Santiago de Chilében első utam a chilei főváros szívébe, a Fegyverek terére vezetett. Mindig ez a tér volt az 1541-ben alapított város életének központja, a mai napig megunhatatlan nyüzsgő forgatag, a legkülönfélébb utcai művészekkel, zenészekkel, rendezvényekkel, árusokkal... Megálltam tehát a Plaza de Armas sarkán, körbe néztem, hát igen, mondtam magamban, ezek a színek, fények, a spanyol gyarmati építészet jellegzetes épületei, a ruhák, az emberek, a virágzó jacaranda fák… Csakis Dél-Amerikában lehetek.

Még hajnali sötétség volt, amikor a kényelmes tengerparti szállodánál felszálltam a terepjáróra és elindultunk a Szahara legnagyobb sós vizű tava, a Chott el Jerid felé. A tó és környéke úgy néz ki, mintha egy másik bolygón lennénk, imádják is a filmesek, többek közt a „Csillagok háborúja”, „Az angol beteg”, vagy „Az elveszett frigyláda fosztogatói” című filmek számos jelenetét itt forgatták. A nyári ötven fokokban teljesen kiszárad, télen viszont csónakázni lehet rajta.

A busz lassan haladt a szakkarai nekropolisz és a Dzsószer-piramis felé. Utóbbi Egyiptom legelső piramisa, ám nem hozott szerencsét az elsőség, az építők még elkövették azokat a szerkezeti hibákat, amelyeket később, a világ által leginkább ismert gízai piramisoknál esetében már sikeresen elkerültek. A legelső piramis hátralévő évei tehát megvannak számlálva, a szakértők egyetértenek abban, hogy elkerülhetetlenül összeomlik. Ezért is akartam látni.

Washington meglepően zöld város, sok parkkal, kirándulóhellyel. Az egyik legszebb része talán a múzeumi negyed, egy nagy parkot kitűnő múzeumok sora vesz körül. Amit közülük legelőször meg akartam nézni, az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeuma volt. Az észak-amerikai indiánokat manapság már az Első Nemzetként emlegetik az Egyesült Államokban, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ellenük történt a történelem legnagyobb népirtása, az áldozatok számát 100 millióra becsülik.

Miként külföldi útjaim során szoktam, már hajnalban talpon voltam és elindultam megtekinteni a világ egyik leglátványosabb függőhídját, a Langkawi Sky Bridge-t. Tudtam, ehhez a világ egyik leghosszabb útvonallal bíró felvonójára kell felszállnom, amely a maláj dzsungel felett halad. A csodás panorámára számítottam, a világhírű híd látványára is, ám a kora reggel még gőzölgő dzsungel, a zöld útvesztő, a fehér vízesések látványára nem, így a szavam is elakadt. El is határoztam, ez az őserdő megérdemel egy külön riportot.