es utcáról beszélünk, keletre Keleti 42-es utcáról. Így a távolságokat még egy turista is könnyen felmérheti.
Az utcák pedig azért számozottak, mert okos emberek előre látták annak idején, hogy ide a világ minden tájáról jönnek majd bevándorlók, akiket nem kell terhelni utcanevek kiejtésével, a számozott utcák tökéletesen megfelelnek a célnak.
Két kivétel van, az egyik a Broadway, amely átlósan, délkeletről északnyugatra tartva egész Manhattant átszeli.
A másik Manhattan legdélebbi része, mert itt klasszikus európai utcaszerkezet van, zegzugos, kanyargós, névvel ellátott, vásártér, piac, kikötő köré épült utcák őrzik azon idők emlékét, amikor a hollandok alakították ki ezt a városrészt és elsőszámú funkciója kereskedelmi kikötőként az áruk és telepesek fogadása volt. (New Yorkot 1624-ben alapították holland telepesek Új-Amszterdam néven.)
Tehát most ezen déli rész (Downtown-nak is nevezik) csücskénél vagyunk. (Midtown a középső és az Uptown az északi rész.) Itt álltak a World Trade Center ikertornyai, itt van a Ground Zero, és itt magasodik az új épület (One World Trade Center), a Szabadság-toronnyal. A magassága 1776 láb, a szám megegyezik a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának évével.
Nem messzire innen működik az Amerikai Indián Múzeum is, nagyon gazdag gyűjteménnyel. Az amerikai indiánokat manapság az Első Nemzetek (First Nations) néven is emlegetik. Ez jól hangzik, de az is tény, hogy a világtörténelem legnagyobb, évszázadokon keresztül tartó népirtása az amerikai indiánok ellen folyt.
Úgy gondoltam, indián múzeum után a Wall Street, a világ egyik pénzügyi központjának, mások szerint a világ tönkretevőjének (tessék választani) megtekintése jó kis váltás lesz. Megnéztem a tőzsdét, a Támadó Bika bronzszobrát (Charging Bull) bár közelebb nem lehetett menni a távol-keleti turisták miatt, akik áhítattal simogatták a bika hatalmas, állítólagosan szerencsét hozó bronzheréit.
A délkeleti részről pompás kilátás nyílik a Manhattan-hídra és a Brooklyn-hídra, rengeteg filmben szerepelnek. Innen indulnak a hajók a Szabadság-szobor megtekintésére. A déli részen van még a hatalmas kínai negyed (China Town), az olasz negyed (Little Italy), hogy csak a legnagyobbakról beszéljünk, mert például még a szenegáliaknak is vannak külön utcáik, a városban meg állítólag nyolcszáz nyelven beszélnek az emberek.
Már csak itt a déli részen hosszú napokat el tudtam volna tölteni. Visszatértem a Broadway-re. A Downtown nagyjából a Houston Street magasságáig tart, innen kezdődik a két Village (Falu), és tartanak nagyjából a 14. utcáig.
Az East Village és a Greenwich Village szomszédos, ám elkülönülő városrészek, afféle művész negyedek, bohém negyedek voltak mindig is. Például rengeteg író lakott itt, hajdanán Mark Twain, Edgar Allan Poe, egy emberöltővel ezelőtt Allan Ginsberg, Jack Kerouac, a sor végtelen… Az East Village és a Greenwich Village a mai napig két remek városrész, kocsmákkal, klubokkal, éttermekkel, ide is több nap kellene egy alaposabb turistának.
Ismét a Broadway és tovább észak felé, kezdődött a középső rész, a Midtown, a leghíresebb látnivalók jelentős része itt található. Az utcák itt már „kiegyenesedtek”, és felvették a szabályos négyzetrácsos szerkezetet. Elsétáltam a 22. utcáig, mert a Vasaló-házat (Flatiron Building) mindenképpen meg akartam nézni, ez volt a világ első felhőkarcolója és jelenleg is benne található a világ első liftje, amelyet huszonvalahány dollár fejében a lakók engednek használni a turistáknak.
A Vasaló-házról az első fotót az általános iskolai történelemkönyvemben láttam, már akkor nagyon tetszett, de kissrác koromban, rendszerváltás előtt New York inkább meseszerű dolognak tűnt. Visszamentem másnap, meg harmadnap is, képtelen voltam megunni. A szerencse is megsegített, a közelben volt egy nagyon jó LEGO-bolt, a gyereknek most éppen ilyen korszaka van, a dinoszaurusz univerzumot lassan kezdjük magunk mögött hagyni, magyarán könnyen beszereztem az ajándékokat.
Midtown South-ban található az Empire State Building, sokáig volt a világ legmagasabb épülete, nagyjából annyira ismert, mint az Eiffel-torony. Sokak szerint innen a legjobb a város panorámája, nem volt igazából jó idő, de nem lehetett kihagyni. A felső kilátó üveggel van lefedve, túlságosan sok öngyilkosság fűződik az épülethez.
A következő állomás kicsit magyar célpont is volt, a New Yorki Közkönyvtár, a világ egyik leghíresebb gyűjteménye. A könyvtár egyik termében látható Munkácsy Mihály festménye, amelyen a vak Milton lányainak diktálja fő művét, az „Elveszett Paradicsomot”.
Elérkeztem a 42.-ik utcáig, innen kezdődött Midtown North, rögtön az elején "a világ útkereszteződése", a Broadway színházainak központja, a Times Square. Itt sohasem áll meg az élet, és minden január elsején benne van az összes híradóban, a szilveszteri utcabállal, az egyik felhőkarcoló tetejéről leereszkedő féltonnás kristálygömbbel.
A Rockefeller Centerről építése idején készült egy napjainkra híressé vált kép, ezen a munkások óriási magasságban üldögélnek egy acélgerendán. Most így néz ki az épület.
Elmentem még a Szent Patrik-székesegyházba, Amerika legnagyobb katolikus templomába, a kölni dóm mintájára kezdték el építeni a polgárháború előtt, 1879-ben adták át.
Eljutottam az 59. utcáig, most következett az Updown, a felső rész, ez egészen a 110-ik utcáig tart.
Az Updown középső harmadát észak-déli irányban téglalap alakban elnyúló, grandiózus zöld terület foglalja el 341 hektáron, a filmekben legtöbbet szerepelt park, a Central Park.
A parktól keletre van az Upper East Side, ez elit városrész elegáns házakkal, drága üzletekkel, de a Múzeumi Negyed is itt fogadja látogatóit, a teljesség igény nélkül csak néhány név: Metropolitan Múzeum, Guggenheim Múzeum, Modern Művészetek Múzeuma...
A múzeumokat másik napra terveztem be, ezért nyugatra fordultam, az Upper West Side felé. A parkot délről határoló 59. utcában parkoló lovas kocsikat és hajtóikat fotózgatva eljutottam a park délnyugati végéhez, ez volt a Columbus Circle.
Elindultam északnak, a nyugati oldalon lévő Dakota-házhoz, ez előtt gyilkolták meg 1980-ban John Lennont.
A Dakota-háznál, a Lennon-emlékhelyet érintve bementem pihenni kicsit a parkba, amelyet a XIX. század közepén hoztak létre, húsz évig csapolták a mocsarakat, alakították ki a területet annak érdekében, hogy New York polgárai a zöldben tudjanak kirándulni, pihenni. Olvastam egy becslést, ezek szerint a park által elfoglalt területek értéke mintegy 700-800 milliárd dollárra tehető.
Visszamentem a Dakota-házhoz, az Upper East Side-on ismét megkerestem a Broadwayt és haladtam tovább északnak. Több kedves úti célom volt még ezen a szakaszon. Elsőként a Beacon-színház, 2006-ban itt vették fel a Rolling Stones két koncertjét, ezek adták az alapját Martin Scorsese koncertfilmjének, a Shine a Ligth-nak.
Kezdtem fáradni, de ezen a részen számos, jellegzetesen new yorki, barna kőből készült lépcsős házat, és remekbe szabott tűzlétrákat láttam, így lelkesen fotóztam.
Lassan magam mögött hagytam a Central Park északi vonalát, a 113. utcánál nyugatra fordultam, csak a Riverside Drive-ig kellett elmennem, hogy megnézhessem Kossuth Lajos szobrát.
Harlem felé azonban a nyakamba szedtem a lábam, a lakosság 95-96 százaléka fekete, nem akartam estére ott ragadni. Először az Apolló-színházat kerestem meg, itt kezdte a karrierjét – a teljesség igénye nélkül - Ella Fitzgerald, James Brown, Jimi Hendrix, Aretha Franklin, Michael Jackson, Diana Ross, Stevie Wonder…
Kezdett esteledni, visszamentem a Broadway-re és folytattam utam északra. Már tényleg nagyon messze voltam a központi részektől, egyre kevesebb fehér embert láttam az utcán, néhány latin és fekete meg is nézett magának. Rutinosan kerültem a szemkontaktust.
Végre megláttam a George Washington-híd kedves fényeit, gondoltam, átsétálok a Hudson-folyó felett, át Edgewaterbe, a szálláshelyemre, nagyjából egy vonalban vagyunk. Elkezdtem keresni a lépcsőt, a gyalogosfeljárót, és teljesen a híd alatti senki földjére kerültem. Egyik oldalról a folyó, másik oldalon Manhattan védjegyei, a gránitsziklák, azokon senki fel nem kapaszkodik, mindenfelé felhajtók, lehajtók az autósoknak. Ember meg sehol. Illetve, láttam egy fa tövében üldögélő fickót, de a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő.
Még a végén találkozom a méltán világhírű amerikai sorozatgyilkosok egyikével, gondoltam.
Az Egyesült Államokban élő kedves ismerősöm tévedett. Mit tegyek, menjek vissza több mint száz utcát a központi buszpályaudvarig, szálljak buszra és a Lincoln-alagúton, a Hudson-alatt, dél felől közelítsem meg Edgewatert?
Szerencsére a híd lábánál útépítő munkások dolgoztak, zúgtak a gépek, odamentem, jókat nevettek a történeten. De azt mondták, ne menjek vissza a buszpályaudvarig, gránitsziklákat se másszak, és eszembe se jusson a hídon gyalog kísérletezni, menjek vissza szépen egy-két kilométert Manhattan északi része felé, és intsem le az első taxit.
Végül megoldottam a helyzetet, ami azért annyira nem volt vészes, metrót, buszt, taxit csak azért akartam a legvégső esetben igénybe venni, mert egy várost gyalogosan lehet legjobban megismerni.
Másfél kilométer után elértem végre egy forgalmasabb utcát, leintettem az első taxist, közben azon gondolkodtam, pakisztáni, ukrán, afrikai, latin-amerikai vagy arab lesz-e a sofőr. Egy indiai srác volt, ötven dollárban állapodtunk meg, úgy éreztem, az aznapi huszonöt plusz másfél kilométer után megérdemlem a kényelmes hazatérést a remekbeszabott George Washington-hídon.
Amint megérkeztem a szállodába, gyorsan kerítettem egy sört és kisétáltam a Hudson-partjára, a túloldalon Manhattan északi részének felhőkarcolói világítottak. Csináltam még pár fotót. Egyet az épületekről a kacsákkal, egyet meg a boldogtalan George Washington-hídról, amelyen - miként jól tudjuk a történtekből - nincs gyalogosforgalom. Úgy döntöttem, az első napom végül is jól sikerült, ezért holnap is hajnalban kezdek.
Mert olyan, mint New York, csak egy van a világon.
