A hercegség maga öt kerületre oszlik. A legkeletibb kerület Monte-Carlo, üdülő- és lakóövezeteivel, világhírű kaszinójával. Így néz ki a monacói szikláról.
Monte-Carlo keleti szomszédja, Beausoleil már francia terület. Monte-Carlo és Beausoleil egyébként teljesen összeolvadtak, csak a táblák jelzik a határokat, ha nem lennének, az embernek fel sem tűnne, hogy másik városba, államba érkezett.
Monte-Carlótól nyugatra a La Condamine kerület található, látványos kikötőjével, üzleteivel, társasházaival, ez a második kerület.
A La Condamine felett, egészen a hegyek tetejéig a Moneghetti kerület húzódik, az ingatlanok itt jó magasan vannak, és a lakók egyszerre élvezhetik Monte-Carlo, a kikötő és a monacói szikla panorámáját. Moneghetti a harmadik számú, ha úgy tetszik, a hegyi kerület.
A La Condamine kikötő és negyed nyugati oldalán már maga a monacói szikla magasodik, és ez a negyedik kerület, az óváros, itt látható a hercegi palota, a központi katedrális, az oceanográfiai múzeum.
A monacói sziklától nyugatra Fontvielle kerülete pompázik. Fontvielle az ötödik számú monacói kerület, érdekessége, hogy a tengertől elhódított, feltöltött rész, látványos fotók készíthetőek róla a szikla magasából.
Így néz ki a monacói hercegség földrajza.
Mindenekelőtt azonban érdemes felmenni a monacói sziklára, e riport közvetlen tárgyára.
A monte-carlói kaszinónál szálltam fel a buszra, hogy eljussak a szikla tövéig, fizetni akartam, de a sofőr mosolyogva mondta, vasárnap ingyenes. Megköszöntem, és elbuszoztam a szikla tövéig, szigorúan csak addig, a busz felkanyarodott, én pedig gyalog vágtam a magasságnak.
Megjegyezném: a buszmegálló a monte-carlói kaszinó és egy üzletekkel zsúfolt, elegáns épület között volt, ám mivel vasárnapot írtunk, az összes üzlet zárva találtatott, csak a luxus csillogott a nagy kihaltságban.
Hiába, ahol erős a szakszervezet… Márpedig ennek Franciaországban történelmi hagyományai vannak. Sőt, a szakszervezetek nem egyszer már a gazdasági fejlődés kerékkötői.
Elkezdtem felkapaszkodni az I. Antoine sétányon, meredek volt, szép volt, meg-megálltam, fotóztam.
A szikláról minden irányba csodálatos kilátás nyílik.
A keleti széléről a La Condamine, a Moneghetti és Monte-Carlo kerületek mutatják legszebb arcukat. Érdemes itt megállni pár fotó erejéig. Sőt, egészen ellátni a Cap Martin félszigetig.
A monacói szikla nyugati széléről pedig gyönyörű kilátás nyílik Fontvielle kerületére, amely ugye, az ötödik kerület, tengertől elhódított, feltöltött terület.
Ám nem csupán Fontvielle-re csodás a panoráma, hanem a pár kilométerrel távolabb lévő Cap d’Ailre is.
Cap d’Ail után a következő partszakasz már Eze, csak emlékeztetőül jelzem, hogy Eze felhők között lévő városában készült, itt olvasható riportomban pedig éppen kelet felé néztünk a magasból és fordított volt a sorrend: Eze, Cap d’Ail, Fontvielle, monacói szikla.
Még egy kicsit gyönyörködjünk Fontvielle tengertől elhódított területében, amely ötven évvel ezelőtt egy aprócska földdarab volt, most háromszáz férőhelyes jachtkikötőnek is otthont ad az új épületek sokaságán túl.
Aztán fordítsunk hátat és maradjunk a monacói sziklán.
Monaco 1292 óta a Grimaldi családé, jelenleg is ők uralkodnak, II. Albert az aktuális herceg. Nálunk nagyjából ebben az időben, 1301-ben halt ki az Árpád-ház.
A sziklán lévő erődítményt úgy foglalták el a Grimaldiak, hogy ferences szerzeteseknek öltöztek be, majd a kapuk kinyitása után kardot rántottak.
A monacói hercegek komoly területek felett uralkodtak, hozzájuk tartozott például Nizza és környéke. Megpróbáltak ügyesen lavírozni a két nagy szomszéd, Franciaország és a Szárd-Piemonti Királyság között.
Majd Franciaország 1861-ben rákényszerítette akaratát a Grimaldiakra, megtarthatták ugyan a szuverenitásukat, megmaradt a saját állam, ám cserébe át kellett adniuk terület nyolcvan százalékát, így Nizzát is.
A maradék húsz százalék azonban még mindig egy gyönyörű terület volt, egy hercegi család jól elboldogulhatott kormányzásával, így a Grimaldiak okosan úgy döntöttek, megbecsülik, ami maradt, és amit a nagy örök szomszéd – hiszen Monaco csak Franciaországgal határos – szerződésben garantált.
A bevétel viszont hiányzott, főleg egy olyan gazdag város éves adója, mint Nizzáé.
Ezért a regnáló herceg, III. Charles és anyja, Caroline kitalálták, hogy alapítanak egy játékházat. Majd az egész egy kaszinóvá nőtte ki magát, és a vállalkozás sikere a mai napig töretlen.
III. Charles 1889-ben halt meg, a kaszinó körüli városrészt, ahol addigra már elegáns hotelek sokasága épült, emlékére nevezték el Monte-Carlónak.
Felértem a szikla, a Le Rocher déli csücskéhez, itt jobbra fordultam és elindultam az óváros belsejébe.
A palota építése 1215-ben kezdődött, eredetileg vár lett volna.
A főbejárat két oldalán a hercegi címerrel ellátott őrbódék helyezkednek el, és mivel kell a szórakoztatás a turistaseregnek, minden délben lezajlik az őrségváltás.
A palotában lakik a hercegi család, számos lakosztály és egy trónterem is található, valamint egy igazán szép kápolna, amely viszont nem látogatható.
A palota előtti főtéren látható ágyúk arról is híresek, hogy még XIV. Lajos, a Napkirály adományozta a hercegi családnak.
A főtértől a szikla nyugati szélén húzódó sétányon indultam tovább. Azon gondolkodtam, mennyi lehet itt az ingatlanok négyzetmétere.
De Fontvielle látványát sem lehetett megunni.
Kicsit felkanyarodtam a monacói katedrális neoromán épületéhez, a Szent Miklós katedrálishoz. Itt nyugszik Grace Kelly és III. Rainer herceg, utóbbi 1949-tól 2005-ig uralkodott, 56 éven keresztül. 2005-től fia, II. Albert az uralkodó.
2002-ben köttetett olyan szerződés Franciaországgal, hogy Monaco akkor is független állam marad, ha a hercegi családban nincs fiúörökös. A korábbi szerződés szerint fiúörökös híján Monaco Franciaország része lesz.
Innen kétszáz méternyire volt az Oceanográfiai Múzeum, 1910 és 1921 között épült, I. Albert herceg rendeletére.
A herceg a mélytengeri kutatás egyik legnagyobb, korai szakértője volt, 6000 méter mélységből hozott fel mintákat a tengervízből és tengerfenék talajából.
A kiemelkedő kutatómunkájának elismeréseként 1909-ben megkapta az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának aranyérmét, miközben már tagja volt a Brit Királyi Földrajzi Társaságnak is.
Az épület különlegessége, hogy az alsó emeletei közvetlenül a tengerparton találhatók, a két fő szint viszont a sziklaoldal fölé magasodik.
Emlékszem, micsoda élmény volt huszonegy éves koromban, órákon keresztül csak ámulva nézelődtem a csodaépület tetejéről.
1957 és 1988 között Jacques-Yves Cousteau, a híres tengerkutató volt a múzeum igazgatója.
Még egy helyre szerettem volna bemenni, a múzeum mellett lévő Jardin Saint Martin-ba, azaz, a Szent Márton-parkba.
Megnéztem I. Albert szobrát, és a különféle mediterrán növényeket.
A park maga is gyönyörű, az pedig, hogy milyen kilátás nyílik a tengerre, önmagáért beszél.
A szikla keleti oldalán ereszkedtem lefelé, és ismét fotóztam a La Condamine, a Moneghetti és Monte-Carlo kerületeket.
Talán ezt a képet találtam akkor a legjobbnak.
A szikla aljában leültem a Places des Armes buszmegállójában és megvártam a Nizzába tartó 100-as buszt. A buszmegállóból még készítettem két búcsú-szikla képet.
