December 31.-én reggel Phnom Penh-ben a tengerpartra induló buszra vártam egy khmer kifőzde előtt. Délkelet-Ázsia egyik nagy varázsa, hogy a nap minden szakában lehet levest enni, így hát korán reggel savanyú csirkelevest kanalaztam, kambodzsai emberek ültek körülöttem, kíváncsian nézegettek engem és szerény útipoggyászom.Egy koldus odajött pénzt kérni, adtam neki, de kevesellte, dühösen nézett rám, többször is visszajött, de éppen ezért már nem kapott semmit.
Mindenesetre a busz megérkezett, és elindultunk a kambodzsai tengerpartra, Sihanoukville-be. Délkelet-Ázsia újabb nagy varázsa, hogy egész rendezett a tömegközlekedés, az egyik helyről a másikra nagy biztonsággal és időben ellehet jutni, szemben például Közép-Amerikával, ahol a közlekedés túlnyomórészt esetleges, kiszámíthatatlan, kaotikus.
Mintegy kétszáz kilométert kellett megtenni, kora délután érkeztem meg. Sihanoukville-ben lényegében mindenki megtalálja a számítását.
Vannak gondosan kiépített, kényelmes szállodákkal, jó éttermekkel, infrastruktúrával rendelkező tengerparti részei, akadnak hátizsákosoknak, fiataloknak való nyüzsgőbb tengerparti szakaszok, és szerencsére még mindig találhatóak viszonylag érintetlen területek is.
Egyébként a Thai-öböl keleti oldalának, annak is kambodzsai részéről van szó, amelyet a tömegturizmus még nem fedezhetett fel olyan mértékben, mint az öböl nyugati részét, ahol a thai szigetek, Koh Samui, Koh Pha-Ngan, Ko Tao, Koh Nang Yuan nevei jobbára már ismerten csengenek a nyugati turisták körében, különösen Koh Samui neve. (Ne feledjük, amikor a hetvenes években Thaiföld már komolyan dolgozott a turizmus kiépítésén, Kambodzsában még Pol-Pot volt hatalmon.)
Kerestem egy olcsó holtelt, majd sétálni indultam. Sihanoukville elsőszámú attrakciója a tenger és a finom homokos partok, az egyes strandszakaszoknak külön neve és saját profilja van.
Az Otres Beach a legdélebbi strand, rögtön megtetszett, a víz tiszta volt, a homok tökéletes, és ahogy haladtam délnek a partot szegélyező fenyőfák alatt, egyre csendesebb lett a vidék. Visszafordultam.
Az Otres Beachtől északra lévő Occheuteal Beach négy kilométer hosszan nyúlik el, ez a legnagyobb és a legnépszerűbb strand, itt van a legtöbb bár, étterem, kölcsönző, árus, koldus.
Utána a Serendipity Beach következik, köves partja miatt itt kevesebb a fürdőző, a parttól felfelé lévő kis dombocskák fái közt lévő bungalók pedig ideálisak családoknak, pároknak.
Tapasztalataim szerint a legtöbb bungaló nem is kambodzsaiak, hanem angolok, ausztrálok tulajdonában van, vagy legalábbis bérlik, párral beszélgettem közülük.
A Serendipity Beachtől északra a Sokha Beach már szinte fehér homokja és kitűnő éttermei miatt bír nagy vonzerővel, az újabb strand, az Independence Beach a legújabb fejlesztések és szállodák központja.
Az utolsó nagyobb északi strand a Victory Beach, ideérkeztek az első hátizsákosok a hatvanas években, ezen a részen van a vasútállomás, a kikötő, a kaszinó, a legrégibb házak, épületek.
Mivel szilveszterezni akartam, az olcsó szobát azon a részen vettem ki, ahol egymást érik a bárok, szórakozóhelyek, kis éttermek, hotelek, bungalók. Már nagyon sokan voltak a parton, a tengerben, mindenki ivott, szívott, táncolt, homokvárat épített, kajált, fotózott, röplabdázott, petárdázott.
Különösen a kambodzsaiak éltek-haltak a petárdákért, akkor még nem tudtam, de a durrogtatás szilveszter után még körülbelül három-négy napig tartott, a tűznyelők minden este, éjszaka órákon keresztül szórakoztatták a nagyérdeműt, és a tűzijátékok számára sem lehetett panasz.
Miként a bevezetőben említettem volt, január elsején már sok ismeretlen ember biztosított arról a tengerparti bárokban, hogy remek volt a szilveszteri buli. Azt is tudták rólam, magyar vagyok, Budapestről érkeztem, ezek szerint beszélhettem is velük. Meg ezek szerint jól érezhettem magam. Az viszont megmaradt, hogy éjfélkor a petárdáktól gyakorlatilag felrobbant a már tűzijátékban fürdő tengerpart, és hajnalban pedig egy csendesebb rész tengerparti szikláján üldögéltem, amikor észrevettem egy, a tengerparti homokba szúrt táblát. Egészen pontosan az állt rajta, hogy a tisztelt turista innen ne menjen tovább a szárazföld belseje felé, mert akár rablótámadásokkal is számolnia kell.
A második-harmadik nap a város egyik könyvesboltjában láttam is egy könyvet a normandiai partraszállásról, gondoltam, ilyen petárdás esték és éjszakák után pont jó lesz olvasnivaló gyanánt napközben a strandra. Ám végül Charles Bukowski „Nők” című regényének angol kiadását vettem meg, a mai napig ez az egyik kedvenc angol nyelvű könyvem, ráadásul nőkből, pontosan fiatal ázsiai lánykákból hasonlóképpen nem volt hiány a parton. Igaz, gyönyörű húszéves lányok senkiházi német, francia, ausztrál alakokkal kavartak, akikről lerítt, otthon senkik, a munkanélküli segélyükből játsszák meg Kambodzsában a fejüket.
A kambodzsai tengerparton áruló gyerekek komoly üzletemberek, nem lehet nekik csak úgy felelőtlenül bármit mondani, olyat például semmiképp, hogy köszönöm, nem veszek semmit, talán majd holnap. A gyerek ezt előszerződésnek tekinti, és másnap már a biztos üzlet tudatában jön oda, hiszen te tegnap azt mondtad, venni fogsz. Az európai elhárító udvariassági formulát itt nem értik. Azt is tudják, a gyerekektől jobban vásárolnak a nyugati turisták, ezért ők a családok meghatározó keresői, a szülők a strand mögött készítik, sütik, főzik, szeletelik, tálalják, díszítik a később majd a gyerekek tálcáira kerülő egzotikus gyümölcsöket, halakat, rákokat, minden földi jót.
A gyerekek nem csupán a strandokon árulnak, ott vannak a boltokban is, és ha egyszer csak egy palack ásványvizet is vásároltál, onnantól kezdve haver vagy. Nem tudsz több arra sétálni anélkül, hogy rád ne szóljanak: „Hello Sir, Can I Help You?” A kambodzsai gyerekek nagy része árusítással, kéregetéssel járul hozzá a világ egyik legszegényebb országában élő családjuk mindennapi betevőjének megteremtéséhez. Sokan játéknak fogják fel, sokan egymás közti versenynek.
Azt is tudják, ha kell egy kicsit, mórikálják magukat a turistáknak, a fényképért ugyanis mindenki fizet, vagy ha vesz valamit, akkor bőséges borravalót ad.
A gyerekek tehát itt sokszor családfenntartók, ez a kislány szerintem aznap messze a legtöbbet tette hozzá a családi vacsorához.
Ha valakitől vásárolt az ember például tíz darab királyrákot (ezt már jellemzően asszonyok árulták), másnap természetesnek vette, hogy ismét megköttetik az üzlet. Sőt, a harmadik naptól már tizenkét darab gyönyörű királyrákot adott öt dollárért. Én is osztottam-szoroztam, reggel még úgyis alszom, így ha a koradélután eszem meg a rákokat, akkor aznapra már elég, nem kell vacsorázni, így öt dollárból megvan a teljes napi kaja: egy tucat királyrák.
A bevezetőben említettem, hogy még egy kambodzsai kutyám is lett. Ez pedig úgy történt, hogy január elsején megláttam egy nagyon szép, kézzel készített kambodzsai inget az egyik kis boltban, és bementem felpróbálni. A próbafülkében egy kutya feküdt, a boltos sem tudta kinek a tulajdona, de elmesélte, nyitás óta nem hajlandó elmozdulni a próbafülkéből, annyira riadt az állandó petárdázástól. Jellemző módon a boltos nem zavarta el, Délkelet-Ázsiában ugyanis nagy becsben tartják a kutyákat, ellentétben például a Földközi-tenger keleti medencéjével, ahol a macska a sztár, az ebeket nem igazán kedvelik.
Felpróbáltam az inget, aztán még egyet. A kutya érdeklődve figyelt, a boltban Beatles szólt, a Here Comes The Sun, elégedetten csóválta a farkát. A Here Comes The Sun egyébként nem Lennon-McCartney szerzemény, hanem teljes egészében George Harrison dala. Little darling, it's been a long cold lonely winter, Little darling, it feels like years since it's been here, Here comes the sun, here comes the sun, And I say it's all right.
Amikor két kambodzsai inggel gazdagabban kiléptem a boltból, a kutya követett, egészen a kis hotelig. Little darling, I feel that ice is slowly melting, Little darling, it seems like years since it's been clear, Here comes the sun, here comes the sun. Beültem az egyik tengerparti bárba, néztem a hullámokat. A kutya is helyet foglalt mögöttem, a fűben.
De a legjobb az egészben, amikor kicsit szomorúan elbúcsúztam a tengerparttól és a királyrákoktól és felszálltam a Phnom Penhbe tartó buszra, hát kit látok a busz ablakából? A kambodzsai kutyát, amint diszkréten üldögél az út szélén.