A két könyvet a következők miatt hoztam Patagóniába. Ugye, a „A kis herceg” című könyvet sokan ismerik, és is szerettem gyerekkoromban. Különösen azt a részt, amikor egy kígyó lenyel egy elefántot, és furcsa alakzatot vesz fel. Persze, a felnőttek azt hiszek, hogy ez kalap, pedig nem.
Szóval, így néz ki a kígyó és az elefánt.
Ám ez nem más, mint Patagónia, egészen pontosan a Valdes-félsziget. „A kis herceg” írója, Antoine de Saint-Exupéry pilóta volt, és az argentin kormánynak dolgozott, pontosabban az argentin postának. Repülőgépével keresztül-kasul bejárta a hatalmas országot és szállította a postát.
Számtalan alkalommal elrepült a Valdes-félsziget felett, és annak érdekes, egyedi formája megragadta a képzeletét.
Így néz ki a Valdes-félsziget. (Hadd tegyem hozzá, ezt a két fotót az internetről vettem le, a jobb megértés kedvéért. Ezt a két fotót leszámítva, a www.dravuczpeter.hu oldalon minden fotót én csináltam és csinálok!)
Már ezért megérte Patagóniába jönni, hogy évtizedek múlva teljesen más szemszögből lássam a dolgokat. Talán ez az utazás egyik értelme valahol.
Ezeken gondolkodtam, ahogy elnéztem a Limay folyón éppen átkelő kompot.
És mint említettem volt, honvágyam is támadt, mert eszembe jutott a Tiszasüly és Tiszaroff között közlekedő komp, és az én Tiszám, meg a hozzá fűződő rengeteg emlékem.
De nem volt idő különösebben a szentimentalizmusra, mert még aznap el akartam jutni a Bűvös Völgybe, a Valle Encantado-ba.
Először is a végtelen országutat szerettem Patagóniában, Argentína hatalmas, 2 776 890 négyzetkilométer, a Föld nyolcadik legnagyobb állama.
Patagónia is óriási, egymástól eltérő részei vannak, léteznek ugye a világhírű pampák, lehet túrázni az Andokban, gleccsereket nézni, gyönyörű természetvédelmi parkokban járni, de ez majd egy következő riport lesz.
Engem most az országút, a pihenő kamionok érdekeltek.
A kis tavacskák, amelyek mindegyikének türkizkék színe volt.
És természetesen a Bűvös Völgy, ezért is talpaltam annyit az út mellett, amíg fel nem vett valaki.
A Bűvös Völgy vulkanikus sziklái jócskán teret adnak a fantáziának, hagyják szárnyalni a képzeletet. Akad, amelyik kastélyra emlékezet, a másik gótikus székesegyházra, a harmadik egy oroszlánra.
A negyedik bikára.
Az ötödik gyorsvonatra.
A spanyol nevek is nagyon jók, például, az Ördög Lábujja. A Völgy Őrszeme.
A fantázia szabad, mindenkire rábízom, minek nevezi ezeket.
És volt nálam még egy másik könyv, Jules Vernétől a Grant kapitány gyermekei, leültem a Limay folyó partján – ennek is türkizkék színe volt – és arra gondoltam, hogy mikor is jártam először olvasmányélményeim alapján ezen a vidéken? Bizony Jules Verne Grant kapitány gyermekei című művével, művében.
A nemes skót úriember, Lord Glenarvan, felesége, Lady Glenarvan és barátaik Grant kapitányt próbálják felkutatni, akit hajótörés ért, amikor Új-Skóciát akarták megalapítani, és helyet kerestek neki a déli tengereken.
A lord és társai teljesen véletlenül keverednek bele a történetbe, egy elejtett pörölycápában találnak egy palackot, amelyben angol, francia, és német nyelven kérnek segítséget, maga a kapitány és két matróza, ők élték csupán túl a Britannia nevű hajójuk katasztrófáját.
Amikor az angol admiralitás reménytelennek ítéli meg a kutatás megindítását, Glenarvan lord és nemes lelkű felesége saját költségükön indítják el az expedíciót, csatlakozik hozzájuk Grant kapitány két gyermeke, Mary és Robert is.
A palackkal és az iratokkal csak annyi baj van, hogy a dugót bizony már kikezdte a tengervíz, és a mondatok nagyon hiányosak. Az angol, francia, német szövegből egy dolog hámozható ki bizonyosan, hogy a Grant kapitány és társai a déli 37.-ik szélességi körön tartózkodnak – valahol. De hol?
Egészen pontosan a következő biztos: 1862. június hetedikén egy háromárbocos, a Glasgowból kifutó Britannia elsüllyedt; hogy két matróz és Grant kapitány a 37º 11’ szélességi fokon vetették ezt az iratot a tengerbe; és hogy segítséget kérnek.
Így először Patagóniába mennek, mert a francia szövegben erre vélnek utalást felfedezni a gonie szóban, amit Patagonie szó töredékének vélnek, és a 37.-ik szélességi kör is stimmel, átszeli a pampákat.
Miközben gyalogoltam a patagóniai pusztán, és gyönyörködtem a rendkívül érdekes kőalakzatokban, ezekre a kalandokra gondoltam.
Jules Verne egyik legjobb regénye a Grant kapitány gyermekei, éppen száz évvel a születésem előtt jelent meg 1868-ban, a francia zseni ötödik könyve volt.
Érdekes, hogy az 1828-ban született Verne sokáig próbálkozott színdarabokkal, operaszövegekkel, és a saját hangját csak 1862-ban találta meg, 34 évesen, az „Öt hét a léghajón” című művével, ezt követően viszont nem volt megállás, 1905-ben bekövetkezett haláláig méltán sikert sikerre halmozott.
Szóval Patagónia, amiről később Lord Glenarvanék kelekótya földrajztudós barátjuk, Paganel segítségével csak kiderítik, hogy tévedés, az agonie a francia agónia szóra utal, miszerint Grant kapitányék a hajótörés után agónia, nélkülözés közepette vergődtek valahová szárazföldre, vagy talán szigetre?
Így hát majd tovább utaznak Ausztráliába, de addig még számtalan kalandban lesz részük Patagóniában, mert innen is ki kell keveredniük valahogyan.
A Grant kapitány gyermekeiben szerepel azon irodalomtörténeti rejtély megfejtésének kulcsa is, hogy Jules Verne miképp ismerhette oly alaposan kalandjainak helyszíntereit szerte a nagyvilágban, amikor többségüknek a környékén sem járt életében. Hát úgy, hogy karosszékben!
„Jobb híján Paganel útközben torkaszakadtából gyakorolgatta a spanyol kiejtés nehézségeinek leküzdését, de azért a földrajzi megfigyelésekről sem feledkezett meg. Ebben páratlan volt. Mikor Glenarvan a catapazt faggatta a vidék sajátosságai felől, tudós útitársának válasza mindig megelőzte a vezetőét. A catapaz ámulva figyelte. Ezen a napon, úgy két óra felé, egy út keresztezte addigi irányukat. Glenarvan természetesen nyomban a neve után tudakozódott, és természetesen ismét Jacques Paganel válaszolt.
- Ez a Yumbelból Los Angelesbe vezető út.
Glenarvan a catapazra nézett.
- Az bizony - felelte a catapaz. Aztán a földrajztudóshoz fordult. - Járt már ezen a vidéken? -
kérdezte.
- Jártam bizony! - felelte nagy komolyan Paganel.
- Öszvéren?
- Nem, karosszékben.
A catapaz nem értette a választ, vállat vont, és visszatért a csapat élére.”
A capataz egyébként öszvérhajcsárt jelent. És Verne valóban, karosszékben, az akkori világ legjobb térképeinek segítségével járta be kalandjainak helyszínét.
Üldögéltem még a két könyvvel a Limay folyó partján. Nem tudtam betelni a színével, és a kősziklák változatos formáival sem.
Gyerekkoromban Patagónia, a pampák, mesevilág voltak. Most a valóság. Ha hazaértem, a legelső nyáron azért komppal átmegyek Tiszasülyről Tiszaroffra, döntöttem el több mint tizenháromezer kilométernyi távolságból.
Kezdett sötétedni, a közeli városka felé vettem az utam, szállást előrelátóan foglaltam, csak el kellett jutnom oda, ami szerencsésen sikerült is.
Búcsúzóul még három kép, de Patagóniával még nem végeztünk, még rengeteg mondanivalóm van róla, ám ezek már a következő riportok tárgyát képezik.