Dr. Drávucz Péter

Dr. Drávucz Péter

Ez az oldal Drávucz Péter magyar újságíró személyes honlapja. A felnőtt úti életemet (a szocialista országokban töltött gyerekkori élmények után) 1990-ben kezdtem meg, egyéves párizsi tanulmányaimmal. 1994 óta jelennek meg külföldi és hazai úti riportjaim a magyar médiában, az ezeknek helyet adó napilapok, hetilapok, magazinok, folyóiratok, internetes portálok, turisztikai szaklapok számát felsorolni sem tudom. A dravuczpeter.hu mellett az alkotói szabadság miatt döntöttem, az itt megjelenő riportokat jókedvemből és mindenféle külső korlát nélkül írom. Bár igyekszem gazdag tartalmat, számos információt is nyújtani, a szépirodalmi igénnyel megírt úti riportok középpontjában szerény személyem van, és a bemutatott világot rajtam, az életemen, utazásaimon keresztül ismerheti meg az olvasó.

Hunyadi János és Szkander bég személyesen sohasem találkoztak, ám folyamatos levelezésben állottak, így például 1455 végén az albánok nemzeti hőse már jelezte Hunyadinak, hogy a török sereg a jövő évben Nándorfehérvár ellen készül. A 15. században ennél a két embernél senki sem tett többet a török balkáni előre nyomulása ellen, így Szkander bég székhelyét, Kruja várát és a múzeumot mindenképpen megakartam nézni. Ott kedves élmény volt: barátságos teremőr kérdezgette, honnét jöttem és amikor megtudta, odavitt a falon lévő Hunyadi-képhez.

Ha az ember megszeretné nézni az egyik legszebb kazah nemzeti parkot, a Burabay-t, akkor előbb a kazah fővárosból el kell jutni Shchuchinskba, ez körülbelül 240 kilométernyi távolság. Shchuchinsktól még húsz kilométer a park, az odajutást egyénileg kell megoldani. Ám ezen a környéken egy szót sem beszélnek angolul, így amikor leszálltam Shchuchinskban, kétségbeesett angol pár jött oda segítségért. Megoldottuk, a kazah taxisok oroszul elmondták a pénzügyi feltételeket, ezt lefordítottam angolra, majd vissza oroszra.

Santiago de Chilében első utam a chilei főváros szívébe, a Fegyverek terére vezetett. Mindig ez a tér volt az 1541-ben alapított város életének központja, a mai napig megunhatatlan nyüzsgő forgatag, a legkülönfélébb utcai művészekkel, zenészekkel, rendezvényekkel, árusokkal... Megálltam tehát a Plaza de Armas sarkán, körbe néztem, hát igen, mondtam magamban, ezek a színek, fények, a spanyol gyarmati építészet jellegzetes épületei, a ruhák, az emberek, a virágzó jacaranda fák… Csakis Dél-Amerikában lehetek.

Még hajnali sötétség volt, amikor a kényelmes tengerparti szállodánál felszálltam a terepjáróra és elindultunk a Szahara legnagyobb sós vizű tava, a Chott el Jerid felé. A tó és környéke úgy néz ki, mintha egy másik bolygón lennénk, imádják is a filmesek, többek közt a „Csillagok háborúja”, „Az angol beteg”, vagy „Az elveszett frigyláda fosztogatói” című filmek számos jelenetét itt forgatták. A nyári ötven fokokban teljesen kiszárad, télen viszont csónakázni lehet rajta.

A busz lassan haladt a szakkarai nekropolisz és a Dzsószer-piramis felé. Utóbbi Egyiptom legelső piramisa, ám nem hozott szerencsét az elsőség, az építők még elkövették azokat a szerkezeti hibákat, amelyeket később, a világ által leginkább ismert gízai piramisoknál esetében már sikeresen elkerültek. A legelső piramis hátralévő évei tehát megvannak számlálva, a szakértők egyetértenek abban, hogy elkerülhetetlenül összeomlik. Ezért is akartam látni.

Washington meglepően zöld város, sok parkkal, kirándulóhellyel. Az egyik legszebb része talán a múzeumi negyed, egy nagy parkot kitűnő múzeumok sora vesz körül. Amit közülük legelőször meg akartam nézni, az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeuma volt. Az észak-amerikai indiánokat manapság már az Első Nemzetként emlegetik az Egyesült Államokban, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ellenük történt a történelem legnagyobb népirtása, az áldozatok számát 100 millióra becsülik.

Miként külföldi útjaim során szoktam, már hajnalban talpon voltam és elindultam megtekinteni a világ egyik leglátványosabb függőhídját, a Langkawi Sky Bridge-t. Tudtam, ehhez a világ egyik leghosszabb útvonallal bíró felvonójára kell felszállnom, amely a maláj dzsungel felett halad. A csodás panorámára számítottam, a világhírű híd látványára is, ám a kora reggel még gőzölgő dzsungel, a zöld útvesztő, a fehér vízesések látványára nem, így a szavam is elakadt. El is határoztam, ez az őserdő megérdemel egy külön riportot.

Luang Prabang azért vált óriási utazási élményemmé, mert a dzsungel, valamint a két folyó, a Mekong és a Nam Khan ölelte városka úgy tudott megmaradni a gyönyörű természeti környezetben, hogy mindeközben az idelátogató turista is kényelmesen alhat, ehet, ismerkedhet a laoszi kultúrával. Már az első nap éreztem, telitalálat volt idejönni, késő éjszakáig nem is foglalkoztam semmivel csak a két folyóval, sétálgattam a partjaikon, átkeltem függőhídjaikon, betértem kis folyóparti vendéglőkbe, felmásztam a város legmagasabb pontjára.

Közép-Vietnám ősi császárvárosába, Huéba, az esős évszak kellős közepén érkeztem meg. Ilyenkor ott vigasztalhatatlanul, huszonnégy órában esik az eső. Ezt tudtam előre, de nem lehetett másképp szervezni, útba esett. Észak-Vietnámban, Hanoiban, a Halong-öbölben kezdtem a Leszálló Sárkány országával történő ismerkedést, utazásom stratégiai célja pedig Dél-Vietnám, valamint a Mekong-deltája volt (ahol nem mellékesen, már napsütés és meleg várt), ám ennek folytán Közép-Vietnám és Hué útba esett, és olyan apróság miatt, mint az eső, nem akartam kihagyni.

Borneóba három dolog miatt utaztam el: az őserdőért, az orángutánokért és az olcsó tengeri herkentyűkért. Az orángután-lesről itt írtam riportot a www.dravuczpeter.hu oldalon, most jöjjön az őserdő és a herkentyűk, utóbbiak kapcsán csak annyit, a borneói piacon egy kiló homár átszámítva ezernyolcszáz forint volt. Ezt a kedvencemet szántam a túra végére jutalom gyanánt, a borneói őserdőben ugyanis legkevesebb 95 százalékos volt a páratartalom, nem beszélve a terepviszonyokról, szóval nem lehetett lötyögni.

1. oldal / 19