Hogyan is történt az emlékezetes baleset? Már itt megírtam korábban, a rezümé csupán annyi, hogy hivatalos úton voltam Finnországban, a Finn Turisztika Hivatal meghívására. Az út Lappföldön kezdődött, Helsinkiben csak annyi időt töltöttünk, míg átszálltunk a Lappföld fővárosába, Rovaniemibe induló gépre.
Majd pár nappal később már valóban Helsinkibe jöttünk vissza, ott folytatódott a tanulmányút.
Lappföldön viszont sajnálatos baleset ért már az első este, amikor is úgy gondoltam, késő esti felvételeket készítek az északi sarkköri havas éjszakáról. A szálloda recepcióján dolgozó két csinos hölgy is remek ötletnek tartotta az éjjeli fotózást.
Vidáman elköszöntünk egymástól, és elindultam dolgozni. Azaz, csak indultam volna, mert ekkor jött a karambol, nagy jókedvemben a szálloda előcsarnokában kicsúszott kezemből a fényképezőgépem, le a kövezetre. Használhatatlanná vált, be kellett üzemelni a második számú gépet, és ezzel fotóztam végig az utat.
De azért bántott a dolog, és amikor 2018 nyarán, ragyogó időben, napsütésben végre visszajutottam Helsinkibe, a legelső célpontom a csodálatos Helsinki Katedrális volt, mert különösen a székesegyház esetében voltam elégedetlen a korábban, a második számú gépemmel készített fotókkal.
Szemeimmel megsimogattam a gyönyörű épületet, örültem, hogy újralátom.
Az idő tulajdonképpen túlságosan is ragyogó volt, nem csupán Finnországban, hanem a többi skandináv országban, illetve a Baltikumban is szokatlan hőhullám söpört végig 2018 nyarán, sok panaszkodást hallottam, az emberek nem voltak szokva a tartósan 30 Celsius fok feletti hőmérsékletekhez.
Így a Helsinki Katedrálisnál is jó meleg volt, a kövek sugározták a hőt.
De arra gondoltam, amikor legutóbb itt jártam, fáztam, mint a vadászkutya, mert bár már április volt, hideg, nyirkos idő járta, sokkal rosszabb volt, mint például pár nappal korábban Lappföldön. Mert a lappföldi, száraz, csikorgó hideget jóval könnyebben elviselte az ember, az nem hatolt a csontjaiig.
Tulajdonképpen örültem Helsinki kánikulájának.
A katedrálist 1830 és 1852 között építtette I. Miklós orosz cár, Finnország nagyhercege, és az épületet tiszteletére Szent Miklós-templomnak hívták egészen 1917-ig, Finnország függetlenségének elnyeréséig.
Nekünk rossz emlékeink lehetnek a cárról, hiszen I. Miklós csapatai segítettek be a Habsburgoknak, és fojtották vérbe a mi 1848-49-es szabadságharcunkat.
Itt jegyezném meg, hogy évtizedeken keresztül döbbenten néztem a rendszerváltást követően, hogy micsoda tiszteletbe részesítik a Habsburgok leszármazottjait Magyarországon. Vajon mivel érdemelte ki ez a kíméletlen és kegyetlen uralkodócsalád, amely kezéhez annyi magyar vére tapadt?
De maradjunk Helsinkiben.
Hogy miért I. Miklós utódja, az 1855-ben trónra lépő II. Sándor szobra áll mégis a katedrális előtt?
Mert ő volt a reformok cárja, megpróbálta kicsit modernizálni az orosz birodalmat, közelebb vinni egy alkotmányos berendezkedéshez.
És azon orosz cár volt, akit a finnek kedveltek.
Terroristák ölték meg 1881-ben a szentpétervári utcán, amikor katonai szemlére hajtatott.
Az első bombatámadást még túlélte, a kocsisa sebesült meg halálosan. II. Sándor megpróbált segíteni neki, ekkor robbant a második bomba egy újabb terrorista kezétől.
Utódja és fia, III. Sándor 1881-től 1894-ig uralkodott. Gyorsan levonta a tanulságot apja halálából, reformtörekvéseiből: a nagy túrót nektek változás, korbács és kancsuka, meg egy kis vodka.
A 190 centiméter magas, az ivászatokat, vadászatokat kedvelő III. Sándor megszilárdította Oroszország helyzetét ellentmondást nem tűrő személyiségével, a birodalom stabilabb volt, mint jó szándékú apja alatt.
1894-től III. Sándor fia, II. Miklós lépett a trónra, aki mint tudjuk, az utolsó cár volt, 1918. július 16-áról július 17-ére virradóra a bolsevikok családostul lemészároltak Jekatyerinburgban.
Álltam tehát Helsinkiben a katedrális előtt, II. Sándor szobrát néztem, ezekre a cári sorsokra, Finnország nagyfejedelmeinek sorsára (a minden oroszok cárja, Lengyelország királya tituluson túl) gondoltam, és igyekeztem minél jobb fotókat készíteni.
A székesegyház tervei egyébként már 1818-ban elkészültek, az 1830-as dátum az alapkőletétel évét jelzi, és mint említettem volt, 1852-ben adták át, szentelték fel.
A főkupola 83 méter magas és az építők attól tartottak, hogy a grandiózus torony sok lesz a falaknak. Ezért a terhet elosztották és 1844-ben négy kisebb tornyot emeltek, Ernst Bernhard Lohrmann tervei alapján.
Óvatosságból még a harangokat sem a főtoronyba tették, hanem a baloldali szárnyba.
A Szenátus-téren, itt található a katedrális egyre erősebben tűzött a nap, így jól esett belépni a hűvös falak közé.
A templomba 1700 ember fér be, oltárát szintén Lohrmann tervezte, oltárképének címe „Krisztus sírba tétele.” Ezt még I. Miklós adományozta a templomnak.
A díszes orgonaszekrényt is Lohrmann tervezte, és ennek alapján Eberhard Friedrich Walcker német orgonakészítő szállította a jelenleg is látható alkotást.
A belső mennyezet lámpáit egyenesen Párizsból rendelték.
A lutheránus katedrálist évente félmillió ember keresi fel, és Helsinki jelképe, szimbóluma, az emberek a templom előtt, a Szenátus téren találkoznak barátaikkal, és innen indulnak tovább a városba.
Végeztem a fotózással, régi adósságot tudtam magam mögött, és jó kedvűen indultam neki a városnak.
De ez már egy következő riport témája lesz.
