Egész délelőtt csodaszép templomokat, pagodákat, sztúpákat fotóztam Burma/Mianmar legnagyobb városában, Yangonban. Az étkezéssel úgy voltam, 35-36 fokban bőven elég az ásványvíz, esetleg még egy forró ázsiai leves, majd este az utcai árusoknál jó sok rákot, polipot rendelek, chilivel, valami jó burmai sörrel, és addig talán még szegfűszeges indonéz cigarettát is találok valahol a városban.
Délkelet-Ázsiában túlnyomórészt az utcai árusoknál eszem, az utcai kaják nem egyszer a legfinomabbak, ráadásul a legolcsóbbak, persze mindent jól átsüttetek, legyen szó halról, húsról, tengeri herkentyűről.
A Karaweik Palace két hajóra, gondolára épült gyönyörű pagoda, és a bejáratig még mindig templomnak véltem.
A bejáratnál viszont közölték, ez bizony étterem, amely az épület egyik hajójában található, a másik hajóban konferencia-központ van.
Ez annyit is jelentett, hogy az étterem vendégei nyugodtan fotózhatnak, így amikor kaptam egy étlapot megnyugodva láttam, hogy Mianmar áraival még mindig minden rendben van, ezen a helyen még szerény személyem is vendég lehet.
Az első pillanattól kezdve igen tetszett az ország olcsósága.
Felbaktattam a lépcsőn, fotóztam, ezek a képek igazán megérik egy leves árát, gondoltam magamban, és ami a legfontosabb, tetszeni fognak az olvasóknak.
Már egészen közel voltam a bejárathoz, amikor váratlanul kitárult az ajtó két vidám, fiatal, burmai viseletbe öltözött ajtónálló mosolygott rám. Nagyon profin hagytak nyugodtan dolgozni és csakis akkor nyitották ki az ajtót, amikor látták, hogy pár lépés és valóban bemegyek az étterembe.
Ahol egyébként általános tetszést aratott a történetem, miszerint egy szép templomnak néztem a csodás éttermüket. Hirtelen paradicsomi állapotok közé kerültem a hatalmas színházteremben, mert leginkább az volt, étterem egy színházban.
Mindenki a kedvemre akart tenni. Ugyanis én voltam az egyedüli vendég. Amikor beléptem az egyik asztalnál még üldögéltek vendégek, ám lassan kiürült a terem.
Nem tudom, az étterem tulajdonosai kikre építették a forgalmukat. Ezt az éttermet a burmaiak elenyésző százaléka engedhette meg magának, legfeljebb valami komolyabb családi ünnepen. Turistából olyan nagyon sok még nincs ebben, a nyilvánosság elől harminc-negyven évig elzárt országban.
Arra viszont nem is mertem gondolni, hogy ebben az étteremben még további színvonalas szolgáltatások várják a vendégeket, táncosok, énekesek, bábjátékosok.
A fogások között jókat sétálgattam, fotózgattam még az étteremben, olyan kedves volt a személyzet, hogy már az sem zavart, hogy hét-nyolc ember figyelte minden rezdülésem.
Miként említettem volt, az egyik hajóban volt a hatalmas színházterem, maga az étterem. A másik hajó egy konferenciateremnek adott otthon, éppen futott egy rendezvény, oda is bekukkantottam és nagyon kedvesen fogadtak a szervezők, nekik is tetszett a templomnak nézett pagoda-történet, sőt, javasolták, talán hallgassak bele a konferenciába, angol tolmácsolás is elérhető.
De ekkor már jött a második fogás.
Amikor elköszöntem és kiértem, az első ajtónál áldogáló mianmári úr megkérdezte, hogy tetszett-e az étterem. Persze, látta rajtam, hogy tökéletesen bejött.
Kezet ráztunk, kisétáltam a parkon keresztül a bejárathoz, a vízen átvezető fapallókon még fényképeztem kicsit. Déli órákban, mikor kint 35-36 fok van, ennél kellemesebb helyet nem is találhattam volna. Eredetileg templomba készültem, étterem lett a vége, a Karaweik Palace.
