A laoszi fővárosból Vientiane-ből repülővel érkeztem meg Luang Prabangba, utóbbi egyébként 1975-ig volt főváros és itt lakott a királyi család is. De a mai napig Laosz szellemi és vallási központja, templomok, műemlékek, sztúpák sokasága található a városban.
Azonnal éreztem, hogy jó kis helyre kerültem. Nyugodt, békés városka, mosolygó emberek, sok látnivaló, barátságos kis vendéglők, és a két folyó, amelyek elvarázsoltak.
Csak gyönyörködtem a folyópart, a dzsungel, a függőhidak látványában.
Túlpartjaikon pedig már kezdődött a délkelet-ázsiai dzsungel.
Úgy döntöttem, mindenekelőtt felmegyek a Mont Phousi tetejére. Ez a hegy, vagyis inkább dombocska közvetlenül a két folyó összefolyásánál magasodott 150 méterrel a városka centruma felett.
A Sisavongvang Road-ról vezetett felfelé az út, az éjféli piac helyszínétől.
Két lépcsősor is felvezet a Mont Phousi tetejére, az első 328, a második 355 lépcsőből áll.
Ha felment az ember és körbetekintett, északról a Mekong, délről a Nam Khan ezüstszalagja csillogott és fogta körbe a várost.
Eszembe jutott Bélapátfalva és egy régi, még a Népszava Szép Szó mellékletének írt riport. Eredetileg a cementgyárról, és annak bezárásáról írtam volna, ez meg is történt, beszéltem az illetékesekkel és a riport megjelent. Sőt, még a Bél-kő tetejére is felmentem és most utólag visszanézve, ez volt az a mondat a megjelent riportban, amiért az egésznek értelme volt.
A Bélapátfalva felett őrködő szikla, a Bélkő-hegy tetejére megéri felkapaszkodni: tiszta időben északon egészen ellátni a hófödte tátrai ormokig, ha a riporter kelet felé fordul, a messzeségben a Tisza sávja kanyarog, nyugat felé csak a Kékes vonulata zárja le a kilátást. (Drávucz Péter, Népszava, Szép Szó)
Erre gondoltam most Luang Prabang panorámáját nézve.
A Mekong, és a belefolyó Nam Khan közötti félszigetszerű földnyelven helyezkedett el a város központja.
Nagyon szép volt a panoráma, nem is foglalkoztam az idővel.
Laosz a 18. század végén a sziámi királyság, azaz Thaiföld befolyása alá került. A laók és a thaiok egyébként rokonnépek.
A 19. század végére viszont a franciák vették át az uralmat, a királyi család Luang Prabangban élt, uralkodók maradtak, csökkentett hatáskörrel, francia kontrollal. A franciák később kiszorultak, de a függetlenné vált Laoszt a vietnámi kommunista hadsereg foglalta el, 1975-ben a király lemondott, létrejött a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság.
Luang Prabang elveszítette fővárosi rangját, de mint említettem, szellemi, kulturális és vallási központ maradt.
A panoráma láttán arra gondoltam, tessék, ez egy igazi zöld, természet közeli város. El is határoztam, ahogy lejutok a Mont Phousi tetejéről a városba, másnapra befizetek egy elefánttúrára a dzsungelben. (Így is történt, erről itt írtam.)
Aznapra már csak arra volt idő, hogy a Mont Phousi tetején lévő templomot, a Wat Chom Si-t meglátogassam.
A húsz méter magas arany sztúpát a 19. század elején építették.
Elhatároztam, keresek egy jó kis kerti vendéglőt, de előtte még újra gyönyörködöm a folyópart, a dzsungel, a függőhidak látványában.
Persze, azért a vendéglőkben sem volt hiány, különösen a Mekong-partján, az elkövetkezendő riportban majd erről is fogok még bővebben írni.
