Dr. Drávucz Péter

Dr. Drávucz Péter

Ez az oldal Drávucz Péter magyar újságíró személyes honlapja. A felnőtt úti életemet (a szocialista országokban töltött gyerekkori élmények után) 1990-ben kezdtem meg, egyéves párizsi tanulmányaimmal. 1994 óta jelennek meg külföldi és hazai úti riportjaim a magyar médiában, az ezeknek helyet adó napilapok, hetilapok, magazinok, folyóiratok, internetes portálok, turisztikai szaklapok számát felsorolni sem tudom. A dravuczpeter.hu mellett az alkotói szabadság miatt döntöttem, az itt megjelenő riportokat jókedvemből és mindenféle külső korlát nélkül írom. Bár igyekszem gazdag tartalmat, számos információt is nyújtani, a szépirodalmi igénnyel megírt úti riportok középpontjában szerény személyem van, és a bemutatott világot rajtam, az életemen, utazásaimon keresztül ismerheti meg az olvasó.

szerda, 13 szeptember 2017 21:55

Uruguay: az utolsó charrúa indiánok

Uruguay lakosságának kilencven százaléka fehér, jellemzően spanyol és olasz ősöktől származnak, a lakosság csupán tíz százaléka mesztic, afro. És van körülbelül százezer ember, akiknek indián, charrúa ősei voltak. Nem több, más dél-amerikai országokkal ellentétben, Uruguayban nem maradt számottevő indián populáció, egyszerűen kiirtották őket a XIX. század közepére. Nekik állít emléket ez a szobor.

Az egyik legnagyobb szakmai elismerésem idén, 2017-ben történt, egy nemzetközi blogger találkozón Magyarországot képviselhettem Thaiföldön, Chiang Mai tartományban. A történet csodálatosan indult, éppen Thaiföldön és Mianmarban tartózkodtam egy háromhetes magánúton, amikor megkaptam álmaim e-mailjét a Thai Turisztikai Hivatal régióvezetőjétől, Ali Marzouki barátomtól, a cseh, a szlovák, a lengyel és a magyar piacok koordinátorától. Lényegében azt javasolta, haza se menjek Magyarországra, mert egy hét múlva nemzetközi blogger találkozó kezdődik Chiang Maiban.

Ki ne érezné magát időmilliomosnak egy olyan nyári estén, amikor vacsoraidőben elindul felderíteni Norvégia egyik legszebbnek mondott városát, a fjordok kapuját, az esernyők települését, vagyis Bergent, és a vacsora, a bárok, a nagy séták után este tizenegykor még mindig kellően világos van a fotózáshoz? Valamikor hajnali kettőtől tudtam elszakadni az óváros, a régi kikötő skandináv nyári fényeitől, annyival magával ragadott az egész. Már azt sem bántam, hogy ezer forint volt egy gombóc fagyi, annál is inkább, mert nem vettem.

Volt idő, amikor a turisták a legnagyobb biztonságban megtekinthették a bevehetetlen szíriai lovagvárat, mert a régi Szíria jó életszínvonallal, közbiztonsággal rendelkezett - míg tönkre nem tették. Krak de Chevaliers falai alá olyan völgyön keresztül érkeztem (itt zajlott az ókori világ legnagyobb, többezres harci szekér ütközete), ahol 30 kilométer hosszan fóliasátrak tízezreiben termesztették a zöldségeket, gyümölcsöket. Nem hittem a szememnek.

csütörtök, 17 augusztus 2017 16:24

Berat, az ezerablakos albán városka

Sokáig fotóztam az Osum-folyót átívelő hídról Berat városát, majd amikor úgy éreztem, hogy az adott pillanatban jobb képet már nem tudok készíteni, városnézésre indultam, hiszen egy mondás szerint, aki nem látta Beratot, az nem látta Albániát. Ezt a múzeumvárost még a legvadabb kommunista évek alatt is békén hagyták, nem változtatták paneldzsungellé. Ráadásul a burek egész Albániában itt volt a legjobb.

Brazíliában, Rio de Janeiróban, a Megváltó Krisztus szobránál odajött hozzám valaki. Azt kérdezte tőlem, hogy miért halnak meg a gyermekek, ha Isten végtelen jósága uralja a Földet. Bennem szakadt a szó. Majd azt válaszoltam, Jézus Krisztus negyven napig böjtölt a pusztában, utána a Sátán, a bukott ördögi herceg felvitte a Föld legmagasabb hegyére és azt mondta: neked adom ezt az egész világot, ha nekem szolgálsz. Mit mondott erre a Megváltó? Azt, hogy csak a te Urad imádd.

Lappföldre hivatalos úton jutottam el, a Finn Turisztikai Hivatal meghívásának köszönhetően. Az utazás szerencsétlenül kezdődött, mert már az első este a szálloda előcsarnokában kicsúszott a kezemből a fényképezőgépem és használhatatlanná vált. Szomorúan üzemeltem be a szintén nálam lévő, második számú fényképezőgépemet. Ám a havas tájak, fenyőerdők, a rénszarvas-, kutya- és motoros szánok, a lapp sámánok varázslásai, a csodálatos lazac steakek hamarosan megvigasztaltak.

vasárnap, 30 július 2017 20:49

Itaipu: a szabad szerelemtől a vízi erőműig

Az Itaipu hatalmas gátján vagyok, éppenséggel a paraguayi oldalon. A világ második legnagyobb vízierőműve Paraguay és Brazília határán található. Bár építése mérnöki csúcsteljesítmény, a munkálatok megkezdésének legnagyobb akadálya mégis egy olyan, a 19. században vívott, példátlanul véres háború volt, amely során Paraguay egymilliós lakosságából csak kétszázezren maradtak életben. A túlélőkből is mindösszesen 28 ezer volt a felnőtt férfi, így a hatóságok kényszerűségből eltűrték az úgynevezett szabad szerelem intézményét.

A guatemalai Tikal talán a leghatalmasabb város volt, amelyet a 5. és 9. század között virágkorát élő maja civilizáció létre hozott. Majd bekövetkezett a katasztrófa, a rettenetes, emberöltőkig tartó aszály, a maja városok egymással harcoltak a vízért. A 10. században a népesség elhagyta saját területeit, a városok, piramisok, paloták, templomok ezer évig az őserdő zöldjébe süllyedtek. Ma kutatók és turisták látogatják őket, a csodálatos maja piramisokra is fel lehet mászni, persze, ha az ember tériszonyos jászsági gyerek, akkor kis híján ott pusztulhat.

Hiába van ragyogó napsütés a grúz fővárosban, Tbilisziben, a 2200 méter magasan lévő, hétszáz éves gergeti Szentháromság-templomnál az ember csak kapkodja a levegőt a Kaukázusból lezúduló viharos szélben. Ráadásul a látvány szél nélkül is lélegzetelállító, a magasban az ötezer méter magas Kazbek-hegy felügyeli a Grúzia kincseinek elrejtésére is szolgáló templomot, lent a mélyben apró falvacskák.