hétfő, 20 február 2012 10:34

A világ legveszélyesebb városai

Írta:

Közbiztonsággal foglalkozó mexikói civil szervezet tette közzé a napokban, a százezer főre jutó gyilkosságok száma alapján, a világ 2011-ben legveszélyesebb talált városainak ötvenes listáját. A közelmúltban az első helyezett (San Pedro Sula, Honduras), a negyedik (Acapulco, Mexikó), a tizenkettedik (Guatemala City, Guatemala) és a huszadik (San Salvador, El Salvador) mindennapjaiba sikerült betekintést nyernem.

A Consejo Ciudadano para la Seguridad Pública y la Justicia Penal elnevezésű civilszervezet a százezer lakosra jutó gyilkosságok száma alapján állította fel a listát, az ötvenes listából egyébként negyven település Latin-Amerikában van, sőt, az első harmincba csak New Orleans (21.) és Detroit (30.) fért be, az összes többi latin-amerikai. A számok rémisztőek, a hondurasi San Pedro Sula városában 159 gyilkosság jutott százezer lakosra, a hétszáztizenkilencezer lakosú településen összesen 1143 embert öltek meg. Ez a mutató a második helyezett Acapulcóban 128, itt nyolcszáznégyezer lakosra 1029 emberölés jutott. (A tízmilliós Magyarországon 2010-ben 133 emberölés történt.) Latin-Amerika „előkelő” helye egyértelműen a nyomornak, a korrupciónak, a drogkereskedelemnek tudható be, és annak, hogy egyes államok a felbomlás, a teljes káosz és anarchia jeleit mutatják.

Paradoxon – és ebben az írásban még újabb paradoxonok tömkelege követi -, ám e sorok szerzője a lista fent említett első, negyedik, tizenkettedik és huszadik helyezettjét egyaránt nagyon érdekes, sőt, némelyiket egyenesen gyönyörű városnak találta, és közülük bármelyikbe visszatérne. Rajtuk kívül pedig több olyan latin-amerikai városban is járt, amelyek ugyan nem kerültek fel a listára, ám jelentősen veszélyesebbnek mutatkoztak, így bónuszként még két exkluzív beszámoló is lesz olyan városokból (Belize City, Belize, illetve, Santa Ana, El Salvador), ahol megítélésem szerint sokkal inkább észnél kell lennie egy magyar utazónak.

Az első helyezett, San Pedro Sula

Az „Első” nagy küzdelemben előzte meg az utóbbi három év nyertesét, a most második helyre szorult észak-mexikói Ciudad Juárezt. A hondurasi drogkereskedelmet két hírhedt mexikói kartell irányítja, a Sinaloa és a Zeta. A hondurasi hadsereg, a haditengerészet, a Washingtonból érkező dollármilliók ellenére a küzdelem minimum döntetlen, sőt, a klánok állnak jobban.

San Pedro Sulába hajóval érkeztem Belize-ből, élményektől csillogó szemekkel: aki egyszer meglátta a Karib-tenger lenyűgöző kékjét, soha nem felejti. A jellemzően Stetson-kalapot viselő helyiek legtöbbje olyan hatalmas gépkarabélyokkal járt-kelt, hogy csak a lehető legóvatosabban mertem fényképezni őket. Az üzletek jelentős része be volt rácsozva, még a kóla-diszkont előtt is legalább két zord, állig felfegyverzett őr állt. Nagyon sok európait nem láthattak, mert mindenhol nagyon megnéztek - és kedvesen mosolyogtak.

A san pedro sula-i (hondurasi) lányoknál szebbeket addig nem igen láttam sehol a nagyvilágban. Ezen a területen magas, karcsú arawak indiánok éltek, tehát nem maják voltak, mint a Yucatán-félszigeten, vagy Guatemalában, utóbbi indiánok ugyanis zömökebb testalkatúak. Az itt élő indiánok keveredtek a hódító spanyolokkal – a lakosság túlnyomó része mesztic -, plusz a vért kicsit „megbolondította” a Nyugat-Afrikából behurcolt rabszolgák vére. A hármas „koktél” eredménye: gyönyörű lányok, akik mindennek tetejében, szépségük tudatában, kihívóan mosolyogtak rám, a városba keveredett gringóra.

A következő kérdés, a lakosság számarányához képest, miért itt követték el a legtöbb gyilkosságot 2011-ben? Hondurasi barátaim szívesen idézgettek egy helyi mondást: „Tegucigalpa gondolkodik, a hondurasi tengerpart (Tela, La Ceiba, Roatán-szigetek) mulat, San Pedro Sula dolgozik.” Honduras ipari, kereskedelmi központja ugyanis San Pedro Sula (és nem a főváros, az államigazgatási központ Tegucigalpa), itt állítják elő a GDP kétharmadát, innen pár kilométerre található az ország kikötője, Puerto Cortés. Tehát a drogkereskedelem tranzitútvonalai is itt futnak össze, ez a csomópont, az átrakóhely, és az elszámolási vitákat is itt „oldják meg” helyben, gyorsan, kíméletlenül.

A hatalmas puskák, a berácsozott ablakok ellenére a város nyugodt, barátságos volt, szép műemlékek, modern épületek váltogatták egymást. Semmi veszélyérzet nem volt bennem. Minden étkezéshez friss, forró kókuszkenyeret hoztak, a hallevesek párjukat ritkították, a csirkét ropogósra, pirosra sütötték. Ami pedig hihetetlen: a világ 2011-ben legveszélyesebbnek ítélt városában, 2011-ben, bementem vasárnap délelőtt egy katolikus templomba, az emberek odajöttek, átöleltek, és azt kérték, kerüljek beljebb és énekeljek, imádkozzak velük.

A negyedik helyezett, Acapulco

Acapulco Ciudad Juárez után a második legveszélyesebb mexikói város. A mexikói helyzetet nagyjából mindenki ismeri, a mexikói állam a felbomlás jeleit mutatja évek óta, anarchia, káosz, drogbandák, korrupt államigazgatás, katonaság, rendőrség, nem tudni ki, milyen szerepet vállal a drogkereskedelemben, melyik oldalon áll. A terület szintén Sinaloa és Zeta „érdekeltség” (az erőviszonyok folyamatosan változnak); sok elborzasztó, újságokból, bűnügyi tudósításokból kiollózott dolgot lehetne leírni róluk, de minek? Ebben a körben nincs saját kútfő, én bizony nem kötöttem velük közelebbi ismeretséget, és nem is érdekelt a társaságuk, egy magyar újságíró annyit számított volna nekik, mint egy közép-amerikai macskanyérc, vagy pókmajom.

Újabb paradoxon: ez a „gyilkos” város a világ egyik legjobb helye. Olyan, mint Párizs, olyan, mint Bangkok, aki egyszer tiszteletét tette itt, mindig visszavágyik. Pedig túl van a fénykorán, az ötvenes-hatvanas években még az észak-amerikaiak első számú üdülőhelye volt, idejárt Elvis Presley, Frank Sinatra, itt töltötte nászútját John F. Kennedy és felesége. (A hetvenes években kezdték el a Yucatán-félszigeten fejleszteni Cancúnt és környékét, azóta ide tevődött át a súlypont, évi négymillió turistával.) A (relatív) mélypontra 2007-re jutottak el, amikor egy szálloda halljában zárta le két rivális banda filozófiai nézeteltérését, két, a tűzvonalba bekerült kanadai turista halt meg. Ekkor Felipe Calderón elnök hétezer katonát vezényelt a városba, valamelyest javult a helyzet, de miként a híradásokból, vagy akár e cikk tárgyát képező listából kiderül, mindez átmeneti volt.

Nem akarom ugyanazt elmondani, mint San Pedro Sula esetében, de Acapulcóban sem volt semmi veszélyérzetem. (Pár mondat múlva azért jön egy csattanó.) A város egy hatalmas öböl partjain nyúlik el tíz-tizenkét kilométer hosszan, és a hatsávos autóút mellett fekvő tengerparti sétányon (La Costera) sohasem áll meg az élet. Itt minden van, ami csak elképzelhető: elegáns szállodák, gazdagok társasházai, bevásárlóközpontok, üzletek, kisboltok, bárok, diszkók, éjjel-nappalik, parkok, utcai árusok, szegényebb részek, olcsó panziók, büfék, halásztelepek. (A gettó, a bűnbarlangok a szárazföld belsőbb részein vannak.) A tengerpart homokja kitűnő, a hullámok mérete pedig optimális, ezrek élvezik délutánonként a víz erejét.

Az acapulcói halászok kora délután érkeznek vissza a tengerről, ezt már az első nap kiszúrtam, így minden délután türelmetlenül vártam őket, és amint kikötöttek, nyakukon voltam a friss osztrigáért. Nagyon szegény emberek voltak. Vagy, mégsem? Ültünk a varázslatos Csendes-óceán partján, osztrigát ettünk citrommal és zöld chilivel (habanero), mexikói kukoricasört ittunk hozzá (Coronita), utóbbiból hosszú évek óta nem vásároltam magamnak itthon, mert irreálisan drága. Közben sokszor szlenget használtak, hogy ne értsem, és ennek okán jókat nevettek a hülye gringón.

Ez volt tehát a világ negyedik legveszélyesebb városa, de ígértem csattanót is. Már elutazásom után, az AeroMexico egy belföldi járatán. Mexikóváros és Cancún között olvastam, hogy háromszáz méterre az osztrigás helytől, a La Costerán három autó közrezárt egy rendőrségi autót, és két, magas rangú rendőrtisztet szabályosan kivégeztek. Majd pár nap múlva ismét olvastam a mexikói lapokban, a rendőrség visszavágott, és egy mellékutcában két bandafőnököt hasonlóan elbánásban részesítettek.

A tizenkettedik helyezett: Guatemala City

Guatemala fővárosa évtizedek óta stabilan az élmezőnyben található a gyilkossági statisztikákban (százezer lakosra 75 emberölés jutott tavaly). Az országban évente több mint hétezer gyilkosságot követnek el (ez körülbelül napi húsz). Guatemala Citybe 2010. december 24.-én, kora délután érkeztem, az egyik tartományban pár nappal korábban hirdettek szükségállapotot a drogháborúk miatt. Az elmúlt évtizedekben átláthatatlan káosz uralkodott az országban, polgárháború, népirtás, menekültek milliói. Polgárháború és népirtás jelenleg nincs, minden más van. Guatemala a világ egyik legkeményebb országa, a körülményeket magyar fejjel nehéz elképzelni.

Guatemala City egyes kerületeibe nem szabad bemenni, még nappal sem. Ez rövid időn belül egyértelmű volt, mert a város lakosai közül számosan, maguktól jöttek oda erről informálni; belenéztem a szemükbe és éreztem, azért mondják, amit, mert őszintén nem akarják, hogy a gringót kirabolják, vagy megöljék az egyébként meseszép fővárosukban. Amit lehetett, egyébként magam is megtettem: pénz, bankkártya a nadrágba belülről bevarrt titkos zsebekben. Kamu-bankkártya, rajta nagyon kevés pénz, kamu-pénztárca, benne harminc-negyven dollár (ennyi elég egy adag drogra) a külső zsebekben; rablás során mindez látványosan odaadható.

Az olcsó kis szállodámtól ötven méterre már csapatostul álltak a prostituáltak a járdán. A szálloda portáján guatemalai bácsikák kávézgattak, ez volt a törzshelyük, közülük az egyik hosszasan ünnepelt, miután értesült nacionálémról. Kiderült, Liszt Ferenc a kedvenc zeneszerzője. Ezután közösen vettük nyakunkba a várost, megmutogatta a látványosságokat, a kedvenc helyeit, a piacot, segített alkudni, majd este elköszönt, és ment haza a családjához karácsonyozni. Tudom, ez teljesen különleges találkozás volt, egyszer van ilyen az életben.

Ám a veszélyek ellenére, Guatemalában csak egyszer kerültem „életveszélybe”, Tikalban, az V. számú, a legmeredekebb maja piramis tetején. Valaki kitalálta a műemlékvédelmi hivatalban, hogy falépcsőt épít hozzá, amelynek karfáiba kapaszkodva még egy tériszonyban szenvedő is könnyen feljut, így nem fordul vissza például félúton. A gond csupán fent van, amikor visszanézel. Hajszál híján ott pusztultam, négykézláb jöttem le. Guatemalában továbbá egyszer féltem igazán, egy indiántól, az éjszakai buszon, háromszor durvábban nézett ki, mint a hollywoodi filmek rosszarcú karakterszínésze, Danny Trejo, biztos voltam benne, az éjszaka során fél kézzel elintézi és legyilkolja az összes utast. Az indián természetesen a világ legártalmatlanabb embere volt, otthon gazdálkodott, és az öccsét látogatta meg a fővárosban – utóbbi informatikus mérnök volt –, sokat beszélgettünk hajnalig.

A huszadik, San Salvador

El Salvador (A Megváltó) fővárosa, San Salvador a „Huszadik”. Nehéz olyasmit leírni róla, ami nem hangzott el San Pedro Sula, Acapulco és Guatemala City kapcsán, de ami bizonyos: szintén nagyon jól meg kell fontolni, hogy 2,3 milliós városban mikor és merre mozog az ember. (Százezer lakosra, 59 gyilkosság esik.) Ebben a városban nem szabad buszra szállni, a „legnépszerűbb” rablási forma a buszon utazók kifosztása. A helyzeten sokat segít, hogy El Salvador még a magyaroknak is olcsó, a taxi pedig különösen az; csakis azzal közlekedtem. Ebben a városban gyilkolták meg Oscar Romero érseket, ezt követte a borzasztó polgárháború. Polgárháború jelenleg nem zajlik, a bűnözés azonban nagyon komoly probléma, San Salvador szintén egy drogkereskedelmi gócpont. (Latin-Amerika roskadásig van kábítószerrel.)

A közép-amerikai országok közül El Salvador, a lakosság összetételét tekintve, a leginkább európai, pontosabban dél-európai hangulatú. Még egy megfigyelés: Közép-Amerikában talán itt mosolyognak legtöbbet az emberek, és minél inkább elhagyja az ember az elgettósodott nagyvárosokat, annál jobb a helyzet; vidéken, a kis falvakban már nem egyszer az a zavaró, hogy minden egyes ember (szó szerint) előre köszön, így az utazó is folyamatosan köszöntget.

Bónusz: nincs az ötvenes listán, de sokkal félelmetesebb

Santa Ana, El Salvador – amikor a magyar foci életet ment

Santa Ana nincs a mexikói civilszervezet ötvenes listáján, pedig az eddig felsorolt négy városnál sokkal félelmetesebb. Ám logisztikailag megkerülhetetlen, ugyanis három fantasztikus vulkán (Santa Ana, Cerro Verde, Izalco), csak innen közelíthető meg, és mivel hátizsákkal nem lehet vulkánt mászni, a városban kell megszállni. (Az Izalco egyébként még füstöl.) A város egy bűnbarlang, a kocsmák, bárok, kuplerájok utcákon keresztül sorakoznak. A prostituáltok kint állnak a kupik előtt, az idegen arcába fújják a marihuána füstöt és folyamatosan szólongatnak: „Hola gringo, que tal? Que buscando? (Helló gringo, hogy vagy? Mit keresel?)

A végén inkább bementem egy normálisabbnak tűnő kocsmába, de bent leginkább stricik és drogkereskedők üldögéltek. Honnan jöttél, gringo? Ekkor derült ki, mit jönnek nekem a salvadoriak napok óta a focival. Amióta Honduras felől beléptem az országba, folyamatosan mondogatták, azt hittem, Puskás Öcsi és az Aranycsapat halhatatlansága újabb bizonyítékának vagyok tanúja. De nem, ők az 1982-es spanyolországi labdarúgó világbajnokság, Magyarország-Salvador mérkőzéséről beszéltek, ahol 10:1-re győztünk. Nekik ez olyan trauma volt, mint nekünk az 1986-os mexikói világbajnokság magyar-szovjet 0:6-ra végződő meccse. Egyből lett becsületem, ajándék sört is kaptam. A végén szinte vigasztaltam őket, hogy ez egy kicsúszott eredmény, ekkora különbség nem volt a két csapat között. Majd egy idő után bölcsen elköszöntem, és a marihuána füstben úszó utcákon gond nélkül hazamentem arra az ötdolláros lepra-tanyára, amelyik szállodának merte nevezni magát.

Belize City, Belize

Belize angol és egyben a Föld egyik utolsó gyarmata volt, 1981-ben nyerte el a függetlenségét, Közép-Amerika egyetlen angolul beszélő állama. A maják a lakosság tíz százalékát teszik ki, elsősorban a mexikói és a guatemalai határ közelében élnek. Az ország kalózparadicsom is volt egykoron. A lakosság meghatározó részét teszik ki az Afrikából származó rabszolgák helyiekkel keveredett leszármazottai, ők a garifunák, az ország középső és déli részén élnek elsősorban.
Kicsit olyan tehát, mint Jamaica, mindenhol reggae szól, fekete emberek járkálnak az utcákon, és gyakorlatilag mindenki be van lőve. Belize City azért nem kerülhető meg logisztikailag, mert innen közelíthető meg a világ második legnagyobb korall-zátonya (Caye Caulker); az első az ausztrál Nagy-Korallzátony. Bár a városban akadnak jobb részek – ezeket szigorúan őrzik -, jellemző, hogy egyes városrészekben csakis úgy lehet vásárolni, ha az ember beadja a pénzt a rácson keresztül, és bentről kiadják az árut.

A város azért tartozik szerintem a világ legveszélyesebb települései közé, mert az európai utazóhoz teljesen szétütött feketék jönnek oda percenként, és pénzt kérnek, vagy, hogy vegyél nekik tortillát, hot-dogot, sört, bármit. Többen kifejezetten agresszívek, és ilyenkor egyetlen megoldás van: sem angolul, sem spanyolul nem szabad velük beszélni, csakis a legválogatottabb magyar káromkodásokból értenek és mennek arrébb. Jobb estben, mert több olyan is volt, akit odébb kellett löknöm, és még akkor méltatlankodott.

Megjelent: 2448 alkalommal