Arról már egy korábbi salvadori riportomban írtam, hogy micsoda remek, minden kritikán aluli szállásom, bolhafészkem volt Santa Ana piroslámpás negyedében, a kuplerájok előtt álldogáló prostituáltak, hogyan fújták az arcomba a marihuána füstöt, folyamatosan szólongatva.
„Hola gringo, que tal? Que buscando? (Helló gringo, hogy vagy? Mit keresel?)
Arról is írtam, miképp mentette meg az életemet a magyar válogatottnak az 1982-es spanyolországi vébén Salvador ellen elért 10-1-es győzelme, még ajándék sört is kaptam egy kocsmában jeles salvadori striciktől és drogkereskedőktől. A kárpótlás a kiszámíthatatlan társaságért (jól sült el a dolog) három gyönyörű salvadori vulkán volt.
Közülük a Santa Ana az egyik legszebb latin-amerikai vulkán.
Csodálatos bolhafészkemet korán elhagyva a vulkánok felé vettem az utamat. Előbb megreggeliztem a piacon, amelynek bejáratánál egy közlekedési táblán egy fegyver ábrája volt, pirossal áthúzva, miszerint a piacra fegyverrel behajtani tilos. Jellemző volt a városra és az országra. Ettem egy hot dogot, jólesett.
Santa Ana, Cerro Verde, Izalco – ez a három csodálatos vulkán található Santa Ana közelségében, a Vulkánok Nemzeti Parkjának hívják. Bőven van még máshol is vulkán, valahol olvastam, hogy Salvador területét figyelembe véve (nem nagy ország, 21 ezer négyzetkilométernyi), itt van a világon arányaiban a legtöbb vulkán.
De a hegyekben lévő tavak is a hajdan kitört vulkánok kráterét, kalderáját foglalják el gyönyörű kék vizükkel. A Vulkánok Nemzeti Parkja felé el is mentünk a Lago de Coatepeque mellett, a busznak itt elvileg nem volt megállója, de a sofőrrel már indulás előtt lebeszéltem, hogy csak megállunk itt pár képre, a jó öreg zöldhasúakat is odaadtam előre (Salvador hivatalos pénzneme az amerikai dollár), köszönte szépen, és pedig köszöntem a képeket.
A Lago de Coatepeque átmérője mintegy hat kilométer, a tó mélysége 120 méter. A tó környékén Salvador gazdag, tehetős polgárai laknak szép villáikban.
A busz megérkezett a Santa Ana-vulkán aljához, megváltottam a jegyet, két katona is feljött a mintegy féltucatnyi turistával. Volt már rá példa, hogy kirabolták a vulkánmászókat.
A turisták rajtam kívül mind salvadoriak voltak. Nagyon kedvesen mondták: - Ha magyar vagy, akkor jól megverünk a vulkán tetején, tudod, miért…
Igen, már tudtam. Amióta Honduras felől beléptem az országba, a nacionálémat megtudván határőrtől elkezdve mindenki a focival jött nekem. Először nem értettem, biztos az Aranycsapat, Puskás Öcsi, micsoda ászok lehettek, gondoltam, ha még itt és most is emlegetik őket…
Azok is voltak, de salvadori barátaim az 1982-es spanyolországi labdarúgó világbajnokság, Magyarország-Salvador mérkőzéséről beszéltek, ahol 10:1-re győztünk. Nekik ez olyan trauma volt, mint nekünk az 1986-os mexikói világbajnokság magyar-szovjet 0:6-ra végződő meccse.
Hamarosan vidám beszélgetés közepette kapaszkodtunk fel a vulkán oldalán, és abban is megállapodtunk, ha visszajöttünk, focizunk egy kicsit.
A Vulkánok Nemzeti Parkja több ezer hektáron terül el, különleges az állatvilága, a növényzete. A három vulkán közül az Izalco a legfiatalabb, 1910 méter magas, a mai napig füstölög. 1770 és 1958 között ötvenszer tört ki, és annyira aktív volt a köztes időkben is, hogy a tetején többnyire friss láva vöröslött. A tengerészek ezért nevezték el a „Csendes-óceán világítótornyának”, éjszaka meg különösen jó szolgálatot tett a tengeren kint lévőknek a parázsló tűzhányó.
Érdekes, 1958 után hosszú évtizedekig nyugalom volt, 2005 októberéig, akkor kitört és a hamu, a füst megölt két kávészedő munkást. Az Izalcora nem engednek fel senkit, nem lehet megmászni.
A Santa Ana-vulkán a legnagyobb, 2365 méter magas és egyben az ország legmagasabb csúcsa. (Egyébként szép indián neve is van: Ilamatepec.) Első kitörését 1520 jegyezték fel, azóta tizenkétszer adott hírt magáról.
Haladtunk felfelé, pár házacska esett még útba a Santa Ana alján, utána következett a kaptató, és a vulkáni táj egyre inkább elvarázsolt. A Lago de Coatepeque már a mélyben tündökölt kalderájával, kék vizével, elegáns villáival.
Egyre gyérebb lett a növényzet is, elmaradtak az erdők, a fák – állítólag szarvas és ormányos medve él bennük, ám én nem láttam állatokat. Majd elmaradtak a bokrok, jöttek a kaktuszok, egyre kevesebb lett a zöld és végül már holdbéli tájon jártunk.
A vulkánokat a görög és római mitológiában az istenek művének tartották, az előbbieknél például az Etna alatt volt Héphaisztosz műhelye, ahol Zeusz fegyvereit kovácsolta. A kereszténységben azonban már a Sátán művének tartották a tűzhányókat, amelyek kitörését csak a szentek csodatételei akadályozhatják meg. Például i. sz. 253-ban a Catania lakosai Szent Ágota relikviáival körmenetet szerveztek, hogy megakadályozzák az Etna közelgő lávaáradatát, és a tűzfolyam csodával határos módon el is kerülte a várost. Az igazsághoz hozzátartozik, 1669-ben ismét lejátszódott ugyanaz, Etna, láva, Szent Ágota, relikvia, körmenet – a várost sajnos elöntötte a láva.
Félúton megpihentünk egy kicsit, összesen egyébként két és félórás volt a felfelé tartó út.
Végre elértük a Santa Ana ellipszis alakú kráterét, a mélyén smaragdzöld színű tó varázsolta el az embert, leültem, csak néztem. (Hagyom is, hogy beszéljenek helyettem a képek.)
Még mindig hagyom.
Álltam a vulkán tetején, amennyire lehetett igyekeztem minél közelebbi fotókat készíteni. Bekúszott egy felhő is.
Ennél jobban már nem merészkedtem ki a Lago de Coatepeque megfotózása érdekében.
Jól látszott az Izalco, a Cerro Verde. Az idő nem volt elég tiszta ahhoz, hogy megpillanthassam a Csendes-óceánt, állítólag tiszta időben az is látszik.
Nem bánkódtam, hiszen a vulkán tetejéről Los Cobanosba, egy salvadori halászfalucskába vezetett utam. Mexikóban említette egyik szállásadóm – aki Salvadorba járt át fogorvoshoz -, hogy ha valami autentikust, igazi salvadori életmódot akarok látni, odamenjek. Így is történt, estére odaértem, los cobanos-i kalandjaimról már korábban beszámoltam.
Volt még egy apró dolgom, a vidám salvadori srácokkal fociznom kellett. Egy üres ásványvizes palackot használtunk a célra. Én győztem, 10:1-re.
