Azt is mondják még a hinduk, Varanasi nem csupán a Világ teremtése előtt létezett, hanem annak pusztulása után is fennmarad, mert Siva megóvja, megkíméli legkedvesebb városát. Mindig is szerettem az ilyen szövegeket a végtelen Időről, ezen is jókat mosolyogtam – itthon. Aztán, amikor a Gangesz-partján a nap huszonnégy órájában égtek a halotti máglyák, zajlottak a hindu temetési ceremóniák, egyre kevésbé mosolyogtam. De haladjunk csak sorjában.
Varanasinak majdnem annyi lakosa van, mint Budapestnek, ám így is csak a harmincadik legnépesebb indiai város. Ez mindent elmond a szubkontinensnyi ország méreteiről, a lakosságot egymilliárd 250 millióra becsülik, Kína még valamivel népesebb, ám India belátható időn belül megelőzi.
Az Alka Hotelben szálltam meg, életrevaló kis szálloda volt, amint interneten befoglaltam, rögtön jelentkeztek, intézik a transzfert, normális áron, olcsóbban, mintha elkezdenék alkudozni a reptéri taxisokkal. Így is lett, a repülőtéren vártak, amely tizenhét kilométernyire volt a belvárostól.
Jártam már szegény országokban, láttam sok szegény embert, tudtam, Indiában is rengeteg lesz belőlük. Egy dologgal azonban nem számoltam, Indiában volt még egy kategória: a végtelenül szegény ember. A januári plusz tizenkilenc fokos „hidegben”, piszkos ruhákba burkolózott, fejüket koszos sálakkal betakaró páriák járkáltak az út menti szeméthegyek között. Erre a szegénységre nem voltam felkészülve, bár amíg el nem jutsz Indiába, úgysem tudod, miről van szó. Hát nem olyan ez is, mint a házasság és a gyermeknevelés?
Megérkeztünk a városba, kolduló öregek, asszonyok, gyerekek látványa fogadott, olyan emberi nyomorúságot láttam, hogy sokszor már arra sem vitt rá a lélek, hogy embertársamat lefotózzam. A most következő képen láthatók még jó helyen is koldulnak, ez egy központi rész, sok turistával.
De India másik arca, a végtelen gazdagság is megmutatkozott, és nem csupán a koszos utcákon váratlanul elém táruló káprázatos pompájú templomokban, drága kocsikban, mert egyes járókelők vagyont érő ékszerekkel feldíszítve, aranyszálakkal átszőtt selyemruhában, a híres benáreszi brokátban intézték ügyes-bajos dolgaikat. Amikor pedig benéztem egy aranyműves boltjába, az ott üldögélő emberek éppen valami üzleti tranzakciót bonyolítottak, mert halomban állt előttük az arany. Aki Indiában gazdag, az olyan gazdag, mint hajdan a maharadzsák. Nem volt túl bonyolult rájönni már az első napon, milyen gazdag, és milyen szegény is ez az ország.
A nyüzsgő, zsúfolt, zajos városból a Gangesz az óváros szűk kis sikátorain keresztül közelíthető meg. A sikátorokban sokszor semmi olyasmi nincs, ami a XXI. századra emlékeztetne, háromszáz, hatszáz, vagy ezer évvel ezelőtt is így nézett ki minden. Szent tehenek, kecskék jönnek szemben és a falhoz kell lapulnod, másképp nem fértek el egymás mellett. A falak tetején majmok ugrálnak, alattuk zarándokok haladnak a folyó felé, hogy rituális fürdővel lemossák bűneiket. Az utcák mocskosak, Európában a középkori utcák néztek ki így. De úgy voltam vele, én jöttem ide, nekem kell alkalmazkodni, aki meg nem bírja a középkort, az tényleg ne jöjjön Indiába.
Ilyen tapasztalatok és gondolatok közepette jutottam le hajdani maharadzsa-palotákig, ahonnét hatalmas, meredek lépcsősorok, itteni nevükön a ghatok, vezettek le a folyóig.Varanasi fekvése azért különleges, mert a Gangesz nyugati partja jóval magasabban van a keleti partnál, így a felkelő nap a minden cseppjével tisztító szent folyót, a meredeken felfelé vezető lépcsősorokat, a maharadzsa-palotákat, a várost, a zarándokokat, a gurukat, a szent embereket, a koldusokat, árusokat, masszőröket, a sárkányt eregető gyerekeket fénypalásttal borítja be. A szálloda legfelső szintjén szálltam meg, kimentem a szoba balkonjára, lepillantottam, alattam a mélyben zarándokok sokasága végezte rituális fürdőjét, ki sem csomagoltam, csak a fényképezőgépet ellenőriztem.
A hindu mitológiában a Gangesz testesíti meg Gangát, a megtisztulás Istennőjét. A Gangesz eredetileg a mennyben folyt, míg Bhagíratha király le nem hozta a földre, hogy megtisztítsa ősei hamvait. Annak érdekében, hogy a lezúduló víz ereje el ne söpörje az emberiséget, a mennyei folyó Siva hajzuhatagán keresztül csorgott le a Földre.
Aki megmártózik a Gangesz szent vizében és iszik belőle, az megszabadul a bűneitől. Nem csupán az egyén tisztul meg, megsemmisülnek a bajok és a hozzátartozók is védelmet nyernek. A szent víz hűsítő ereje legyőzi a hőben megnyilvánuló gonosz erőt. Az emberek fürdés előtt púdzsát, azaz imádatot mutatnak be, virágfüzérekkel, mécsesekkel, a papok sárga, vagy piros festékkel jelölik meg a homlokokat.
Sétálgattam a Gangesz-partján, azzal tisztában voltam, hogy ha egy kortyot is innék a világ talán legszennyezettebb folyójából, azonnal indulhatnék a legközelebbi kórházba. Nem csupán arról van szó, miként a következő képen is látható a két mosolygós indiai lány mögött, hogy a lakossági és az ipari szennyvíz nagyrészt tisztítatlanul jut a folyóba. Bár döbbenetes mennyiségről beszélhetünk, hiszen a Gangesz-völgyében, a Hindusztáni-alföldön mintegy félmilliárd ember él és akkor még a szeméthegyekről szót sem ejtettem.
Ám Varanasi esetében van még egy hátborzongató dolog, ugyanis nem mindenkit hamvasztanak el. Így nem hamvasztják az elhunyt szent embereket, a terhes nőket, a kígyómarás miatt meghaltakat, a leprásokat és a legszegényebbeket, akik családjának már fára sem tellett. Jómagam nem láttam holttesteket, emberi maradványokat a Gangeszben, bár az interneten sok, hitelesnek tűnő fotó van fent. Annyi bizonyos, sok beteg és öreg zarándok meghalni jön Varanasiba, mert akit itt hamvasztanak el, az eléri a végső célt, a megtisztulást és megszabadul az örökös újjászületés gyötrelmeitől, lelke a nirvánába jut. A hinduk közt sem az életben, sem a halálban nincs egyenlőség, Varanasit elsősorban a tehetősebbek engedhetik meg maguknak.
De nagyon szerettem volna már egy hindu temetési ceremóniát látni így elindultam a legnagyobb halottégető helyre, a Manikarnika Ghathoz, itt gyakran fél tucat máglya is ég egyszerre.
Fotó csupán nagyon messziről készíthető, nagyjából az erotikus szobrairól is híres nepáli templom vonalától, ez körülbelül háromszáz méterre van a Manikarnikától. Ezt a szabályt akkor is betartatják, ha csónakkal, a Gangesz felől közelítesz, a csónakos megáll a nepáli templommal egyvonalban, és jelzi, innentől kezdődik a szent terület.
Fényképezőgép nélkül viszont oda lehet menni a máglyákhoz, természetesen csak a ghat aljáig, a felsőbb lépcsősorok a gyászoló családoknak van fenntartva. A fotókat messziről elkészítettem, majd eltettem a fényképezőgépet, és odamentem. A Manikarnika falai feketék voltak a füsttől, a ceremóniához használt fa nagy rakásokban áll a lépcsőkön. A legdrágább a szantálfa, ezt csak a tehetősek engedhetik meg maguknak.
Korábban említettem, a hinduk szerint Varanasi a Világ teremtése előtt is létezett, és én mindezen jókat mosolyogtam. Viszont már elindulás előtt, Magyarországon is éreztem, eljön az Idő, amikor nem lesz kedvem mosolyogni. Álltam a halotti máglyáknál, az égő emberi hús édeskés, émelyítő illatára nincs kifejezés. Saroglyákon folyamatosan hozták a halottakat, miközben a papok, a ceremóniamesterek torokhangon ősi, védikus dalokat énekeltek. Azt hiszem, többször az eredet nyelvén, a szanszkriton történt mindez. Döbbenetes volt az atmoszféra, és arra gondoltam, tessék, most lehet mosolyogni. Folyamatosan skandálták, Ráma neve az igazság.
A virágkoszorúkkal feldíszített férfiakon fehér, a nőkön színes lepel volt, ötször mosdatták meg őket a Gangeszben. Miután a családtagok ráhelyezték a fél méter magas máglyára a holttestet, virágokkal borították be, a szájába kenőcsöt tettek, a testére szantálfa-forgácsot, száraz füveket szórtak. Az elhunyt legidősebb férfirokonai meggyújtás előtt többször körbejárták a máglyát. Egy emberi test két-három óra alatt ég el. Akadnak komplikációk, amikor a szertartásmestereknek, a domoknak, meg kellett igazítaniuk a máglyát, vagy a testrészeket kellett áthelyezniük a jobb éghetőség kedvéért. A végén a család legidősebb férfitagja összetörte a halott megmaradt koponyáját, erre a lélek szabad távozása miatt van szükség. A hamut és csontokat a család kapja, mindent beleszórnak a Gangeszbe.
Indiában szüntelenül pénzt kérnek a nyugati turistától, pénzt kérnek a koldusok és a templomokat őrző papok egyaránt, de sokszor az is, akihez csak útbaigazításért fordultál. Ám mindenkinek nem lehet adni, az embernek meg kell keményítenie a szívét, még a kolduló gyerekek láttán is. Természetesen a Manikarnika Ghatnál is odajött egy indiai fickó, aki nem a maga, hanem a templom számára kért adományt. Utána már csak a fára. Aztán mikor nem adtam, hirtelen agresszívvé vált, és javasolta, menjek vissza a hotelbe. Egy fejjel alacsonyabb és húsz kilóval könnyebb volt nálam, a szemébe nevettem, mire rájött, hogy tőlem semmit sem fog kapni. Azt viszont éreztem, éjszaka nem szabad erre mászkálni.
A Gangesz nyugati partján mintegy nyolcvan régi maharadzsa palota és ghat található, túlnyomórészt az Assi Ghat és a Raj Ghat között, utóbbi az északi végpont, utána a vasúti és közúti híd következik, az Assi Ghat pedig a legutolsó nagy lépcsősor délen, közel a Benares Hindu Egyetem épületeihez. Mindegyik ghatnak megvan a maga története, különlegessége, szerepe. A központ és egyben a legnyüzsgőbb, legszínesebb rész a Dasaswamedh Ghat, a nevét arról kapta, hogy Brahma tíz lovat áldozott fel ezen a helyen.
Itt rendezik meg minden este a hindu vallás legjellemzőbb szertartását, a Ganga Aarti ceremóniákat, ahol a résztvevők vagy a lépcsősorokon, vagy a hajókon foglalnak helyet, a szertartás szimbolikus felajánlás az isteneknek, lángoló mécsesek, virágkoszorúk úsznak a vízen, füstölők illata száll, ősi zenék szólnak.
A Gangeszben történő ruhamosás is vallásos cselekedetnek minősül.
A Gangesz partján mindent árulnak, virágokat, áldást, masszázst, ételt, marihuánát, csónakázást a folyón… Az árusok sokszor erőszakosak, bár a határozott fellépés minden esetben célravezető volt. Rövid időn belül arra is rájöttem, mi a legjobb megoldás, hiszen ha Varanasiban vagyunk, akkor az ember áhítatosan imádkozik, meditál. Ennek megfelelően imákat mormoltam összekulcsolt kézzel, majd fotóztam egyet, továbbhaladtam, mantrákat recitáltam, megálltam, fotóztam, újra elindultam. Remekül működött a dolog, volt időm és terem fényképeket készíteni.
Az egykori maharadzsa-paloták közül ez tetszett legjobban, a Munshi Ghat és a Dharbhanga Palace.
Közeledett az elutazás, Agrába készültem, a Taj Mahalt sem akartam volna kihagyni. Úgy döntöttem, vonattal folytatom, tizennégy órányi út várt rám, ám úgy voltam vele, így többet látok az országból, mintha repülőgéppel mennék. Az Alka Hotelből taxit rendeltem. Említettem, a kis szálloda a Gangesz-partján volt, a szűk sikátorokba az autó nem fért be, így öt percet gyalogolni kellett az első nagyobb útig. Fogtam volna a csomagom, de odapattant egy úr és közölte, viszem helyetted, te pedig adsz nekem száz rúpiát. Rendben van, mondtam.
A vasútállomás peronjain szent tehenek sétálgattak. Az egyik nagyon utazott volna, láttam rajta. Figyelj, szent tehén, szóltam, kifizetném a jegyedet, de úgysem engednek fel a vonatra. Ezzel ő is tisztában volt. Felszálltam, a hálófülkében nagymama és anyuka utazott egy hároméves forma kisfiúval. Hamar összebarátkoztunk, ízlettek neki a magyar kekszek. Nagymama és anyuka hívtak enni, szépen megterítettek nekem is, de mondtam, pár napja érkeztem Európából, egyelőre csak tűzforró vegetáriánus leveseket merek enni. A kissrácnak jó dolga volt, nagymama és anyuka körbeugrálta. Agrában elköszöntünk egymástól, ők továbbmentek a vonattal Jaipurba, az még négy-ötórányi utazást jelentett. Leszálltam, elkezdődött indiai utazásom második fejezete.
