Arab nyelven a Chott olyan sekély vizű tavat jelent, amely nyáron teljesen kiszárad, télen azonban némi víz visszatér a mederbe. A Szaharában található sós vizű tavak legnagyobbika a Chott el Jerid, területe 7000 négyzetkilométer – összevetésképpen Borsod-Abaúj-Zemplén megye területe 7250 négyzetkilométer.
A tó hosszúsága 250 kilométer, átlagos szélessége 20 kilométer, északi részén egy országút szeli át só-sivatagot, amely Tozeur és Kebili városokat köti össze, és halad tovább egészen Algériáig még 150 kilométeren keresztül.
Kezdett hajnalodni, és én ezt a hajnalt már mindenképpen a sivatagban akartam átélni. Ezért meg is álltunk a terepjáróval, és készítettem pár képet.
Kora reggelre pedig oda is értünk a Chott el Jeridhez. Valóban más bolygón jártam. Bár azért látszott az emberi tevékenység nyoma, hiszen a dombocskák a só-kitermelés tényét jelezték.
Szép melegek voltak a reggeli fények.
(Egyébként pár nappal később, Tunézia oázisaiban tett túrámat követő visszaúton a tengerpart felé, vakító napfényben, kora délután értem a Chott el Jerid partjaihoz, így két napszakban készült képeket közlök ebben a riportban.)
Hogy kerül a Szaharába víz? Nos, ezen a részen évi 100 mm csapadék esik, de az is október és március között, áprilistól szeptember végéig egy csepp sem, ellenben van kitűnő 50 fok.
De jön ide máshonnan is víz. A téli időszakban az Atlasz hegységből időszakos vízfolyások indulnak a sivatag felé, és ezek összegyűlnek a só-sivatag felszíne alatt. Bármilyen furcsa, ebben a világban, a föld alatt, mégiscsak van víz.
Jules Verne is foglakozott a dologgal, a Szahara tengere című regénye már halála után, posztumusz jelent meg. Ebben tudósok a Földközi-tenger vizét próbálták a Szahara sós tavaiba belevezetni, de végül is egy földrengés végezte el a munkát helyettük, igaz, a víz az egész régiót elöntötte, nem csupán a tavakat töltötte fel.
A Verne-könyv, a zseniális író többi művéhez hasonlóan, megelőzte a korát és nem teljesen délibábra épült. A valóságban ugyanis a szaharai tavak csatornával, illetve a Földközi-tengerrel való összeköttetésének tervét maga Ferdinand Lesseps, a Szuezi-csatorna megalkotója is támogatta.
Sőt mi több, az ókori görög források megemlékeznek a tóról, persze, akkor még nem arab neve van, hanem Tritónisz-tónak hívják. Azt is írják róla, hogy akkor még összeköttetésben volt a tengerrel, sőt, még létezett a Tritón folyó, amely táplálta.
Vagyis, egész normális, átlagos tó lehetett, iható vízzel, aztán egy óriási földrengés átírta az egész régió föld- és vízrajzát, a Tritónisz-tó szétáradt a sivatagban.
Azt már csak mellékesen jegyzem meg, valamikor, többszázezer évvel ezelőtt itt még egybefüggő volt a víztükör, csak az akkori globális klímaváltozás kiszárította a tengert és létrehozta a Szaharát.
Annyi bizonyos, télen azért nagy élet van erre, erről tanúskodnak a megfeneklett csónakok.
De a vándormadaraknak is fontos pihenőhelye a Chott el Jerid. De jár erre mindenféle madár, arra gondoltam, egyszer ebben a piros-fehér só-tengerben szívesen gyönyörködnék egy csapat rózsaszín flamingóban.
Mint írtam volt a bevezetőben, a tó és környéke úgy néz ki, mintha egy másik bolygón lennénk, imádják is a filmesek, többek közt a „Csillagok háborúja”, „Az angol beteg”, vagy „Az elveszett frigyláda fosztogatói” című filmek számos jelenetét itt forgatták.
Szó volt róla, hogy a szaharai-tenger létrehozásának gondolata nem délibábra indult, állítólag a Chott el Jerid adottságai folytán itt igen gyakori, hogy a forróság, a sós víz optikai csalódásokat okoz. Igaz, én nem láttam egyet sem.
Még egy kérdést kell tisztáznom így a végére, jelesül, hogy miért piros a víz? Utána olvastam, só-kedvelő mikroorganizmusok okozzák.
Maradtam még volna, ám este már egy koncert várt a tengerparton, mindenképpen megszerettem volna nézni a híres, Sfax városából érkezett fúvószenekart. Így elköszöntem az árusoktól, az utolsó fotó után beugrottam a terepjáróba és „jellah”, vagyis gyerünk.
