Napjainkban azonban örvendezhetnek a munkácsi várba fellátogató magyar turisták. Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc a Habsburg ostromoknak évekig ellenálló, a szabadságharc központját adó erődítményét szépen fel felújították, a nagyságos fejedelem és hőslelkű anyja újonnan emelt szobra pedig az egyik szép kilátást nyújtó felső téren áll, a szobrok karjaira a magyar látogatók megható módon piros-fehér-zöld szalagokat kötöztek. Szépen rekonstruálták a vár óriási kútját is – a vízutánpótláshoz nem férhetett az ellen – az ódon épületek egyikében pedig, az állandó tárlatok mellett, pazar Csontváry-kiállítás látható; együtt ámul magyar, ukrán és ruszin.
Lent a városban is van mit nézni, például egy Lieb nevű, bajor származású sóhivatali tiszt és családja házát. Lehet, ez a név így önmagában nem sokat mond, ám később világhírűvé vált fia a város nevét vette fel, és ugye Munkácsy Mihály neve mindjárt másképp hangzik. Lieb-ék zseniális gyermekéről annak idején persze senki sem tudhatta, hogy majdan Párizs szalonostul, arisztokratástul a lábai előtt hever. Egyébként csupán gyermekkorát töltötte a városban, a házon természetesen emléktábla áll. De a Rákóczi-ház, vagy más néven Fehér-ház is megdobogtatja a magyar utazó szívét, ezt még I. Rákóczi György emelte az 1600-as években; a nagyságos fejedelem a szabadságharc leverése után ezt is visszakapta volna összes vagyonával együtt, de köszönte, inkább volt száműzött Törökországban, mint itthon áruló, vagy valami hasonló.
A munkácsi jó hangulat azonban megmarad az egész kárpátaljai utunkon, ráadásul Kárpátalja a történelmi Magyarország egyik csodálatos régiója – egyetlen hibája van, piszkos, és néha úgy tűnik, itt még nem találták fel a szemetes kukát. De azért ámulunk-bámulunk az elkövetkezendő napokban, mikor min.
Legelőször is a történelmünkben meghatározó szerepet játszó Vereckei-hágón, ahonnét fenséges látvány tárul az ember szeme elé. Ha keletre fordul, ott már a Dnyeszter vízgyűjtő területe látható, csermelyek, patakok mind e folyóba futnak. Ha a hágóról nyugat felé nézünk, az a történelmi Magyarország északkeleti része, a Tisza vízgyűjtő területe. Talpunk alatt pedig egy nem túl széles, évezredek óta járt út húzódik, itt jöttek be a honfoglaló őseink, ezeregyszáz éve.
Honfoglaló magyarok és a logisztika
A honfoglaló magyarok logisztikai teljesítményére a XXI. században élők is csak csodálattal tudnak visszatekinteni: a történészek kétszáz-háromszázezer emberről beszélnek (köztük öregek, asszonyok, gyerekek), a jószágok száma jócskán meghaladta az egymilliót, és ezt a hatalmas tömeget kellett több ezer kilométeren keresztül egybetartani, védeni a folyamatosan támadó ellenséges törzsektől.
A kutatások szerint mindeközben a bizánci udvarban „dolgozó” magyar kémek híradásaiból az is világos volt a nép vezérei számára, hogy a Kárpát-medencében hatalmi vákuum van, vagyis nagyon is tudatosan készültek a betörésre és hódításra. Ilyenekről beszélgetünk a honfoglalásnak emléket állító csonka emlékmű mellett, amely azért befejezetlen, mert eredetileg ugyan hétszintesnek készült (hét törzs, hét vezér) a rendszerváltás után, ám az ukrán hatóság annyira megijedt egy ilyen monumentum befejezésétől, hogy három szint után rémülten leállították az építkezést.
Természetesen csak azért is elénekeljük a himnuszt.
A Fekete-Tisza forrása
„Továbbámulunk” és lassan közeledünk a Fekete-Tisza forrásához. Csodálatosak az erdők, fenyőből az otthon megszokottakon kívül van vörös-, fekete-, jegenyefenyő, bükkösök, tölgyesek váltogatják egymást, itt juhar, kőris, amit szil, és cser zöldellik, tengerszemek után hegyek következnek, református kő- és fatemplomok, sóstavak mellett állunk meg.
A forráshoz vezető utolsó három órát, ez körülbelül húsz kilométer jelent, már csak egy orosz katonai terepjáróval lehet megtenni. A második legnagyobb magyar folyón előbb egyszerűen áthajtunk, aztán átgyalogolunk rajta, majd átlépjük, és a végén marad egy vékony, szerény, illedelme erecske, és nincs tovább, itt a forrás. Azon gondolkodom, egy strapabíró, darabnyi fenyőkéreg innen, a Duna érintésével, akár a Fekete-tengerig is eljuthat, az értől az óceánig jegyében. A Fekete-Tisza forrása bizony már a történelmi Magyarország határán van, ami innen keletre terül el, az mindig is a kijevi uralkodók földje volt.
Lassan ereszkedünk vissza, körözünk a gyönyörű vidéken, most már a településeket vesszük sorra, beszél a múlt.
Európa földrajzi központja
Rahótól nem messze Európa földrajzi központja és az ezt megörökítő emlékműnél állunk meg, erre az eredményre még a Monarchia térképészei jutottak 1878-ban. Itt először is arra döbben rá az ember, hogy akkor mekkora lehet az Urálig terjedő ukrán, orosz sztyeppe. Vashíd ível át a tájat kettészelő folyón, védett növények százai, ásványvízforrások tucatjai gazdagítják a képet.
Más kép fogad bennünket a Tatár-hágón, kirakodóvásár. A név önmagáért beszél, itt jöttek be az annyi bajt, vészt okozó ázsiai hordák; igaz, a X. században bennünket is őszintén és tiszta szívből gyűlölt Európa. Kissé gyanakodva közeledek az árusokhoz – egy, a kosárfonásáról híres faluban, az egyik ház kertjében bent, észrevettem több nagy papírdobozt, rajta a felirattal: Made in Vietnam. Szerencsére a báránybőrök, a faragott fatermékek igényes kézimunka gyümölcsei.
Annál nagyobb csalódás ér Aknaszlatinán, itt található Közép-Európa legnagyobb só-tartaléka, már a rómaiak is bányászták, a középkorban volt a fénykor, és most is nagyszerű adottságai vannak a településnek, sós tavak (kis kárpátaljai Holt-tengerek), a sóbányákban beteg emberek gyógyulnak, de semmi infrastruktúra, és csak azt látjuk, miképp nem szabad turizmust csinálni. A gyógyító hatású fekete iszapos tavak környékén pedig óriási szeméthalmok, hihetetlen, de a helyieket nem zavarja a bűz, műanyag flakonhegyek mellett ereszkednek a vízbe, én meg azon gondolkodom, kit fog megharapni közülük a patkány, kinek vágja el a lábát a vízbe dobált szemét.
Huszt és romvára
Huszt és romvára következik, hajdanán még Szent László építette a kunok ellen, de ebben az állapotában is mindent elmond a végtelen évszázadok magyar történelméről. A keleti végekről betörők ellen óvta a vidéket, később a Hunyadiaké, még később a Rákócziaké lett, 1776-ban a villám belecsapott a lőportoronyban, a robbanás nyomán fellángoló tűz elképzelhetetlen pusztítást végzett. Ha letekintünk a városra, látszik a szovjet idők iparosításának nyoma, ám a vállalatok is megsínylették az új időket, a harminc ezres lakosság munkaképes férfijainak jelentős része Magyarországon vagy Nyugat-Európában próbál szerencsét, és küldi haza a pénzt. Az út vége Beregszász, az egykori Bethlen-katély, és ott az egyik legérdekesebb kiállítási anyaggal rendelkező magyar múzeum.
Egyébként ruszinok, ukránok kedvesek a magyar utazóhoz, az egyik este fénypontja, hogy a gazdag élővilág apropóján elutánozzák nekünk a medve dörmögését, a szarvas bőgését. Cserébe mi is megmutatjuk nekik a magyar szarvasbőgést, a köröttünk lévő gyerekek legnagyobb örömére.