vasárnap, 26 február 2012 13:54

Belize, ahol már az első nap csupa-csupa „meglepetés”, avagy, miért is utálta a feleségem Belize Cityt

Írta:

Mexikó és Belize határán álltunk, Chetumal városának buszpályaudvarán, még a mexikói oldalon. Majd megérkezett egy fekete srác egy régi, kiszuperált amerikai iskolásbusszal, és közölte, az adott belize-i busztársaságot két nappal korábban a kormány megszüntette. A kitűnő üzletember ennél a cégnél dolgozott sofőrként, és tisztában volt azzal, hogy a Mexikó felől érkezők mit sem tudnak a történtekről, csak el akarnak majd jutni valahogy Belize City-be.

Pár dollár volt a négy órás út, mindenki megtalálta a számítását. A busz egy kiszuperált egyesült államok-béli iskolásbusz volt, egész Latin-Amerikában ezek közlekednek, és az utasokon kívül szállítanak mindent, zöldséget, gyümölcsöt, háziállatokat. Innen is a közkeletű, nemzetközi nevük is, csirke busz, chicken-bus.

A srác gond nélkül elvitte az utasokat Belize Citybe. Leszálltunk, és nagyjából olyan kép fogadott, mint itthon Magyarországon, a leglepusztultabb cigánytelepen. De nem, rosszabb. Haladtunk az olcsó hotelünk felé a King Streeten, és azt vettem észre, a feleségem lassan futólépésben halad előre.

Mindenütt rácsok

A házak ablakain, ajtóin mindenütt rácsok voltak, a boltokon dupla rácsok, látszott, itt csak úgy lehet vásárolni, hogy beadod a pénzt, majd kiadják az árut. Egyébként a fizetés bizonytalan, sőt, még ki is rámolják a boltost. Haladtunk sietősen, a feleségem egész busz úton morgott rám (már nem is emlékszem, miért), most néma csendben szedte a lábait. Nekem kezdett tetszeni a dolog.

Egészen a tengerpartig futottunk, majd balra fordultunk, és háromszáz méteren belül ott volt a körülményekhez képest egy csodálatos, tiszta, kellemes kis hotel, normális árért. A feleségem kezdett megnyugodni. Elindultunk a városba vacsorázni. Egy fekete srác odajött, megkérdezte miben segíthet, majd elkísért egy családi étteremnek nevezett viskóba. Elvisnek hívták, azt mondta, a neve miatt az egész élete egy film, nem pontosan értettem miért. Elvis semmit nem akart a segítségéért, örült, hogy segíthetett. A családi viskóban öreg raszták falatoztak, és gátlástalanul köpködtek a padlóra. A feleségem utálta Belize Cityt.

Másnap még jobban, mert teljesen szétütött feketék jöttek oda percenként, és pénzt kértek, vagy, hogy vegyél nekik tortillát, hot-dogot, sört, bármit. Többen kifejezetten agresszívek, és ilyenkor egyetlen megoldás van: sem angolul, sem spanyolul nem szabad velük beszélni, csakis a legválogatottabb magyar káromkodásokból értenek és mennek arrébb. Jobb estben, mert több olyan is volt, akit odébb kellett löknöm, és még akkor méltatlankodott. Ez egy olyan fekete srác volt, aki azzal jött hozzánk, hogy szeretné elszavalni egy saját versét a szerelemről. Köszöntük, nem, de azért elszavalta, utána váltott a poétikusan szép érzelmekből az agresszivitásba.

Belize angol és egyben a Föld egyik utolsó gyarmata volt, 1981-ben nyerte el a függetlenségét, Közép-Amerika egyetlen angolul beszélő állama. A maják a lakosság tíz százalékát teszik ki, elsősorban a mexikói és a guatemalai határ közelében élnek. Az ország kalózparadicsom is volt egykoron. A lakosság meghatározó részét teszik ki az Afrikából származó rabszolgák helyiekkel keveredett leszármazottai, ők a garifunák, az ország középső és déli részén élnek elsősorban.

Reggae és marihuána

Kicsit olyan tehát, mint Jamaica, mindenhol reggae szól, fekete emberek járkálnak az utcákon, és gyakorlatilag mindenki be van lőve. Belize City azért nem kerülhető meg logisztikailag, mert innen közelíthető meg a világ második legnagyobb korall-zátonya (Caye Caulker); az első az ausztrál Nagy-Korallzátony. (Caye Caulker-ről egy külön riport szól ezen a honlapon.)

A kocsmákból is reggae szól, és marihuána füst tódult kifelé a szabadba. Azért többe bementem egyedül, a fogadtatás vegyes volt, akadt, aki szélesen mosolygott és barátkozott, akadt, aki kigúnyolt a rajtam lévő mellény miatt és azt kiabálta: itt az FBI.

A városban azonban voltak jó részek, az iskolások fehér egyenruhában jártak. (Belize City szép oldaláról külön riport található ezen a honlapon.) A verset szavaló agresszív fekete miatt hajnalban taxival mentünk ki a buszállomásra, a feleségem már tartott a várostól, megértettem szegényt, nem illett ide a Roberto Cavalli és a Ralph Lauren cuccaival. Koromfekete sötétben indult el a busz délnek, Dangriga és Placencia felé. Munkába igyekvő feketék szálltak fel, egyre távolabb kerültünk a várostól, a nap kezdeti bágyadt fénye egyre erősebb lett, olykor már látszott kelet felé a Karib-tenger gyönyörű kékje; megúsztuk.

Megjelent: 1359 alkalommal