Ami a két város további szimbiózisát illeti, Helsinki – lássanak csodát – Tallinnak köszönheti a „létét”. I. Gusztáv svéd király ugyanis a rivális Hansa-város befolyását csökkenteni akarván, 1550-ben finn alattvalóinak – Finnország hatszáz éven keresztül a svéd birodalom része volt – elrendelte egy új város alapítását. Az eredeti hely még kicsit távolabb volt a tengertől, majd két emberöltő elteltével a partra, a jelenlegi területre húzódtak az alapítók leszármazottjai. A kevésbé mocsaras részen az élet könnyebb és „szebb” lett.
A Suomenlinna-erőd
Ha már a szépségnél tartunk, Helsinki talán a tenger felől adja legjobb, leglenyűgözőbb formáját. Sirályok követik a kis szigetek, öblök között manőverező kompokat, a járművek vitorlások, csónakok között siklanak be a kikötőbe, vagy navigálnak ki a nyílt vízre. A távolban nagy hajók szelik a hullámokat. Télen a hófehér lepelbe öltözteti, nyáron a nap sugaraival simogatja a Suomenlinna tengeri erőd XXVIII. századbeli falait, amit még a svédek építettek a város előtt lévő hat kis szigetre. Helsinki stratégiai jelentőségét, értékét egyébként egy, az 1700-as évek elején lezajlott orosz-svéd háború mutatta meg igazán. Az oroszoktól 1917 végén sikerült megszabadulniuk a finneknek – december hatodika itt a függetlenség napja is. 1944-ben azonban aggódva figyelték: jönnek az oroszok, vagy nem jönnek? „Mázlijuk” volt, a nagyhatalmak másképp döntöttek.
A Suomenlinna-erődhöz manapság már nem egyenruhások, hanem kirándulók érkeznek, és falairól letekintve a külföldiek telente jókat vitatkoznak, hogy most akkor az a rész hómező, vagy befagyott tengerrész, vagy micsoda. A zord finn időjárás egy ízben még a sokat tapasztalt oroszokat is meghátrálásra kényszerítette: a híres téli háborúban, 1939-40-ben, Tél tábornok a hazaiak javára dolgozott: a kemény hideget jobban ismerő, arra jobban felkészült finnek hősiesen megküzdöttek a sokszoros túlerőben lévő orosz haderővel.
Az egész tengeri világot a város jelképe, a gránittömbre épített Suukiro – a Helsinki Katedrális„felügyeli”. A, hófehéren csillogó, zöld kupolájú lutheránus katedrális előtti tér közismert találkahely, főlépcsőjéről nagyszerű panoráma tárul elénk, amit a villamosok csilingelése fest alá.
Az Uszpenszkij székház és a Sziklatemplom
Helsinki másik két meghatározó temploma közül az Uszpenszkij székesegyház a XIX. században, a cári uralom alatt épült, és ez Európa legnagyobb olyan görög-keleti temploma, amely nem ortodox ország területén található. A Sziklatemplomot – ezt az üvegtetővel borított, sziklába süllyesztett pazar építményt – 1969-ben alkotta meg a két fivér, Timo és Toumo Suomalainen. Az építészek egy gránittömb közepét kirobbantották, majd erre jött az üveg-réz kupola. Elképesztő akusztikája folytán nem csupán istentiszteleteknek, hanem koncerteknek, előadásoknak is helyet ad.
Fiatal ez a város, lényegében az elmúlt kétszáz évben alakult ki, éppen ezért klasszikus, zegzugos utcácskákkal bíró óvárosi részt ne is keressünk, hiszen még a városi piac körül álló házak is legfeljebb százötven évesek. Helsinkiben nincs évszázados emlékekbe burkolózó román stílusú épület, vagy ég felé törő gótikus dóm, ellenben van egy logikusan megtervezett, jól áttekinthető, szellős város, rengeteg parkkal, sétánnyal, kerékpárúttal, futópályával, tóval, csatornával, nagyon jó tömegközlekedéssel, dugómentes utakkal és bevásárló negyeddel – ez sajnos nem éppen az átlag magyar pénztárcájához szabott árakkal. Helsinki lélekszáma – a bolygó városokkal együtt – meghaladja az egymillió főt, vagyis a régióban él minden ötödik finn, de zsúfoltságnak nyoma sincs, könnyen, gyorsan el lehet jutni bárhová. Maga az ország viszonylag nagy, magyar szemmel nézve mindenképp, mintegy 340 000 négyzetkilométernyi területével Finnország Európa nyolcadik legnagyobb állama.
Fél lábbal az erdőben
És hogy maguk a finnek milyenek? Azt mondta nekem az egyik helybéli, hogy „a finnek fél lábbal még az erdőben vannak”, és ezért olyan szoros a kapcsolatuk a természettel. Faháza például mindenkinek van a kétszázezer tó valamelyikének a partján, és ennél jobb kikapcsolódást el sem tudnak képzelni. De mondok mást: az utakat nem sózzák, hanem kőzúzalékot terítenek le, amelyet a tél végeztével hatalmas műanyag zsákokba söpörnek, és a következő évben is felhasználják.
Az emberek jómódúak és a munkatársak mégis megbeszélik egymással, hogy melyik héten kinek a kocsijával járnak munkába, így védve a környezetet. Csak annyit vásárolnak, amennyire valóban szükségük van. A puritán életformát példázza a Finnair légitársaság utas ellátása is – az étkezés egy megvajazott rozskenyérből, és rajta egy vékony salátalevélből állt, és igazuk is van: ki akar lakomázni egy repülőgépen?
A finn természet
Amennyire én megismertem őket, a finnek valóban zárkózottak, nem ugranak a nyakadba, mint a mediterrán emberek, kicsit talán depressziósak is, de csoda-e ez egy olyan országban, ahol rosszabb esetben akár fél évig is elhúzódik a sötét tél? Igaz, nyáron ott vannak a fenséges fehér éjszakák… Ha azonban egy finn ember a bizalmába fogad, az ingét is odaadja. Egy barátommal történt meg, hogy egyszer Helsinki pályaudvarán kellett tölteniük az éjszakát. Már aludtak, amikor egy finn úr odament hozzájuk, felkeltette őket, taxit fogott, majd a hajnali időpont ellenére felébresztette a családját, akik kávét, levest főztek, és szendvicsekkel tartották jól a szegény „rokonokat”.
A finn emberekkel szóban is meg lehet állapodni – becsületes, nyílt, egyenes társaság. A magyar korrupciós történeteket nem is sikerült jól elmagyarázni, mert nem értették, egyszerűen nem áll rá az agyuk.A lakosság hat százalékát kitevő svéd kisebbséggel is nagyon korrekt a viszonyuk, például mindent kiírnak ezen a nyelven is.
Ivási szokások
Az ivási szokásaikat, érzésem szerint, azonban nem kell követni. Nem isznak ugyan többet a magyaroknál, csak az elején nagyon belehúznak – megtörtént, hogy finn hölgyek kétszer gyorsabban itták nálam a sört, pedig nem vagyok ellensége a komlóból készült, szívinfarktus elleni folyékony gyógyszernek. Az is megesett, hogy egy buliban kiosontam cigaretta ürügyén megpihenni, Sven barátom azonban rögtön utánam jött, és meghívott a pultnál egy speciális likőrre mondván, a cigarettához meg az dukál.
Talán nem véletlen, hogy az alkoholforgalmazás állami monopólium, csak speciális boltokban lehet megvásárolni, az átlag finn közértben én csak néhány gyengébb sört láttam, a borok meg egyenesen alkoholmentesek voltak. Egyik útitársunk badacsonyi borász cimboráinak bosszantására haza is hozott egy üveggel.
Ilyen gondolatok, történetek járnak a fejemben, amikor hipp-hopp, meg is érkezem az újabb látnivalókhoz. A kompkikötő, a templomlátogatás, az Esplanadi sétány és a környékén található bevásárló negyed bebolyongása után most az Olimpiai Stadion falaival állok szemközt. Büszkeség dagasztja keblemet – nekünk, magyaroknak, itt volt a legsikeresebb, tizenhat aranyéremmel zárult olimpiánk 1952-ben. Odébb, a Sibelius emlékmű, a legismertebb finn zeneszerzőnek állít mementót. A hatalmas szabadtéri orgonára emlékeztető alkotást látva a finnek kicsit reklamáltak annak idején az alkotónál, aki a kompozíció mellé a békesség kedvéért még kifaragta a zeneszerző fejét – majd sértődötten elutazott. A Finlandia Palotánál megállva, mely a legismertebb finn építész, Alvar Aalto műve, egy régi kép ugrik be a gimnáziumi történelemkönyvemből: Kádár János 1975-ben aláírja az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát.
Az elektronikából élünk
Egész Helsinkin látszik a jólét – korábban az erdőből éltünk, most az elektronikából – mondta valamelyik finn haver egyszer. A gazdasági sikerek titkáról, a hozzáállásról csak annyit tudok mondani, hogy egész Suomiban – vagyis Finnországban – nem sikerült olyan szállodában megszállnom, ahol a vendégek számára ne lett volna ingyenes az internet. És olyan embert sem találtam – pedig direkt odamentem még a köztisztasági vállalat munkatársaihoz is –, aki nem beszélt volna angolul… Jellemzően puritán az elköszönés is, a „Viszontlátásra”, nem vacakolnak vele, hey-hey és kész.
Egyébként Timo barátom megesküdött rá, hogy ha Helsinkiben a gyalogos átmegy a piros lámpán, és a rend őrei rajtakapják, azonnal negyven eurót fizet. Nem próbáltam ki, külföldön az ember jobban betartja a szabályokat, de a szervezettséget és a fegyelmezettséget ismerve, könnyen úgy lehet. Hát akkor hey-hey Helsinki.