kedd, 07 február 2012 00:06

Mostar – a harmadik világ lehelete

Írta:

Mintha nem is Európában, hanem valamely harmadik világbéli országban járnánk, az autó minaretek, dzsámik sokasága mellett gurul el, szól a müezzin éneke, a falvakban kecskét sütnek nyársakon. A délutáni napfényben lassan kibontakozik úti célunk, a dél-boszniai város, Mostar panorámája. Pár kilométerre vagyunk, mindenki éhes, kecskehúsra, salátára, limonádéra fáj a foga, ám egy ideig akadályoztatva vagyunk a bosznia-hercegovinai rendőrség részéről.

Ők ugyanis a nyári hőségre tekintettel a sörre valót igyekeznek megkeresni: a kanyargós utak leghosszabb lejtőihez kiteszik a legfeljebb ötven kilométer per órás sebességet engedélyező táblákat, beállítják a radart, majd türelmesen várnak. Várnak a cammogó kamionokra és a türelmetlen, balfácán sofőrökre, akik előbb-utóbb elunják a banánt és kielőznek – majd lépre mennek.

Vagyis, ott állunk a helyi erőszakszervezet két jeles tagja társaságában, angolul nem beszélnek, németül kicsit, oroszul foltokban, nemzetközi keveréknyelven alkudozunk. Százötven euróról indulunk, mindenki tudja, e tájon irreális ennyit kérni - átszámítva harminchét-harmincnyolcezer forintról van szó -, így lassan megállapodunk kétszáz horvát kunába, ez mintegy nyolcezer forint.

Rendőreinknek egyébként nagyon tetszik, hogy mennyire „ijedt” vagyok, hogy mennyire szeretnénk megnézni a világhírű mostari hidat és elhiszik pókerarccal tett állításunkat, pénzünk csak annyi van, amennyi a Magyarországig elegendő benzinszükségletet fedezi. A pénzt a biztonság kedvéért húsz kunánként adogatja össze a kocsiban ülő négy ember - barátaink elégedettek az eredménnyel és már intik is le a következő, cseh rendszámú autóval érkező sorstársunkat.

Készen áll már a híd

Mindenki ismeri az avignoni hídról szóló francia dalocskát, és ha már a rendőrökkel folytatott alkudozás folyamatába is becsempésztük a mostari „Öreg-hidat”, illik vele kezdeni a városnézést. Szerencsére, közel négy éve ismét van a híd, amely Szigetvár ostromának évében, 1566-ban készült el, alkotóját Mimar Hajrudinnak hívták.

Nagy Szulejmán, a magyar szempontból rossz időben élt és a hadvezetéshez túlságosan jól értő török szultán ágyúi, janicsárjai, szpáhi lovasai, vízhordó tevéi számára állandó átkelést akart biztosítani várost kettészelő Neretva folyón, Hajrudin mester évszázadokra megoldotta – igaz, ösztönzőleg hathatott rá a padisah biztatása: ha a híd bírja a terhelést, gazdag ember lesz. Ha nem bírja, igen rövid idő alatt az igazhitűek paradicsomába kerül.

Állt is a híd négyszázhuszonhét évig, Nyugat és Kelet találkozott a köveinél, és „pihent meg” Európában. Majd jött a délszláv háború, és 1993 novemberében a horvátok szétlőtték. A Neretva nyugati partját ők lakják, keletit a bosnyákok, a város lényegében kettéosztva működik ma is. A pusztítás körülményeiről számos városi legenda kelt szárnyra, sokan tudni vélik, huszonötezer német márkáért, melyik és melyik német forgatócsoport „bízta” meg a jelenleg háborús bűnösként, eljárás alatt álló horvát parancsnokot. A világ összes német televíziós társasága dühödten cáfolja az állításokat és az igazság az, bizonyítani senki nem tudott az ügyben. Felvétel viszont készült, született.

Tizenegy évig gyalogpallón keltek át az emberek egyik partról a másikra, a régi-új hidat élénk nemzetközi érdeklődés mellett, több állam- és kormányfő 2004. októberében adták át. A folyóban heverő híddarabokat egyébként magyar műszaki alakultok emelték ki, és amit lehetett, felhasználtak belőlük az újjáépítés során. A hivatalos verzió szerint a híd egy az egyben megegyezik a régivel, ám a tüzérségi támadás, a gyors sodrású Neretva okozta károk miatt ez nyilván nincs teljesen így.

Fejesugrások a hídról

Mindenesetre állunk a hídon és tágra nyílt szemekkel bámuljuk a festői szépségű kisvárost. A parton fehér lepedőket mosnak az asszonyok, fiatal srácok a folyó szikláiról a turisták gyönyörűségére és nem utolsó sorban anyagi haszonszerzés végett látványos fejeseket ugranak a tiszta vízbe.

Valamikor a török nagyvezírek szemlélték e halálugrásokat a nargilé szürcsölgetése közben, most mi tesszük a végre valahára „megszerzett” sült kecskehús, szőlőlevélbe csavart darált bárányhús, különféle saláta, török kávé és limonádé társaságában. Utóbbiból fejenként fél litert hoz ki a vendéglős, telis-tele frissen facsart citrommal és az egészért kér átszámítva ötszáz forintot, még alkudozni is elfelejtünk, pedig itt, a harmadik világban - és mégis Európában - elvárják. Egyébként az eurót jóval kevésbé szeretik a dollárnál, a végén kunában törlesztünk.

A háború nyomai

Nem csupán a mostari „Öreg-híd” (Csontváry Kosztka híres festményének a címe: Római híd Mostarban) szenvedte meg a vérzivataros időket, de az egész városban golyó ütötte sebeket, nyomokat fedezünk fel. Mindent nem lehetett még helyrehozni, a házak falain ott vannak a belövések nyomai, a legcsúnyább állapotban egy szállodát találtunk. Az épületen látszott, egykor pincérek, szakácsok sürgölődtek benne, készültek a szilveszteri mulatságra, a boldog békeidőre utal a homlokzat réges-régi neonfelirata: Happy New Year. Valamelyik szilvesztert ünnepelték volna a szerencsétlenek a kilencvenes évek első felében, aztán az újév háborúval, ágyúzással érkezett, az alkalmazottak elmenekültek az ágyúzás elől, a szálloda kiégett, a felirat maradt.

A városban folynak az építkezések, és szemtanúi leszünk egy német bank helyi fiókja ünnepélyes átadásának, de a háború szívsajdító nyomai akkor a szemünk előtt vannak, ha nem nézzük árgus szemekkel az épületeket. Mert mit lehet arra mondani, amikor a harmadik tizennyolc-húsz év körüli fiatalt látom mankóval közlekedni, az egyik lábszáruk hiányzik, ilyen sérülést elsősorban taposóakna okoz. Vagy, az egyik utcában temetőre bukkanunk, valamikor park volt itt, kialakították sírkertnek. Az itt nyugvók mindegyike 1993-ban halt meg. És ahogy haladunk, egyre több közparkból kialakított temetőt látunk.

Dosztojevszkij az „Öreg Bazárban”

Amikor harmadjára is megszólal, nos nem a kakas, hanem a müezzin, már az „Öreg Bazárban” járunk. A társaságunkban lévő hölgyek csillogó szemekkel nézik a bazársort – a hangulat cseppet sem európai, mintha Isztambulban, Bejrútban vagy Kairóban lenne az ember.

Azaz, mégis van egy különbség. Az üzletek tulajdonosai közül soknak hiányzik valamelyik végtagja és egyéb, háborúban szerzett sérülést látszik rajtuk. A nagy munkanélküliségben ennyi pozitív diszkrimináció jár a veteránoknak, a bazársoron elsősorban ők árulhatnak a turistáknak. Akad olyan úr, aki gépfegyverrel a térde között, könyvet olvas, és nem igazán vesz tudomást a külvilágról. Addig sertepertélek közelében, míg azonosítani tudom az olvasmányt, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij műve az, a Bűn és bűnhődés. Most már szívesen szóba elegyednék vele – vajon mit követhetett el a háborúban, mit követtek el ellene, mert legtöbbet a leginkább kiszolgáltatott bosnyákok szenvedtek? -, ám óriási a gépkarabély, nem merem zavarni, megtörténhet, idegei tönkrementek a háborúban, kiszámíthatatlan lehet reakciója.

Árulkodó a bazársor kínálata is. Hegyes orrú papucsok, ékszerek, suhogó selymű ruhák, szőnyegek, vízipipák társaságában fegyverek, töltényhüvelyből készült öngyújtók szaporítják az eladásra kínált portékák számát, akad hatástalanított gránát is, és két eladó golyóálló mellényt is láttunk. Sőt, a megvehető bosznia-hercegovinai autórendszámok mellett – érdekes konstrukciónak tűnik, ilyet nálunk a rendőrség szokott volt intézni - régi magyar bankók, barna ötven és piros százforintos bankók mosolyognak a vásárlókra.

Járjuk a várost, hangulata inkább ázsiai, bár elsősorban az idősebb korosztály öltözködik az iszlám előírásoknak megfelelően. A fiatalabbak, beleértve a nőket is, már európai ruhákban, fedetlen fővel járnak-kelnek. Nézzük a műemlékeket, a dzsámikat, a kézművesek utcáit, az egyik kávéházban súlyos kinézetű úr kéri – meglepően udvariasan, németül – ne fényképezzem, hágai körözés van ellene érvényben, rendben, nem ártjuk bele magunkat a nemzetközi törvényszék munkájába.

Felfedezésre várva

Boszniában olyan világszenzációk vannak, mint a Tara Canyon, amely a Grand Canyon után a világ második legmélyebb kanyonja, vagy a főváros, a szintén sokat szenvedett Szarajevó. Bosznia-Hercegovina fővárosáról csak egy mondat: a szarajevói lakos, például szombat reggel, elindulhat a tengerpartra, ott vígan fürdőzhet, majd aznap este visszatér bulizni a városba, vasárnap pedig – ha még van energiája – simán felviszi a busz a téli olimpiának 1984-ben helyet adó sípályákra. Ez azért nem rossz életérzés, ismerjük el.

Megjelent: 1827 alkalommal