A busz lassan haladt a szakkarai nekropolisz és a Dzsószer-piramis felé. Utóbbi Egyiptom legelső piramisa, ám nem hozott szerencsét az elsőség, az építők még elkövették azokat a szerkezeti hibákat, amelyeket később, a világ által leginkább ismert gízai piramisoknál esetében már sikeresen elkerültek. A legelső piramis hátralévő évei tehát megvannak számlálva, a szakértők egyetértenek abban, hogy elkerülhetetlenül összeomlik. Ezért is akartam látni.

Washington meglepően zöld város, sok parkkal, kirándulóhellyel. Az egyik legszebb része talán a múzeumi negyed, egy nagy parkot kitűnő múzeumok sora vesz körül. Amit közülük legelőször meg akartam nézni, az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeuma volt. Az észak-amerikai indiánokat manapság már az Első Nemzetként emlegetik az Egyesült Államokban, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ellenük történt a történelem legnagyobb népirtása, az áldozatok számát 100 millióra becsülik.

Miként külföldi útjaim során szoktam, már hajnalban talpon voltam és elindultam megtekinteni a világ egyik leglátványosabb függőhídját, a Langkawi Sky Bridge-t. Tudtam, ehhez a világ egyik leghosszabb útvonallal bíró felvonójára kell felszállnom, amely a maláj dzsungel felett halad. A csodás panorámára számítottam, a világhírű híd látványára is, ám a kora reggel még gőzölgő dzsungel, a zöld útvesztő, a fehér vízesések látványára nem, így a szavam is elakadt. El is határoztam, ez az őserdő megérdemel egy külön riportot.

Luang Prabang azért vált óriási utazási élményemmé, mert a dzsungel, valamint a két folyó, a Mekong és a Nam Khan ölelte városka úgy tudott megmaradni a gyönyörű természeti környezetben, hogy mindeközben az idelátogató turista is kényelmesen alhat, ehet, ismerkedhet a laoszi kultúrával. Már az első nap éreztem, telitalálat volt idejönni, késő éjszakáig nem is foglalkoztam semmivel csak a két folyóval, sétálgattam a partjaikon, átkeltem függőhídjaikon, betértem kis folyóparti vendéglőkbe, felmásztam a város legmagasabb pontjára.

Közép-Vietnám ősi császárvárosába, Huéba, az esős évszak kellős közepén érkeztem meg. Ilyenkor ott vigasztalhatatlanul, huszonnégy órában esik az eső. Ezt tudtam előre, de nem lehetett másképp szervezni, útba esett. Észak-Vietnámban, Hanoiban, a Halong-öbölben kezdtem a Leszálló Sárkány országával történő ismerkedést, utazásom stratégiai célja pedig Dél-Vietnám, valamint a Mekong-deltája volt (ahol nem mellékesen, már napsütés és meleg várt), ám ennek folytán Közép-Vietnám és Hué útba esett, és olyan apróság miatt, mint az eső, nem akartam kihagyni.