Már nem emlékszem, honnan érkeztem először Antibes gyönyörű városába, lehet, hogy Nizzából, lehet Cannesból. Egy francia szobafestő úr vett fel, valamelyik közeli kis falucskában dolgozott aznap, hazafelé igyekezett Antibes városába.
Konzervvel teli hátizsákkal járom a francia Riviérát és a tengerparton alszom? Akkor igazán megérdemlek egy jó vacsorát, mondta, ő is éhes az egész napi munka után. Az anyukája olasz, nagyon jól főz, mindegy neki, hogy kettő, vagy három emberre.
Így csodálatos estét töltöttem újonnan szerzett barátaimmal, a húsos spagetti isteni, a mama kedves volt, a szobafestő úrral Stinget, Dire Straits-t hallgattunk.
Mondták, maradhatok éjszakára, de inkább a tengerpartot választottam, annyira megszoktam már. Olyan fiatal voltam, hogy szűk volt egy lakás nyáréjszaka. Ráadásul ébredés után egy perccel már a Földközi-tengerben lehettem.
Soha nem kezdtem olyan egészségesen a napjaimat, mint akkor. Nem is volt rajtam egy dekagramm fölösleg. Bezzeg most.
2018 szeptemberében, annyi évvel később megpróbáltam megkeresni a szobafestő urat és a mamáját, Antibes központjában közel szálltam le a nizzai buszról.
De már nem találtam meg a lakást. A strandot viszont igen, még a pálmafákat is megismertem, igen, itt aludtam, ott úsztam.
Egy kicsit buszoztam még Cannes felé, vagyis nyugat felé, majd Cannes és Antibes határán leszálltam, visszafordultam. Mégpedig azért, mert látni akartam a Golf-Juant, azt a helyet, ahol Napóleon partra szállt Elba szigetéről, a száműzetéséből visszatérve. Persze, akkor ezek a szállodák még nem voltak itt.
Visszafordultam keletre, a Cap d’Antibes félsziget irányába, nagyon kedves öblei voltak, sokat fürödtem, aludtam bennük.
Elindítottam hát az emléktúrámat. Tulajdonképpen semmiség volt, súlyos hátizsák helyett egy könnyű kézitáska lebegett csak a vállamon.
Hirtelen nem voltam biztos a félszigetek elhelyezkedésébe, ezért megkérdeztem egy helyi motorost.
Megmutatta Cap d’Antibes félszigetét, én is így gondoltam eredetileg. A motoros figyelmeztetett, hogy ez nagyon messze van. Megnéztem a messzeségben a tengerbe nyúló félszigetet. Tényleg messze volt. Csak nem nekem.
Magát a gyönyörű tengerpartot, öblöket zavartalanul lehetett fotózni. Több hely is ismerős volt, megfordultam már azokon.
Erre a kikötőre nem emlékeztem.
Fotózgattam a hajókat, csónakokat. A Cap d’Antibes tengerbe nyúló vége nyilvánvalóan egy közelebb és közelebb volt.
Elindultam a félsziget nyugati oldalán, végig a parton, az öblökön át. Már a kikötő és a nagy Golfe-Juan öböl is lassan a messzeségbe veszett.
Elnéztem a kristálytiszta vizet, és rájöttem, hogy ezeknél a köveknél már fürödtem vagy negyedszázaddal ezelőtt.
Fotózás közben nem egy öbölnél bizonyosodtam meg arról, hogy bizony én már jártam itt, és fogyasztottam egyszerű, ám tápláló magyar konzerveket.
Az a jó, hogy a félszigetek, öblök nem változnak, sok minden épülhet, változhat egy partszakaszon, de az alapvető domborzat megmarad.
Arra is rájöttem mosolyogva, hogy az éveken keresztül tartó stoppolások következtében, úgy ismerem a Riviéra nyugodt alvásra alkalmas eldugott öbleit, hogy könyvet írhatnék róluk, „Biztonságos partszakaszok hátizsákos vándoroknak” felütéssel.
Cap d’Antibes az egyik legszebb félsziget a francia Riviérán, elég nagy ahhoz, hogy hatalmas villák épülhessenek rá, és egyben legyenek eldugott öblei is, nem véletlenül laknak erre a nagyon gazdagok. Egy kisebb villa két-három milliárd forinttól kezdődik.
Ezekből az ingatlanokból a tengerparti és a félszeget belsejében található utakról kevés látható, hatalmas kapuk, falak, növényzet védi. Minden félórában a félszigetet körbeölelő úton elgurult egy rendőrautó, figyeltek, sok pénz van errefelé.
Eljutottam a félsziget utolsó nyúlványához.
A félsziget belsejébe indultam, a kilátóhoz szerettem volna eljutni. Felmentem egészen a legtetejére, ám a kilátó le volt zárva. L’Espace Mer et Littoral.
Be volt zárva.
Jöhetett a legendás Hotel du Cap Eden Rock, a királyi családok, az európai arisztokrácia, Hollywood sztárjai és a nemzetközi művészvilág egyik legfelkapottabb szórakozóhelye.
Az 1870-ben épült szálloda az első világháború után olyan művészek kedvence volt, mint Picasso, Hemingway.
Ekkor majdnem elütött egy fiatal lány motorral, eszméletlenül gyorsan jött, az utolsó pillanatban hangos pardonnal rántotta félre a kormányt.
Egy körforgalomhoz értem, ahol egymás mellett sorakoztak az ingatlanirodák, a hirdetések, árakat nem írtak ki.
Egy angol párral nézegettük a hirdetéseket, és megállapítottuk, nem véletlenül nem írnak ki árakat és el lehet képzelni, mennyibe is kerülhet itt egy nyolc hálószobás villa.
Voltak aztán hirdetések, amelyek kizárólag orosz nyelvűek voltak, az angol kifejezés, „for sale”, azaz, eladó még szerepelt benne, de semmi több, franciául meg egy mukk sem volt.
És akkor rájöttem, közel járok egyik kedvenc strandomhoz, a Plage de la Garoupe-hoz. Selymes homok, kristálytiszta víz.
Nincs zsúfoltság, mert kiesik a fő turista útvonalakból, nem ismerik, nem tudnak róla általában. De aki egyszer már járt itt, nagy valószínűséggel visszajön.
Szerény személyem az apostolok lován ismerte meg a környéket, de arra is hamar rájöttem, ha gyalogosan küzdöd/csodálod magad végig a Riviérán, a pénzes turistákhoz képest különb ismeretekre teszel szert.
Hátizsákos vándorként számos kellemes órát töltöttem itt, most azonban, életemben először beültem a Plage de la Garoupe egy szimpatikus éttermébe, ettem, ittam, erőt gyűjtöttem a további úthoz.
Lényegében most következett a Cap d’Antibes keleti oldala, még magasan járt a nap, bőven volt időm, nem kellett megtennem akkora penzumot a gyaloglásban, mint amikor az olasz határtól jutottam egy hajnali fél hatkor kezdődő túrán Nizzáig.
Ráadásul a kelet felé gyalogoltam, a nap haladt nyugatra és egyre jobb szögből kezdett sütni a fotózáshoz. Nem volt semmi más dolgom, csak haladni a tengerparton, és közben fotózni.
Meneteltem a partszakaszon kelet felé, Antibes és Nizza felé.
Antibes városába akartam jutni, ahol talán nem találhatóak olyan titkos kertek, elzárt villák, ám gazdag, jómódú riviérai város az, van mit aprítani a tejbe.
Ilyen szép utakban gyönyörködhettem.
Arra is rá jöttem, miért Côte d’Azur, vagyis Azúr Part a neve.
Néztem a vitorlás hajók versenyét.
Hirtelen rájöttem, annyira kényelmes vagyok már, hogy vizet sem hoztam magammal, hiszen bármikor vehetek magamnak. Így kezdtem megszomjazni, bolt viszont nem volt a közelben, hiszen a gyönyörű tengerparton, a Cap d’Antibes keleti oldalán haladtam.
Ilyen amatőrségre én soha nem vetemedtem boldogult úrfikoromban, mindig nálam volt a háromliteres gallon, inni, arcot és fogat mosni bőségesen elég.
Nagyon megörültem, amikor a város határában találtam egy műemlék jellegű forrást, amelyet Francois Biondo úr fúrt és hozott létre 1922. július 23-án.
Merci, Monsieur Biondo. Hosszasan ittam és megint friss erővel vágtam neki az útnak.
Meg is érkeztem Antibes városkájába, tudjuk, aznap már jártam itt egy régi kedves stoppos ismerőst keresve, akinek a lakását már nem találtam meg.
De Antibes-hez nem csupán egy emlék fűz, hanem egy másik csodálatos stop is, aminek következtében a sofőrömmel hajnalig buliztunk a városban, és segítettem neki csajozni… De azt már egy következő riportban mesélem el.