Pontosabban, a helyiek szerint a szél nem is volt igazán viharos, csupán az októberi-novemberi időjárásnak megfelelő. Látnám csak januárban-februárban. Jó lesz nekem most is, gondoltam.
Az Óriások Útja, a Giant’s Causeway a nyolcvanas évek óta megérdemelten a világörökség része, de már a XVII. század végén említést tett róla Derry kirándulni kedvelő püspöke. Aztán 1693-ban megjelent róla egy újságcikk és ki gondolná, több mint háromszáz évvel ezelőtt egy hírlapíró képes volt általános érdeklődést kelteni a természeti csoda iránt.
A széplelkeknek pedig nagyon kedves lehet az a történet is, amikor 1739-ben egy dublini hölgy, Susanna Drury vízfestményeket készített a látványos lávakiömlésekről. A festmények nyomán egész Európában, sőt, a tengerentúli gyarmatokon is csodálttá váltak az Ír-sziget északi részén lévő többszögletű oszlopok, no meg a sziklák, a hullámok, és az egész látvány.
Ki gondolná? Újságcikk, vízfestmény. Nálunk ekkor még a Rákóczi-szabadságharc zajlott, a szatmári békét kötötték meg, és Mária Terézia még trónra sem lépett.
Sőt, a francia Enciklopédiába, a 18. század egyik legnagyobb, legjelentősebb tudományos, irodalmi vállalkozásába is bekerült. A nagy műről csak annyit, hogy összesen 35 kötet lett, 71 818 cikket és 3 129 illusztrációt tartalmazott. Az első 28 kötetet Denis Diderot szerkesztésével 1751 és 1772 között jelentették meg. További 5 kötetet más szerkesztők állítottak össze 1777-ben, végül 2 kötet névmutató jelent meg. A francia felvilágosodás több ismert alakja dolgozott a művön, többek között Voltaire, Rousseau és Montesquieu.
A Giant’s Causeway kapcsán a nagy Enciklopédiában Nicolas Desmarest francia geológus már leírta: az oszlopok vulkáni eredetűek.
Az Óriások Útjának kialakulását gyönyörű ír és skót mítosz mesélik el, ugyan nem mindig csengenek össze, attól függően alakul a történet, hogy az Ír-csatorna déli, vagy északi oldalán vagyunk (az utóbbi, ugye, már Skócia).
Eszerint a legyőzhetetlen ír óriás, Finn MacCool utat épített magának Írországtól Skóciáig, hogy a tengeren keresztül eljusson nagy ellensége, a skót gigász, Finn Gall otthonába és legyőzze. Ezért a irdatlan bazaltoszlopokat egymás után leverte a tengerbe, százat és százat, ezret és ezret, és máris készen állt az út.
Ám a nagy munkában elfáradt, ezért otthonában megpihent egy kicsit erőt gyűjtvén a majdani nagy birokra. A langaléta skót azonban természetesen messziről látta az egész környéket, így a cölöpverő ír munkásságát, ezért megelőzve déli konkurenciáját, ő kelt át előbb a bazaltoszlopokon Írországba.
Most jön egy újabb csavar a történetben, az ír óriás szemfüles felesége gyorsan kapcsolt, és amikor a bejárati ajtót eltorlaszolta a skót hatalmas termete, azt mondta, a férje nincs itthon, csupán ő, és a legkisebb gyermekük. A skót óriás megnézte az ágyban fekvő legkisebb gyermeket, valójában Finn MacCool barátunkat és megvakarta a fejét.
Ha ilyen hatalmas a legkisebb gyerek, micsoda monstrum lehet az apja, gondolta, és hazament Skóciába. Az ír óriás pedig megölelte, megcsókolta okos asszonyát.
Hát így valahogy, de hallottam már ennek a történetnek a fordított változatát is, skót szemszögből.
Ráadásul az unalmas geológusok a következőt mondják a "szerintük" valódi kialakulásról. Jó pár millió évvel ezelőtt ezen a vidéken tűzhányók tomboltak, ömlött, folyt a láva, egész lávamezők jöttek létre, amelyek egy idő után hűlni kezdtek. Mégpedig egyenletesen, ezért a felszínen keletkező repedések is egyenletesek voltak, szabályos alakzatokat mutattak.
Olyan lett az egész, mint egy hatalmas méhsejt, amely gigantikus, hat-hét-nyolc szögletű, 11-12 méter magas bazaltoszlopok tartópilléreire épül.
Leggyakoribb forma pedig azért a hatszögletű, mert a láva vegyi összetétele miatt és a hűlés következtében az oszlopok középpontjára egyenlő nyomás alakult ki, és ez az egyenlően arányos erő alakította ki ebben az esetben a legszabályosabb, a hatszögformát.
Nyilván, ez nem mindig történt ilyen pontosan, ezért léteznek különböző formájú cölöpök is, négy-ötszögűek, hatnál többek. A csodás bazaltoszlopok számát mintegy negyvenezerre teszik.
Bár még csupán őszi időjárás volt Észak-Írország e részén, a szél már kőkeményen belekapaszkodott az emberbe. A vizes, csúszós bazaltoszlopokon minden lépést meg kellett fontolni, illetve jól meg kellett támaszkodni, hogy stabilan tarthassam a gépet.
De másfél órán keresztül küzdöttem, mint malac a jégen, küzdöttem, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Legalábbis ezeket a hasonlatokat szeretjük manapság használni a kisfiammal.
A jól végzett munka örömével, de azért átfagyva értem be az Óriások Útja látogatói központjába, a mosdóba, utána a büfébe siettem egy óriási pohár teáért. Ami nem volt olcsó. Erre egyébként vigyázni kell, hogy Dánia után az Ír-sziget két államában a legdrágább az élelmiszer és az innivaló, nem magyar utazónak való árakkal.
Igaz, amikor a buszon, egy újabb észak-írországi látványosság felé tartva ellenőriztem a gazdag képanyagot, végül már nem bántam az egészet, vártam a következő attrakciót.
