Az első napon azért értem be későn Tallinn óvárosába, mert valamikor délután szállt le a repülőgép, el kellett jutni a szállodáig, bejelentkezés, wifi jelszó, valamint a másnapi reggeli időpontjának tisztázása, zuhany és így tovább.
Csak ezt követően szállhattam a külvárosból induló, a városközpontba tartó villamosra, de úgy voltam vele, Európa egyik legszebb és leginkább épen megmaradt gótikus óvárosával történő ismeretség első óráit szerencsésebb lesz nyüzsgő turistacsoportok nélkül átélni, tanácsosabb lesz a Városháza teret a lemenő nap fényében felderíteni és a macskaköves, kanyargós, középkori óvárosi utcákhoz is jobban illik a holdvilág, mint a különféle beszélt nyelvek lármás kakofóniája.
Különösen a híres Városháza tér esetében nem bántam a kései órát, mert napközben leginkább itt futottak össze a turistahadak.
Persze nem lehetett megkerülni, hogy majd ragyogó napfényben is megnézze az ember a Városháza teret, és valóban, napközben így néz ki, szuper jól, csak sajnos, turista siserahadastul.
De most még az első esténél tartunk.
Felszálltam a külvárosból induló 2-es villamosra, gyakorlatilag még az észt pampákon voltam, olyannyira kint volt a szálloda. De szeretem a kietlen helyeket, bensőséges kapcsolatba lehet kerülni velük.
Tallinnban ingyenes a tömegközlekedés. Az észt állampolgároknak. Vagyis, a lakosság mintegy harmadát kitevő oroszok túlnyomó többségének nem, hiszen nekik az állampolgárság megszerzéséhez le kellene tenniük az észt nyelvvizsgát. Azért akad orosz, aki leteszi.
A külföldieknek fizetős a tömegközlekedés, és a tallinni rendőrök nagyon kemények ebből a szempontból. Így gyorsan beszereztem a jegyet a villamosvezetőtől, és csillogó szemekkel vártam a Tallinn jelentős részét átszelő villamos utat.
Az észt préri kedves képet hamarosan épített emberi környezet váltotta fel. Jöttek a hruscsovkák.
Ezek ötszintes, erkély nélküli lakások, apró konyhával, vécés fürdőszobával. A Szovjetunióban gyorsan kellett megoldani a lakáskérdést, gyorsan kellett építkezni.
Ezért a hruscsovkák vékony válaszfalai minden zajt áteresztenek. A kommunista rendszer titkosszolgálatát még a fizika is segítette, a falnak is füle volt a papírvékonyság okán.
Mindezeket Nyikita Hruscsov alatt (1953–1964) kezdték építeni, innen a hruscsovka elnevezés. Eredetileg ezeket úgy terveztek, hogy majd lebontják ötven év múlva. Hát ez az idő bizony rég elmúlt.
Ezeken a dolgokon annyira elgondolkoztam, hogy rossz városkapunál szálltam le. Tallinn ugyanis azzal a kivételes dologgal büszkélkedhet, hogy jóformán megmaradtak a középkori városfalai. Ezeket nem lehet megkerülni, ha rossz városkaput választasz, gyalogolhatsz.
De jól jártam, mert különben nem fedeztem volna fel egy új szórakoztató központot, éttermekkel, bárokkal, amelyet egy volt gyártelepen hoztak létre. Az észtek nem bontottak, hanem átalakítottak.
Kicsit le is ragadtam ezen a helyen, majd siettem a Városháza térre, amely az óváros szíve, és egy magyar vonatkozású emléket is nagyon szerettem volna megtekinteni.
A középkori városháza (1371–1404) ma a városi múzeumnak ad otthont. A Városháza terét rendkívül jó állapotban fennmaradt emeletes polgárházak veszik körül.
Az 1371-1404 között épült Városháza az északi gótika legimpozánsabb példája, ami szinte mágnesként vonzza a turistákat.
Az erős Hansa-kereskedőváros vezetői itt határoztak minden lényeges ügyben, lett légyen szó adóról, vámokról, ingatlanokról, városvédelemről, tűzrendészetről, döntésük kötelező érvényű volt, mert aki ellenszegült, hamar a céhen kívül találta magát.
A városháza nyolcszögletű, karcsú, 64 méter magas tornya van.
Különlegesek a tér felőli főhomlokzat cakkos szegélye alól kiálló barokk vízköpő sárkányok, a nyolc boltozatos árkádok.
A tér lassan kezdett kiürülni, amelynek nagyon örültem.
Egyébként a Városháza építése előtt pár évtizeddel szűnt meg a dán uralom Tallinban, a dán király akkor eladta a várost és vele együtt az északi észt területeket a Livóniai Lovagrendnek.
Aztán a lovagrend meggyengült és a livóniai háború (1558–1583) idején négy nép, a svédek, a dánok, a lengyelek, valamint az oroszok harcoltak a Balti-tenger feletti uralomért, a küzdelem váltakozó sikerrel zajlott. Kezdett az oroszoknak állni a zászló, de őket nagyon nem akarták a tallinni kereskedők és a lovagok, akik 1561-ben önként megadták magukat a svédeknek és ezt követően a város másfél századra svéd fennhatóság alá került.
A nagy északi háborúban (1700–1721) a Baltikum ismét háborús színtérré vált. Az Orosz Birodalom és Svédország volt a két fő ellenfél. 1710. szeptember 29-én a város harc nélkül kapitulált az orosz seregek előtt.
Tallinn ezt követően egészen 1783-ig megtarthatta városi kiváltságait és a helyi törvénykezésben a német nyelvet. 1783-ban II. Katalin megszüntette a város kiváltságait és azt az észt területekkel együtt a Rigai (Livlandi) kormányzósághoz csatolta.
Már nagyon későre járt, az utcák kezdtek néptelenné válni. Nagy kincs ez Tallinn óvárosában.
Még nem meséltem a kedves magyar emlékről.
A család egyik tagjáról, Bélaváry Jánosról tudjuk, hogy 1546-ban született Pozsonyban. A család közismerten Habsburg-párti volt és az 1575. évi erdélyi, kerelőszentpáli csatában (július 9.) Bekes Gáspárt támogatta. Mivel Báthory István megnyerte a csatát és Bekes elbukott, ez még később is nehézséget okozott a családnak.
Bélaváry János elhagyta Magyarországot és kisebb kitérő után 1580-ban érkezett meg Revalban, akkoriban ugyanis így hívták Tallinnt.
Itt ismeretlen kívánt maradni és ezért új életet kezdett. Itt vette fel a Burchard nevet. Így ő volt a tíz generációs orvosgyógyszerész család alapítója. Revalban megnősült, a felesége Anne Kampferbeck volt. Előbb a tanácsgyógyszertár alkalmazottja volt, majd 1582-től már gondokként működött. 1583 áprilisától pedig bérelte a gyógyszertárat. A bérleti szerződés szerint évi 100 tallért, valamint meghatározott mennyiségű bort és fűszert kellett juttatnia a tanácsnak.
Az 1891. szeptember 8-i elhunytával kihalt a Burchard-Bélaváry család revali férfiága. A gyógyszertár 150 éves hitbizományát 1903. július 26-án feloldotta a revali járásbíróság. A család nőtagjai 1911-ben adták el a gyógyszertárat és a hozzátartozó épületet Rudolf Lehbertnek.
Emléküket, a több mint háromszáz éven keresztül tartó, tíz generáción átívelő történetet őrzi a falon a gyógyszertár felirat, valóban itt volt, itt állt, ma az épületben étterem működik.
Sikeresen elkaptam az utolsó 2-es villamost Suur-Paala felé.
Pár megállóval a végállomás előtt leszálltam, kicsit hallgatóztam a hruscsovkák között lévő apró parkok padjain.
Észt, orosz beszédeket füleltem, majd gyalog jutottam el az észt sztyeppék szomszédságában lévő szállodáig.
A susi észtül farkast jelent.
A folyosón égve hagyták a villanyt. Rögtön eszembe jutott Pilinszky Négysoros című verse. „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”
A szobában levetkőztem és elalvás előtt a nyitott ablakon keresztül még az észt puszta neszeit hallgattam.