hétfő, 06 február 2012 02:06

Moszkva – vodka, pirog, nercbunda

Írta:

Oroszországban élnek rokonaim. Az unokabátyám a Szovjetunióban tanult villamosmérnöknek, első felesége orosz volt, született egy lányuk, Vera, akiből szép felnőtt nő lett, természetesen beszél magyarul, Moszkvában élnek az orosz férjével, gyerekeikkel. Éppen rájuk várok, mert hivatalos úton vagyok Moszkvában, és az unokabátyám küldött ajándékot is. Állok az egyik bódénál, éppen arra sétál két orosz hölgy nercbundában, pirogot kérnek és a szemük sem rebben, amikor kecses mozdulattal leküldik utána a fejenként minimum egy deci vodkát.

Megérkeznek a rokonok, nagy az öröm, Dima, a férj azonnal elvisz egy boltba, és azonmód vásárol nekem két üveg vodkát. Annyira őszinte jó szívvel adja, hogy meg sem próbálom visszautasítani.

Este a csoporttal – akikkel érkeztem -, a nyakára hágunk az italoknak, beszélgetünk, énekelgetünk. Minden óriási: az ország, a főváros, az épületek, a sugárutak, a metró, a forgalom. Még a Rosszija szálloda prostituáltjai is százkilencven centiméteresek. (A Rosszija szállodát egyébként azóta lebontották.)

A repülőgép egy órája landolt Seremetyevo nemzetközi légikikötőben. Már egy mikrobuszban ülök, lassan araszolunk a reggeli csúcsforgalomban Moszkva belvárosa felé. Körülnézek: balra egy Zastava, jobbra egy Moszkvics. Előttünk Roll’s Royce gurul, hátunk mögött két Zsiguli, egy Renault, plusz egy Ferrari. Oroszos egyveleg.

A Moszkvicsban munkaruhás emberek, az autó tetejére egy létrát erősítettek. A Ferrariban kellemetlen kinézetű kopasz sofőr és két platinaszőke, leopárdmintás bundába öltözött ifjú hölgy. Egyiküknél pezsgőspohár. Gurul az autócsorda Moszkva felé.

Lefulladó rendőrautó

Az utak egyébként életveszélyesek a gyalogosok számára. Budapesten, nincs az a forgalmas körút, ahol ne szökdécselnék át játszi könnyedséggel a piroson, ne használnám ki a közlekedési lámpák pár másodperces holtidejét. Itt, az ilyesmi, öngyilkossági kísérletnek számít: az utak nyolc-tíz sávosak, az autók kilencven-száz kilométer per órás sebességgel közlekednek.

Első nap, a Puskin-múzeummal szemben – az épületben nem mellékesen eredeti Van Gogh, Gaugain, Cézanne, Degas, Monet, Manet, Renoir festmények láthatók, a párizsi Louvre után itt található a francia impresszionista festők leggazdagabb gyűjteménye – több, babakocsit toló kismamával próbáltunk sikertelenül átkelni a zebrán.

Tíz perc elteltével – az autóvezetők addig szemrebbenés nélkül, nyolcvan kilométeres sebességgel húztak el előttünk – megállt egy rendőrautó. Egyenruhás barátunk majd megfulladt széles jókedvében: nem gáláns gesztusról volt szó, csupán a zebra előtt fulladt le az autója.

Minden igény kielégíthető

Hotel Rosszija: monumentális szálloda, pár lépésre a Vörös tértől. A 4018-as szobában van szállásom, a szobaszámok elmennek a tízezerig. Kinézek az ablakon, a belső épület tizenkét emeletes. Valamikor, hajdanán, a végeláthatatlan folyosók minden „stratégiai pontján” „gyezsúrnaják” ültek; nem maradhatott rejtve előttük a vendég legkisebb cselekménye sem.

Most nem látok gyezsúrnajákat, eltűntek… Ellentétben a bújtatott munkanélküliséggel. Az épületek sarokrészében bárok, három-négy unatkozó alkalmazottal, ők szolgálják ki a naponta betévedő két-három vendéget.

A városban minden túlméretezett. Az épületek, a műemlékek, a terek monumentálisak, a metróban tizenkét vonalon, százötven állomáson hullámzik, lökdösődik napi tízmillió ember.

Minden óriási. Még a Rosszija szálloda prostituáljai is százkilencven centiméteresek. Esténként, amikor lelkiismeretes újságíróként elindulok az internet kávézó felé megírni és leadni a tudósításomat, a folyosón vadászó lányok számtalan ajánlattal bombáznak. Nem bánják a visszautasítást, épp elég részeg kaukázusi és közép-ázsiai üzletember akad horogra. Száz dollár, száz euró, susogják a szirének.

Költeni van hol. Moszkva bevásárló utcája, az Arbat pultjai árutól roskadoznak, a GUM jeles áruháza annak idején viccek sokaságát ihlette, mára a választék semmivel sem marad el a londonitól, a párizsitól. Moszkva fejlődik, az elmúlt évtizedben elsősorban ide és Szentpétervárra irányították a fejlesztésekre fordítható orosz és amerikai, európai uniós pénzeket; az utak például jobbak, mint Budapesten.

Mit látna ma Vlagyimir Iljics?

A régi jó, idők patinájával bevont Lenin-szobrok! Döbbenten nézik a felhőkarcolókat, az 1997-ben átadott új, a Megváltó Krisztusnak szentelt templomot – ezt még Borisz Jelcin építette.

Nézik a multinacionális cégek fényreklámjait, a Tverszkaja sugárút üzleteit, kereskedéseit, a belváros éjszakai klubjait, kaszinóit – utóbbiból eszméletlenül sok van -, a kései kapitalista, korai globalizációs társadalmak eme mérföldköveit. Az immár divatosan öltözködő orosz nőket, a kínai, olasz, tatár éttermeket, vagy a koldusokat. Nézik Jurij Gagarin égnek törő emlékművét, a felújított Bolsoj Színházat – ahová a komoly erőfeszítések ellenére nem sikerült jegyet szerezni -, a Vörös tér, a Kreml, a Lenin Mauzóleum és a Történeti Múzeum környékén sétálgató turisták ezreit. Esténként, stílszerűen, vörös fények gyulladnak ki a tér fáira szerelt lámpácskákon, megvilágítva az épületek vörös tégláit.

Látják a Vaszilij Blázsennij (Boldog Vazul) hagymakupoláit - lényegében kilenc templomot egyesítenek egy épületben -, a matrjoskababa árusokat, akik még mindig a Lomonoszov egyetem előtt, a Veréb-hegyi kilátónál árulnak. A Lenin-szobroknak lelkesen integet Nagy Péter emlékműve, a Moszkva-folyó partján álló, természetesen grandiózus hajó tetejéről.

Egyenruha és jó modor

A városban a csecsen háború elleni tüntetők zavartalanul osztogatják a szórólapokat - a Szibériába történő transzportálás legcsekélyebb veszélye nélkül. A KGB-székház, nem messzire a tüntetés helyszínétől, elnézően sütkérezik a ráhulló délutáni napfényben, csak az ablak üvegei villognak figyelmeztetően.

Egyébként az egyenruhába öltözött ember még mindig az atyaúristennek képzeli magát, jómagam véletlenül a tér köveiről a mauzóleum előtti, lánccal elkerített járdára léptem és abban a pillanatban elszedték az útlevelem. A megoldás - bár időigényes -: mosolyogjanak kedvesen, bárgyún, bamba turistaként, egyenruhásunk úgy sem tud semmit tenni, csak fontoskodik egy kicsit.

Még annyit a modorról, jól tudjuk, legnehezebben fejben változik az ember. A moszkvai szállodában a recepciós rácsapja az emberre a telefont, a pincér étkezés közben elviszi orra elől az ételt. Thaiföldi szállodaigazgató szívrohamot kapna, ha alkalmazottai így bánnának a vendégekkel.

Nercbunda, pirog és vodka

A rendszerek változnak, az orosz nép marad. Ha kisüt a nap – miként mindig – fiatalok ezrei lepik el a Történeti Múzeum előtti. Innen indulnak kínai, olasz, tatár éttermekbe, Szpartak Moszkva meccsekre, vagy egy jó jégkorong derbire.

Ami az árakat illeti, ugyanazt kérdezgettem, mint nálunk a nyugati turisták, vajon miből élnek itt az emberek? A ruhanemű drágább, mint itthon – a piacokat kivéve -, az élelmiszer és általában minden ugyan tíz-tizenöt százalékkal olcsóbb, ám a fizetések jó esetben érik el az egyébként sem különösebben acélos magyarországi átlagbér kétharmadát.

A megoldást – részben – a bódésorok szolgáltatják: moszkvaiak itt vásárolnak. A második nap már a szemem sem rebbent, amikor elegáns, nercbundás hölgyek, az esti bulira készülődve, kecses mozdulattal dobtak be egy deci vodkát a pirog, vagy az orosz hot-dog mellé. Mindkét ételt forrón szervírozzák, a legnagyobb hidegben is.

Megjelent: 2255 alkalommal