A japán férfiak jelentős része szombat-vasárnap is dolgozik, a munka okozta stresszt és a szigorú társadalmi kötöttségeket pedig az esti, jellemzően a kollégákkal történő közös ivászattal vezetik le. Ám az alkoholt nem bírják, ezért megszokott éjszakai látvány az öltönyös, aktatáskás, tökrészeg japán üzletember, aki azonban még ebben az állapotban is fegyelmezetten beáll a taxira várakozók sorába.
Tokió annyira egyedülálló, különleges, hogy sajnálom az időt alvásra, a tizennégymilliós (agglomerációval harmincöt millió) város éjszakai élete (is) kihagyhatatlan.
Késő este van, békésen üldögélek egy padon Ikebukuro taxiállomásánál, nézegetem a részeg japán üzletembereket, és biztos vagyok abban, hogy holnap reggel frissen, lelkesen és időben ott lesznek a munkahelyükön. Nem vicc, a japánhoz hasonló fegyelmezett és jól szervezett társadalommal még nem találkoztam.
Még a tokiói éjszakához kapcsolódik, hogy Japán a világ egyik legbiztonságosabb országa. Itt is van bűnözés, erőszak, bandák, vagy ami a turistákat leginkább érintheti, itt is vannak zsebtolvajok, ám kevesebben vannak, és többnyire nagyon jól körülhatárolható területeken munkálkodnak, amelyeket könnyű elkerülni. A legnagyobb vörös lámpás negyedben, Kabukichóban például nulla veszélyérzetem volt, pedig csak olyan kocsmákba mentem be sült húst enni és sörözni, mint ami az alábbi képen látható.
A Roppongi és a Harajuku
A Roppongi Tokió multikulturális buli negyede, számos, Tokióban dolgozó, élő külföldi ebben a modern negyedben is lakik, a bulizók hetven százaléka pedig külföldi. Mindenütt bárok, diszkók, éjszakai klubok, nemzetközi hírű és kevésbé ismert éttermek, óriási a hangzavar, a nyüzsgés. Állandóan jönnek oda a szórakozóhelyek emberei, akik között nagyon sok az afrikai, ők egyértelműen olyan afrikai országból jöttek, ahol az angol hivatalos nyelv, és ennek okán a japánoknál jobban beszélnek angolul. Az égvilágon minden kapható, elérhető, ez így értendő, ahogy írom.
A Roppongi a zenei és a klubélet központja, a tokiói fiatalok pedig itt mutatják be extravagáns szereléseiket. Vagy egyenesen a kedvenc képregényhősüknek öltöznek be.
Harajukuban is nagy élet van, ez a rész a divatról híres, itt találhatóak a legjobb boltok (plusz még Ginzában), a leghíresebb japán ruhatervezők munkái, aki szeret vásárolni, érdeklik az egyedi cuccok, az napokig is ellehet ebben a negyedben.
Ahogy tapasztaltam, a japán fiatalok leginkább Shinjukuban és Shibuyában buliztak, szórakoztak.
A hostess- és a host-bárok
Japán specialitásként a városban számos helyen úgynevezett hostess- és host-bárok üzemelnek, leginkább beszélgetős helyeknek mondanám őket, ez a profiljuk és csak a japánokat engedik be. Nagyon szép lányok fényképei találhatóak a bejáratnál, közülük lehet beszélgetőtársat választani, egy óráért tízezer yenért, ez körülbelül huszonkétezer forint.
Konzultáltam kicsit a bejárat előtt ülő, középkorú japán úrral, elmagyarázta, hogy ide valóban csak japánok mehetnek be, ez valóban a beszélgetésről szól (nem igazán tudtam ellenőrizni az állítását), a külföldiek számára azért van egy-két bár, de ezekben angolul nagyon jól beszélő japán lányok dolgoznak, vagy külföldi lányok. A főszabály, nincs tánc, nincs meztelenség, de adott esetben karaokéznak a vendéggel. A vendég ihat, cigizhet, a hostess, ha úgy érzi szükséget, a saját poharát kiöntheti valamelyik növény cserepébe.
Aztán vannak a host-bárok, ahol pedig a kitűnő kommunikációval bíró, szellemesen társalgó férfiak szórakoztatják a hölgyeket. Szó szerint, mert itt sincs szexuális szolgáltatás, a nők állítólag leginkább jókat szeretnének nevetni egy fárasztó nap végén. Ha a hostess- és host-bárokban valakiről azt feltételezik, hogy elmegy a kuncsafttal, akár ki is rúghatják. Tulajdonképpen remek pszichológusokról beszélünk, akik a törvényszerűen elforduló váratlan szituációkat is frappánsan oldják meg, például, a vendég egyre többet iszik, és kezdi elfelejteni, hogy nem egy bordélyban van.
Az pedig természetes Tokióban, hogy a melegeknek és a leszbikusoknak is vannak saját hostess- és host-bárjaik. Nem mintha az európai értelemben vett meleg és leszbikus bárokból szűkölködne Tokió, mindegyikből több száz működik, a legtöbbet Ni-Chome környékén láttam.
A gésák
Sok sztereotípia létezik a gésákról, akik a gésa közösségekben, házakban hosszú évek során, a szigorú tanulási szinteket betartva, komoly önképzést folytató, ha úgy tetszik, nagy műveltségű szórakozató és előadóművészek, legyen szó akár az irodalomról, a zenéről, a társalgásról, vagy a teakitöltésről, mindezt művészi szinten csinálják.
Valahol egyébként ott zavarodtak össze a dolgok, hogy Japán második világháborút követő amerikai megszállása alatt az amerikai katonák minden prostituáltat gésának hívtak. Napjainkra pár ezerre teszik a gésák számát, összejövetelekre, rendezvényekre hívják őket elsősorban.
A piroslámpás negyedek
Tokió legnagyobb piroslámpás negyede Kabukicho, bordélyok, love hotelek, masszázsszalonok, sztriptíz bárok, pornó-boltok, éjszakai klubok, játéktermek végeláthatatlan sora. Hasonlóan Roppongihoz, amit csak ellehet képzelni, minden kapható, sőt, még azon felül is. Bevallom, a tizenöt-tizenhat éves iskolás lányok láttán én is meghökkentem, pedig láttam pár dolgot Bangkokban, vagy Kuala Lumpurban.
Aztán van olyan bár, ahol félmeztelen lányok robotokkal táncolnak, és akár robotot is ki lehet… milyen szót is használjak, bérelni? De van olyan bár is, ahol egy tartályban meztelen nők úszkálnak. Írtam korábban, hogy milyen szervezett, fegyelmezett társadalom a japán, például a mozgólépcsőn kivétel nélkül mindenki baloldalra áll, de az is igaz, hogy európai ember számára olykor kicsit őrültnek is tűnnek, de legalábbis is vannak őrült dolgaik.
A pacsinkó
Létezik a japánoknak egy népbetegsége, a pacsinkó. Acélgolyókkal játsszák, ezeket berakják a pacsinkó gépekbe, amelyek leginkább a mi flippereinkhez hasonlítanak, és az a cél, hogy hogy ezeket eljuttassák a meghatározott helyekre. Ha sikerül, még több golyót nyerhetnek, amelyeket a közeli üzletekben lehet pénzre beváltani. Fiatalok, idősek, nők, férfiak teljesen megvannak őrülve az acélgolyókért, a pacsinkóból származó bevételt évi négyszázmilliárd dollárra becsülik.
Hajnalonként már csak annyi erőm maradt, hogy bevágódtam egy taxiba és a sofőrnek odaadtam a szálloda prospektusát. Minden esetben a legrövidebb úton, a hivatalosan érvényben lévő árért érkeztünk meg, és sűrű hajlongások közepette nyitották ki a taxi ajtaját.