csütörtök, 15 január 2015 12:02

Hrabal-emléktúra: a nymburki sörgyár, a libeni kiskocsmák és a kerskói erdő

Írta:

2014 novemberében Csehországba utaztam, emléktúrát tettem a száz éve született író, Bohumil Hrabal tiszteletére. Megjártam szülővárosát, Nymburkot, sokat sétálgattam, kocsmáztam Prága Liben kerületében, ahol évtizedekig élt, és végül nagyokat gyalogoltam a kerskói erdőben, az író az itt lévő faházába húzódott vissza a prágai tavasz leverése után. Eredetileg azt ígértem, a riportban lesznek Hrabal-idézetek is, ám végül úgy döntöttem, ahogy eddig, kizárólag saját szöveggel dolgozom.

Ha jobban belegondolok, Prágában túlnyomórészt ugyanabban a kerületben, Libenben szállok meg. Erre én is most jöttem rá, írás közben, de tudom, miért alakult így: ez Bohumil Hrabal kerülete, ott élt a hatvanas évek végéig. Hogy üvöltött a jó öreg, amikor az Örökkévalóság gátján lévő, udvari vécés, fürdőszoba nélküli lakásból felesége, Eliska asszony elköltöztette az újonnan épült egyik prágai lakótelep összkomfortos, „luxusnak” számító lakásába: „Nem megyek sehová, ez az én Libenem!”

Majd nézte, amint a markológépek összerombolják a régi bérháztömböket, omlanak a falak, száll a por, és eltűnik minden. Az Örökkévalóság gátja helyén ma a Hrabal-fal áll, egy négy méter magas fal, amelyre sok mindent ráfestettek, az írót, szeretett macskáit, a Perkeo márkájú atomírógépét…

Hrabal-falmacska

Hrabal-perkeo

Miért Hrabal az egyik kedvenc íróm? Még a nyolcvanas években történt, Szolnokon, a Verseghy-könyvtár folyóiratainak egyikében találkoztam az első Hrabal-szöveggel, történetesen az „Őfelsége pincére voltam” egy részletével.

A kis pikolófiú a Prága Szállóba kerül, és első munkaként többek közt virslit árul a pályaudvaron egy korona nyolcvanért, és mivel mindenki rohan, siet, és sokszor csak húszkoronásuk, sőt, ötvenkoronásuk van, nem foglalkoznak a visszajáróval, a kis legényke jól keres, és jut pénze a kisasszonykákra is a bordélyban, az Édenben, és virágszirmokkal díszíti fel a meztelen nőket, amit azok imádnak.

Aztán az egyik kisasszonyka meglátogatja a szállodában, ő meg zavarában leönti málnaszörppel. A főnök megcsavarja a kis pikolófiú fülét, mire a bazsarózsamintás nyári ruhában lévő kisasszony ezt kikéri magának, lehordja a főnököt és elkezdi a többi málnaszörpöt is magára önteni, végül fizet és málnaillat felhőben, a körülötte zümmögő darazsakkal távozik. Szép, igaz? Ezzel el is dőlt a dolog, minden egyes Hrabal-regényből van egy példányom magyarul, vagyis azt hiszem, semmi sem maradt ki.

Libeni emlékeim

A cseh fővárosban először (és nagyon régen, akkor még az 1997-ben meghalt író is élt és alkotott) egy turistacsoporttal voltam (azóta szigorúan csak saját szervezésben). Péntek este érkeztünk meg a szállásra, legnagyobb örömömre történetesen Libenbe, elvittek egy hatalmas sörözőbe vacsorázni, a csoport többsége szerint lepusztult, proli külvárosi kocsmába. Követelték, a szervezők azonnal vigyék be őket valamelyik belvárosi felkapott sörözőbe. Elindultak.

Jómagam maradtam, imádtam a libeni kocsmát, nagyon jól főztek, a csapolt sör pedig, mint Prágában egyébként bárhol, kitűnő volt. A belvárosi árakhoz képest háromszor olcsóbb volt minden, a vendégsereg a környéken élő cseh emberekből állt, akik az egész heti munka után felszabadultan ettek-ittak, nevettek, szövegeltek. A Hrabal-regények ismerős világa volt ez. Nem volt nehéz megkedvelni Libent.

Ezt követően időről-időre visszatértem ide, többnyire baráti társaságban. Arra is volt példa, hogy a libeni söréjszakában a barátom születésnapot ünneplő cseh jégkorongcsapatot vádolt meg azzal, miszerint szándékosan nem beszélnek magyarul. A csapat persze nem értette a humort, a havert nagy nehezen elrángattam.

A csapos jó fej volt, elmesélte, hogy a szüleinek van több, még a hatvanas években kiadott Hrabal-könyve. (A prágai tavasz után, a hetvenes években Hrabal tiltólistán volt.) Közben barátomat egy pillanatra ismét szem elől tévesztettem, a riadt arcú szakács tolta ki sebesen a konyhából (azt hiszem, összekeverhette a mosdóval). A jégkorongcsapat több tagja felállt az asztaltól. Számlát ilyen gyorsan még nem fizettem ki, útitársam minden teketória nélkül megfogtam, kilöktem az utcára, és iszkiri.

Ráadásul az utóbbi tíz évben még a szerencse is mellém állt, a Libenben 2004-ben átadott O2 Arénában évről-évre kitűnő koncerteket rendeznek, ahonnét egyszerűen hazasétálok valamelyik olcsó kis szállásra, és másnap nyugodtan tanulmányozhatom a cseh sörkultúrát, mert az nekik nagyon van.

Üldögélek az egyik régi kiskocsmában, a Palmovka mellett lévő U Krále Jiriho-ban, és egyszer csak beront negyven nyugati fiatal, a másnapi Aerosmith-koncertre melegítettek (nem mellékesen, jómagam is). A csaposnak a szeme sem rebbent. Rövid időn belül, de tényleg rövid időn belül mindenki megkapta a sörét, a becherovkáját, a cseh ember fél kézzel csapolt, töltött, a másik kezével elvette a pénzt, visszaadta. Soha nem ajnározom a külföldieket, de amit művelt, azt három magyar csapos tudta volna ennyi idő alatt és így elvégezni.

Hrabal, jiriregen

2014. novemberében megérkeztem Prágába, elmetróztam egy remek kis hotelba, a La Fenice Praha-ba, amely a Vinohradska-n van, becsekkoltam, majd lesétáltam a Vencel térre, felszálltam a 3-as villamosra, amely áthalad a fél városon, majd a dimbes-dombos Alsó- és Felső-Libenen, egészen fel Kobylisy-ig.

Leszálltam Liben elején, a Palmovkánál és első utam az U Krále Jiriho-ba vezetett. De a kiskocsma megszűnt, a helyén lévő élelmiszerboltban ázsiai bérlő árulta portékáját, rendkívül gyanakvó volt és nem lehetett neki elmagyarázni, csupán azt akarod megörökíteni egy fotó erejéig, hogy mi lett a kocsmából, merre is halad a világ.

Hrabal-idiota

Mit lehet tenni? A Palmovkánál ismét felszálltam a 3-as villamosra és elindultam Felső-Libenbe, a városrész északi szélénél leszálltam, és onnan haladtam lefelé, közben gyönyörködtem a panorámában. (A régi Libennel, a kiskocsmákkal kapcsolatban a Fekete Ökör Baráti Kör nagyon kedves segítséget nyújtott, ezúton is köszönöm az információkat.)

A Na Pěšinách-ban kezdtem (Na Pěšinách 8/38), ami semmit sem változott az elmúlt évtizedekben, még a bejárati ajtaja is régi, nehezen járó, hatalmas tákolmány volt, először ki sem tudtam nyitni, azt hittem, sajnálatos módon bezárt. Már vissza akartam fordulni, de szerencsére jött egy cseh ember, aki nagyot lökött az ajtón és mutatta a béna turistának, hogy akkor fáradjon be.

Hrabal-nofoto

Egy korsó tízes pilsenit kértem. (Ez a tízes szám az úgynevezett Balling-fokot jelöli, amely a sörlé erjesztés előtti cukorfokát jelzi. Az alkoholtartalom attól függően változik, hogy az erjedés milyen fokozatáról beszélünk, a világos sörök alkoholtartalma mintegy egyharmada, a barna söröké pedig egynegyede a feltüntetett Balling-foknak.)

Nem maradtam sokáig, mert a mogorva csapos nem engedte, hogy belülről fényképezzek, ami bunkóság volt, csehül köszöntem, csehül kértem. Így legurítottam a korsót, felálltam az asztaltól, pedig a kaják jók voltak és a vendégek is mintha egy csehszlovák filmből léptek volna elő. Elköszöntem, ekkor láttam a habozást rajta, hogy tulajdonképpen miért is nem készíthetett pár képet belülről ez a hülye turista, de már ki is léptem az ajtón.

A második sörözőben már nem volt ilyen probléma, kifejezetten kedvesek voltak a csaposok, az U Hofmanů-t (Nad Šutkou 16.) több helyen is említi Hrabal a műveiben, sőt, valahol azt olvastam, hogy a legtöbbet említett libeni kocsmák között szerepel. Nagyon tetszett a régi tűzhelyük.

Hrabal-hofmanu

Elégedetten léptem ki az ajtón, elindultam lefelé, a dombról, a cseh főváros valahol a messzeségben zúgott, változatlanul gyönyörű volt a panoráma, a kis libeni utcák őszi színei.

Hrabal-szinek

Hrabal, pano

Az elkövetkezendő napokban maradtam is ebben a kerületben, remek dolgom volt, olvasgattam a kocsmákban, míg meg nem éheztem a kitűnő cseh ételek valamelyikére. Összesen hat könyvet vittem Prágába, a busz elbírta, a Trilógiát (Házimurik, Vita Nouva, Foghíjak), az Őfelségét, a Túlságosan zajos magányt, és Monika Zgustová kitűnő életrajzi könyvét, a kézipoggyászomban valamelyik mindig ott lapult. Legtöbbet a Túlságosan zajos magányt forgattam, Hrabal egyetlen művére mondta, hogy nem tudná jobban megírni, és az úgy jó, ahogy megjelent, ez pedig ez a kisregény.

De haladjunk csak lefelé a Nad Šutkou-n, ha elhagyjuk az U Hofmanů-t, következik a Restaurace Na Vlachovce, hatalmas söröző, előző este zsúfolásig volt, de valamikor délben tértem be, még nem voltak sokan, a csapos viszont csinos, középkorú cseh nő volt, értékelte a cseh szavakat, oroszul tudtunk kicsit beszélgetni, nem túlságosan sokat. A Restaurace Na Vlachovce már a Zenklova utca legelején van, amely levezet egészen a Palmovkáig.

Hrabal-vlahokint

Hrabal-vlahobent

Ami még Felső-Libenben említésre méltó hely volt, az a Na Růžku (Zenklova 131.), azon cseh sörözők közé tartozott, amelyek nyitvatartási ideje meglehetősen kurta, például kinyitnak délután-háromkor négykor és este tízkor már zárnak is. 

Hrabal, babu

Felső- és Alsó-Libent egy többsávos körgyűrű választja el, ennyire távol voltunk Prága óvárosától. Alsó-Libenben két remek hellyel indítottam, a Restaurace Na Korábě-val (Zenklova 143.) és U Jarolímků-val (Primátorská 40.), mindkettő teljesen rendben volt. Bár kicsit csillog a kép, bemásolom ide a Na Korábě étlapját, érdemes. A sörkorcsolyát az U Jarolímků-ban ettem.

Hrabal, korabe

Hrabal, etlap

Hrabal-sorkorcsolya

Ezek után széles mosollyal elbandukoltam a közeli Bohumil Hrabal Általános Iskolába, jó érzés volt, hogy egy iskolakerülő, rossz, bukott diákról iskolát neveznek el, hiába, az élet a legnagyobb mókamester.

Hrabal-iskola

Egy kora reggelen elindultam Nymburkba, Morvaországba, abba a sörgyárba, ahol Hrabal felnőtt. Az író gyerekkoráról és szüleiről szóló művek közül talán a Sörgyári capriccio a legismertebb, nem utolsósorban a belőle készült, mára klasszikussá vált Jirí Menzel filmnek köszönhetően. Prága főpályaudvaráról, a Hlavní Nádraží-ról háromnegyed óra alatt ért a vonat Nymburkba.

Elindultam az Elba felé, tudtam, a sörgyár a folyó túloldalán lesz. „A városka, ahol megállt az idő” (ezt a Hrabal-könyvet is sokan szeretik) főterén találtam egy turista információs irodát, nagyon profik voltak, azonnal térképeket, prospektusokat adtak Nymburkról és még azt is elmagyarázták, hogyan jutok el a közeli kerskói erdőbe, ahol az író faháza áll.

A Pivovar Nymburk épületén, térdmagasságban a fal alsó szegélyén van egy Hrabal-emléktábla, azért itt, mert azt kérte, ha valaha is emléktáblája lesz, csak olyan magasan, ahol a kutyák még levizelhetik.

Hrabal-emlektabla

Nagyon bíztam abban, hogy legalább egy percre beengednek az udvarra, hogy lefotózhassam az emléktáblát, így hát csehül nagyokat köszöngetve angolul és németül elmondtam a portán, hogy Budapestről jöttem, magyar újságíró vagyok, és a száz éve született cseh író tiszteletére írnék egy riportot és szeretnék pár fotót készíteni.

Nagyon tetszett nekik a dolog, odahívtak egy fiatal srácot, aki körbevezetett, részletesen megmutatta a termeket, a kádakat, elmagyarázta a gyártási folyamatot.

Hrabal-tabla

Hrabal-kad

Még sört is csapolt nekem egy 135 hektoliteres hordóból, azt sem tudtam, hogy köszönjem meg, célozgattam rá, hogy esetleg tartozom-e valamivel, de azt válaszolta, egy köszönöm tökéletesen elég lesz. Děkuju Pivovar Nymburk.

Hrabal-csapolas

Visszasétáltam az Elbához, megnéztem Hrabal-asztalát, a faragott macskákat, a hattyúkat.

Hrabal-asztala

Hrabal, hattyu

Amikor az állomás felé tartva áthaladtam a gyaloghídon, a túloldalon éppen a Hrabal-múzeum elé érkeztem. Egy órát töltöttem ott, más látogató nem volt, a pénztáros és múzeumfelügyelő hölgy nagy örömmel kapcsolta fel a villanyokat mindhárom helységben.

Hrabal, muzeum

Visszasiettem a nymburki vasútállomásra, a buszok az állomás előtti térről indultak Hradištkóba (ott található a Hrabal-család síremléke) és Kerskóba. Megkérdeztem egy idős bácsit, a Hrabal név hallatán rögtön értette mit akarok, mutatta, melyik buszjárat lesz a jó. A buszsofőrnek is elmondtam, mi járatban vagyok, nem tudta biztosan, hogy hol kell leszállni az első úti célomnál, a temetőnél, ám megkérdezett egy buszra felszálló idős nénit, így meg is álltunk Hradištko előtt egy kilométerrel, pedig talán ott nem is volt megálló.  A síron macskák, sörösüveg, korsó, sörös dobozok. A sírkő aljánál, a macskáktól harminc centire lévő sörös dobozon piros-fehér-zöld szalag, már jártak itt magyarok. A család egyébként egy nagy sörösládában nyugszik.

Hrabal, hra

Hrabal-sirelso

Hrabal erdei házát olyan négy-öt kilométernyire saccoltam a temetőtől, nem vártam a ritkán közlekedő buszra, nekiindultam a novemberi erdőben, gyönyörűek voltak a színek, a fények. A házat megtaláltam, macskaszobrokkal díszített buszmegállónál kellett lemenni egy erdei úton párszáz métert. A ház elhagyatottnak tűnt. Ide hosszú éveken keresztül, szerte a nagyvilágból jártak újságíró kollégák interjú reményében, ám Hrabal többnyire elzavarta őket, sűrű üvöltözések közepette.

Hrabal-haz

Ki akartam érni a kerskói erdőből még sötétedés előtt, a prágai buszra Velenkában lehetett felszállni, de az még hat kilométernyire volt a háztól, tudtam, félúton lesz a Restaurace Hájenka, az erdei vendéglő, ahol egy újabb Hrabal-könyv, a Hóvirágünnep játszódik. A Restaurace Hájenkában ünnepelték 1974-ben az író hatvanadik születésnapját, ott volt a prágai tavasz után tiltólistára került cseh alkotók nagy része, és természetesen éjfél után megérkeztek a bőrkabátos belügyminisztériumi urak, akik végigigazoltattak mindenkit.

Hrabal-hajenka

Csak egy sör erejéig volt időm betérni, már kezdett sötétedni és Velenka még három kilométerre volt. De szerencsém lett, ahogy Velenka első buszmegállójához értem, hátranéztem és már ott indexelt mögöttem a prágai busz.

Nem számoltam pontosan össze, hogy aznap összesen mennyit gyalogoltam Nymburkban, Hradištkóban és Kerskóban, de közelített a húsz kilométerhez, így elégedetten ültem a buszon, Prága mintegy 35 kilométerre lehetett.

Hrabal-buszon

A busz a Černý Most metróállomásig közlekedett, ott metróra szálltam és elmentem a Palmovkáig. Innen indult a hosszú Zlenkova utca, amely átszelte Alsó-Libent, felsétáltam a Restaurace Karla IV-ig (Zenklova 92.), vagyis a IV. Károlyig, ezt a helyet is jó szívvel tudom ajánlani.

Hrabal-karoly

Aztán visszamentem, a Palmovka előtt jobbra fordultam egy kis utcában, a Koželužskán és máris ott voltam a 8.-as szám alatt, a Horkych Pivní Sanatoriumban, vagyis a Horkych Sörszanatóriumban. Ilyen névvel csakis jó lehetett a vendéglátóegység, így is történt, egy menü annyiba került, mint a Vencel tér talponálló bódéiban egy darab sültkolbász kenyérrel.

Hrabal-szanatorium

Vacsora után lementem a Restaurace U Jaguškyba (Na Žertvách 28), ezt a helyet tíz éve imádom, utána átsétáltam a Merkurba, amely egészen lent a Sokolovska utcában van, az utca másik oldala szerintem már nem Liben. Az U Jagušky egyébként nyáron is jó, akkor ki lehet ülni és a Palmovkán mindig nagy élet van.

Hrabal-jagu

Hrabal-jagubent

Hrabal-jagukint

Felszálltam a 3-as villamosra, elmentem a Vencel térig, a Vinohradskán felsétáltam a Hotel La Fenice Praha-ba, a tartalmas nap után perceken belül elaludtam. Másnap elmentem az Óvárosba, a legismertebb Hrabal-kocsmába, az Arany Tigrisbe, de zártkörű rendezvény volt. Nem bántam, háromszor többe került volna a sör, mint Libenben, és korábbi tapasztalataim szerint a turisták itt mindig egymás sarkát taposták, és fedettpályás bajnoknak és ásznak gondolták magukat csak azért, mert megittak pár sört a Tigrisben.

Hrabal-zarva

De azért közlök egy korábbi képet az Arany Tigris belsejéről. A szobor melletti képen Hrabal van Bill Clintonnal, az amerikai elnök szeretett volna találkozni vele, az öreg elmagyarázta neki, hogy itt Közép-Európában az embernek mindig kicsit részegnek kell lennie, másképp nem bírja ki.

Hrabal-tigris

Aztán az is megtörtént a Tigrisben, hogy az eszetlen turisták Hrabalt vécésbácsinak nézték, amint a mosdóhoz közeli kis törzsasztalánál üldögélt és aprópénzt adtak neki. Jellemző módon, nevetett rajta, pedig nem volt könnyű ember, a nyolcvanas, kilencvenes években már nagyon unta a világsikert és már nem csupán a kedvenc kocsmájában ráakaszkodó újságírókkal ordibált, hanem az üdvözlésére siető régi ismerősökkel is.

Az utolsó nap azon gondolkodtam, elmenjek-e a bulovkai kórházba megnézni azt az ötödik emeleti ablakot, ahonnét Hrabal levetette magát, amikor már semmi nem kötötte az élethez. Ismeretes, a hivatalos verzió szerint galambetetés közben esett le véletlenül, de az egyik írásában ezt az ötödik emeleti dolgot már nagyon régen előre megírta. Elérte az üresség legfelső fokát, ahogy Lao-cétól tanulta.

Úgy döntöttem, nem megyek el a kórházba, mert csak lenyomna. Prága óvárosában van egy remek, négyemeletes játékbolt, a Sparkys. Vettem a gyereknek Kisvakondos (Jak Krtek) párnát, Kisvakondos rajztáskát és találtam egy olyan dínós játékot is, ahol a sztegoszaurusz csontvázát speciális földből lehetett kiásni kis műanyag kanállal, ecsettel, vagyis lehetett vele paleontológusosat játszani. A gyerek 2014 nyarán még csak úgy tudta mondani, hogy paleokuku, de novemberre már szépen ment, paleontológus, paleontológus...

(Bohumil Hrabal emlékére.)

Megjelent: 2655 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Prágában, a sörkultúra városában