Belize Cityből végül is elmenekültem. Erről majd írok egy másik riportban, a lényeg, hogy rosszabb volt a leglepusztultabb magyarországi cigánytelepnél. A boltokon rácsok, ha valaki akart valamit vásárolni, rámutatott, és a rácson keresztül beadta a pénzt. A boltosoknak jó okuk volt erre a rendszerre.
Belize angol és egyben a Föld egyik utolsó gyarmata volt, 1981-ben nyerte el a függetlenségét, Közép-Amerika egyetlen angolul beszélő állama. A maják a lakosság tíz százalékát teszik ki, elsősorban a mexikói és a guatemalai határ közelében élnek. Az ország kalózparadicsom is volt egykoron. A lakosság meghatározó részét teszik ki az Afrikából származó rabszolgák helyiekkel keveredett leszármazottai, ők a garifunák, az ország középső és déli részén élnek elsősorban.
Mindenki be van tépve és teljesen kiszámíthatatlanok. Az egyik pillanatban jólelkűen rád köszönnek, hogy „élvezd a napsütést, fehér ember”, a másik pillanatban elszavalják neked a saját maguk írt szerelmes verset, de ha nem fizetsz érte, hirtelen agresszívvé válnak. Bizonyos szituációkban nem szabadott volt sem angolul, sem spanyolul beszélni, csak a magyarul, nagyjából annyit, takarodj innen, vagy hazaváglak anyádba. Ezt minden esetben megértették és a legmeglepőbb módon, tolerálták.
De azért a városból mégis megszöktem egy hajnalon. A csirkebusz (Latin-Amerikában az Egyesült Államokban kiselejtezett, régi iskolásbuszok közlekednek, amelyeken az égvilágon mindent szállítanak, így baromfit is, innen az elnevezés) lassan haladt déli irányba, kezdett világosodni, fellélegeztem. Nagyon elegem volt már a félbolond rasztákból.
Placencia egy félszigeten helyezkedik el, lényegében üdülőváros, de elsősorban helyiek nyaralnak itt, a turistából nem sok akad. Egy amerikai nőtől béreltem faházat, mindenét eladta Coloradóban és valóban szert tett egy tengerparti villára, ám annak fenntartása Belize drágasága folytán nem volt olcsó. Örült is nekem, szüksége volt a pénzre. Nekem meg a faházra és a Karib-tenger kékjére.
Ez nem az amerikai hölgy háza, ám tulajdonosa fogyasztási szokásairól híven árukodik színvilága.
Romantikus úrfikoromban úgy gondoltam, a Földközi-tengernél nem létezhet szebb. Ezt Percy Bysshe Shelley (Horsham, 1792. augusztus 4. – Lerici, 1822. július 8.), „Óda a nyugati szélhez” című verséből következtettem ki.
Részlet (Tóth Árpád fordítása): „Ki felvered nyár-álmából a kéklő Földközi-tengert, mely lustán pihen kristályos habverés közt fekve rég habkő fokoknál, Baiae öbliben, s álmában agg kastélyok tornya ring a hab sürűbb napfényén égve lenn, s azúr moszat s virág lepi be mind, oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél, ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing, s fenékig nyílik s látszik lent a mély tenger-virág, s mit az iszap bevon: a vízi vak lomb, mely zöldelni fél, mert hangod csupa sápadt borzalom, melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!”
Aztán eljutottam oda. Baiae (mai olasz megnevezése Baia) ókori római tengerparti üdülőváros a campaniai Bacoli területén, a Pozzuoli-öböl partján. Láttam a tenger kékjét, ahogy Shelley. Majd eljutottam a Francia Riviérára. Gyönyörű volt a tenger, órákon keresztül bámultam, úgy voltam vele, ennél sehol nem lehet szebb a kék. Majd láttam szebbet később, az is a Földközi-tengernél volt, Libanon partjainál, nem hittem a szememnek és csak néztem és csak néztem.
De a Karib-tenger kékjéhez semmi sem hasonlítható. A Csendes-óceán zöldes színű, az Indiai-óceánon már akad gyönyörű kék, például az Andamán-tengeren, vagy a Maldív-szigeteknél, de a Karib-tenger kékjét semmi nem közelíti meg.
De térjünk vissza Placenciába. Nagyokat sétáltam a félszigeten, a környéken. Mindenki kíváncsian nézegetett, leginkább a gyerekek.
Egy házat éppen nemes egyszerűséggel arrébb toltak.
Felmértem a terepet, beszereztem az olcsó árucikkeket, a vodkát és a vagdalt húst. Lementem fürödni a tengerre. Egyszer megállt egy biciklis raszta. Az üzlet az üzlet, és a pénz mindenkinek fontos – akár bevallja, akár nem. Kimásztam a vízből.
Ittam egy vodkát, elismeréssel gondoltam a raszta üzletfelemre, és visszamentem a Karib-tenger kékjébe. Úszkálgattam, kimentem a partra vagdalt húsért és vodkáért, és elismeréssel gondoltam a biciklis haverra. Visszamentem a Karib-tenger kékjébe. Majd ismét kimentem a partra.
Az amerikai hölgy kijött a partra és ellenőrizte, hogy életben vagyok-e még. Hamarosan megérkeztek a delfinek, együtt úsztam velük. Kimentem a partra, vodka, vagdalt hús és további elismerő gondolatok a kerékpáros haverről. Nem volt semmire gondom, a péntek és a Hondurasba induló hajó már egy másik univerzumban voltak.
Az amerikai hölgy már egészen lejött a vízig, és aggodalmasan szemlélődött. Arra emlékszem, hogy üldögélek a faházacska lépcsőjén, hajnal van, a Karib-tenger hullámait hallgatom, időnként vidám raszták botorkálnak el az úton és integetnek, üdvözölnek. Tetszettem nekik, az egyik bekiáltott, hogy mi van európai delfinember? Ezek szerint beszélhettem vele.
Végül bementem a faházba. Még több boldog nap várt rám. Azután egyszer péntek reggel lett és a hajó elindult Hondurasba, könnyedén szelte a Karib-tenger egyedülálló felejthetetlen kékjét. Várt rám San Pedro Sulla, a világ legveszélyesebb városa és várt rám Honduras.
