Dr. Drávucz Péter

Dr. Drávucz Péter

Ez az oldal Drávucz Péter magyar újságíró személyes honlapja. A felnőtt úti életemet (a szocialista országokban töltött gyerekkori élmények után) 1990-ben kezdtem meg, egyéves párizsi tanulmányaimmal. 1994 óta jelennek meg külföldi és hazai úti riportjaim a magyar médiában, az ezeknek helyet adó napilapok, hetilapok, magazinok, folyóiratok, internetes portálok, turisztikai szaklapok számát felsorolni sem tudom. A dravuczpeter.hu mellett az alkotói szabadság miatt döntöttem, az itt megjelenő riportokat jókedvemből és mindenféle külső korlát nélkül írom. Bár igyekszem gazdag tartalmat, számos információt is nyújtani, a szépirodalmi igénnyel megírt úti riportok középpontjában szerény személyem van, és a bemutatott világot rajtam, az életemen, utazásaimon keresztül ismerheti meg az olvasó.

Santiago de Chilében első utam a chilei főváros szívébe, a Fegyverek terére vezetett. Mindig ez a tér volt az 1541-ben alapított város életének központja, a mai napig megunhatatlan nyüzsgő forgatag, a legkülönfélébb utcai művészekkel, zenészekkel, rendezvényekkel, árusokkal... Megálltam tehát a Plaza de Armas sarkán, körbe néztem, hát igen, mondtam magamban, ezek a színek, fények, a spanyol gyarmati építészet jellegzetes épületei, a ruhák, az emberek, a virágzó jacaranda fák… Csakis Dél-Amerikában lehetek.

Még hajnali sötétség volt, amikor a kényelmes tengerparti szállodánál felszálltam a terepjáróra és elindultunk a Szahara legnagyobb sós vizű tava, a Chott el Jerid felé. A tó és környéke úgy néz ki, mintha egy másik bolygón lennénk, imádják is a filmesek, többek közt a „Csillagok háborúja”, „Az angol beteg”, vagy „Az elveszett frigyláda fosztogatói” című filmek számos jelenetét itt forgatták. A nyári ötven fokokban teljesen kiszárad, télen viszont csónakázni lehet rajta.

A busz lassan haladt a szakkarai nekropolisz és a Dzsószer-piramis felé. Utóbbi Egyiptom legelső piramisa, ám nem hozott szerencsét az elsőség, az építők még elkövették azokat a szerkezeti hibákat, amelyeket később, a világ által leginkább ismert gízai piramisoknál esetében már sikeresen elkerültek. A legelső piramis hátralévő évei tehát megvannak számlálva, a szakértők egyetértenek abban, hogy elkerülhetetlenül összeomlik. Ezért is akartam látni.

Washington meglepően zöld város, sok parkkal, kirándulóhellyel. Az egyik legszebb része talán a múzeumi negyed, egy nagy parkot kitűnő múzeumok sora vesz körül. Amit közülük legelőször meg akartam nézni, az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeuma volt. Az észak-amerikai indiánokat manapság már az Első Nemzetként emlegetik az Egyesült Államokban, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ellenük történt a történelem legnagyobb népirtása, az áldozatok számát 100 millióra becsülik.

Miként külföldi útjaim során szoktam, már hajnalban talpon voltam és elindultam megtekinteni a világ egyik leglátványosabb függőhídját, a Langkawi Sky Bridge-t. Tudtam, ehhez a világ egyik leghosszabb útvonallal bíró felvonójára kell felszállnom, amely a maláj dzsungel felett halad. A csodás panorámára számítottam, a világhírű híd látványára is, ám a kora reggel még gőzölgő dzsungel, a zöld útvesztő, a fehér vízesések látványára nem, így a szavam is elakadt. El is határoztam, ez az őserdő megérdemel egy külön riportot.

Luang Prabang azért vált óriási utazási élményemmé, mert a dzsungel, valamint a két folyó, a Mekong és a Nam Khan ölelte városka úgy tudott megmaradni a gyönyörű természeti környezetben, hogy mindeközben az idelátogató turista is kényelmesen alhat, ehet, ismerkedhet a laoszi kultúrával. Már az első nap éreztem, telitalálat volt idejönni, késő éjszakáig nem is foglalkoztam semmivel csak a két folyóval, sétálgattam a partjaikon, átkeltem függőhídjaikon, betértem kis folyóparti vendéglőkbe, felmásztam a város legmagasabb pontjára.

Közép-Vietnám ősi császárvárosába, Huéba, az esős évszak kellős közepén érkeztem meg. Ilyenkor ott vigasztalhatatlanul, huszonnégy órában esik az eső. Ezt tudtam előre, de nem lehetett másképp szervezni, útba esett. Észak-Vietnámban, Hanoiban, a Halong-öbölben kezdtem a Leszálló Sárkány országával történő ismerkedést, utazásom stratégiai célja pedig Dél-Vietnám, valamint a Mekong-deltája volt (ahol nem mellékesen, már napsütés és meleg várt), ám ennek folytán Közép-Vietnám és Hué útba esett, és olyan apróság miatt, mint az eső, nem akartam kihagyni.

Borneóba három dolog miatt utaztam el: az őserdőért, az orángutánokért és az olcsó tengeri herkentyűkért. Az orángután-lesről itt írtam riportot a www.dravuczpeter.hu oldalon, most jöjjön az őserdő és a herkentyűk, utóbbiak kapcsán csak annyit, a borneói piacon egy kiló homár átszámítva ezernyolcszáz forint volt. Ezt a kedvencemet szántam a túra végére jutalom gyanánt, a borneói őserdőben ugyanis legkevesebb 95 százalékos volt a páratartalom, nem beszélve a terepviszonyokról, szóval nem lehetett lötyögni.

A chilei Andok utolsó szakasza a Lago Todos los Santos (Mindenszentek-tó) nyugati partjaitól egészen az argentin határig tartott, az utat hegyi tavak, hegycsúcsok, vízesések, fenyőerdők szegélyezték, sirályok és kacsák zajongtak, és úton-útfélen hegyi virágok nyíltak.

 Bár Puerto Monttban még töprengve néztem buszom ablakán keresztül a vigasztalhatatlanul szitáló esőt, mire az Osorno-vulkánhoz és a Petrohué-vízesésekhez értem, valamennyit tisztult az idő. Ez a két szépséges látnivaló volt az Andokon keresztül vezető túrám második állomása.

1. oldal / 18