San Salvadorból, busszal érkeztünk Santa Anába, leszálltunk és a feleségem két perccel később kijelentette, sok időt nem kíván tölteni ebben a városban. A piac bejáratánál egy közlekedési táblán egy fegyver volt, pirossal áthúzva, miszerint a piacra fegyverrel behajtani tilos.
A ifjúsági szállóban, amit korábban kinéztünk, nem volt hely, de „szerencsére” találtunk egy ötdolláros lepra-tanyát, amelyik szállodának merte nevezni magát, ott letettük a cuccokat, és elindultuk a Vulkánok Nemzeti Parkja felé. (A vulkánmászásról külön riportot találnak ezen a honlapon.)
Amikor az ember este visszatért megszállni, különösen kitűnt, hogy a város egy bűnbarlang, a kocsmák, bárok, kuplerájok utcákon keresztül sorakoznak. A prostituáltok kint állnak a kupik előtt, az idegen arcába fújják a marihuána füstöt és folyamatosan szólongatnak: „Hola gringo, que tal? Que buscando? (Helló gringo, hogy vagy? Mit keresel?)
A végén inkább bementem egy normálisabbnak tűnő kocsmába, de bent leginkább stricik és drogkereskedők üldögéltek. Honnan jöttél, gringo? Ekkor derült ki, mit jönnek nekem a salvadoriak napok óta a focival. Amióta Honduras felől beléptem az országba, folyamatosan mondogatták, azt hittem, Puskás Öcsi és az Aranycsapat halhatatlansága újabb bizonyítékának vagyok tanúja. De nem, ők az 1982-es spanyolországi labdarúgó világbajnokság, Magyarország-Salvador mérkőzéséről beszéltek, ahol 10:1-re győztünk. Nekik ez olyan trauma volt, mint nekünk az 1986-os mexikói világbajnokság magyar-szovjet 0:6-ra végződő meccse.
Egyből lett becsületem, ajándék sört is kaptam. A végén szinte vigasztaltam őket, hogy ez egy kicsúszott eredmény, ekkora különbség nem volt a két csapat között. Majd egy idő után bölcsen elköszöntem, és a marihuána füstben úszó utcákon gond nélkül hazamentem arra az ötdolláros lepra-tanyára, amelyik szállodának merte nevezni magát. A szoba vízben úszott, mert a vécé eldugult, szerencsére, csak tiszta vízben. Szárítgattuk a ruháinkat, majd másnap hajnalban kiosontunk a buszállomásra.
Az állomást egyenruhás őrizte, hatalmas gépkarabéllyal az oldalán. Mindig szerettem volna ezeket az embereket fotózni, de nem igen mertem, a végén még bevisznek a rendőrségre. Mindenestre megpróbáltam, ránéztem az egyenruhásra, ránevettem és mondtam neki spanyolul, milyen gyönyörű a fegyver. A srác szintén elnevette magát, és azt válaszolta, igen, nagyon szereti ő is ezt a gépkarabélyt, biztonságot, tekintélyt ad. Ezt követően már minden ment, mint a karikacsapás, több képet is készítettem róla.
A busz megérkezett, elindultunk a Csendes-óceán felé. Sohasem láttam még a legnagyobb óceánt, nagyon vártam.