Az Ueno-park olyan a tokióiaknak, mint nekünk a Városliget, még abban is hasonlatos, hogy múzeumoknak, csónakázó tónak és állatkertnek ad otthont (meg templomoknak, szentélyeknek, szökőkutaknak, virágoknak). Vidáman szedtem a lábam, megnéztem, melyik metróállomásnál kell kiszállni, majd az utcán elővettem a térképet. Azonnal odajött egy japán úr segíteni.
Ezt egyenesen imádtam Japánban, páratlan volt az emberek segítőkészsége, egyetlen addig megismert ország nem volt hozzá fogható.
Ha az utcán, a metróban elővettem a térképet, tízből kilenc esetben biztosan odajött valaki, hölgyek is. És mindezt a legjobb szándékkal tették. Olyan is odajött, aki nem beszélt angolul, semmi gond, azonnal intett egy másik polgárnak, és ha esetleg az sem beszélt angolul – akadt rá példa -, akkor odahívtak egy harmadik embert, és hármasban magyarázták el a turistának a szükséges tudnivalókat.
Odaértem az Ueno-park bejáratához.
Az utolsó sógun, Tokugawa kétezer megmaradt híve 1868-ban az Ueno dombjain vette fel a harcot Meiji császár előretörő seregeivel - természetesen a legkisebb esély nélkül. Később az új kormányzat a környéket Tokió első közparkjának jelölte ki. A 20. század japán császárai újabb földeket adományoztak, így az Ueno-park jelenleg több mint 300 hektár, a rengeteg intézménynek, látnivalónak egyébként szüksége is van ekkora területre.
Mert itt található több, meghatározó japán múzeum, a Tokiói Nemzeti Múzeum, a Nyugati Művészetek Nemzeti Múzeuma, a Nemzeti Tudományos Múzeum. Ezek neve nagyjából elárulja, milyen kiállítások, galériák várják a látogatókat. A volumenről annyit, hogy csak a Tokió Nemzeti Múzeumban 87 ezer műtárgy található.
A kortárs művészeteket állítja fókuszba a Tokió Metropolitain Múzeum, aki pedig a régi japán életet bemutató tárlatokra kíváncsi – azokból az időkből, amikor a mai modern metropolisz neve még Edo volt és fából épült –, annak érdemes a Shitamachi Múzeumban mennie.
De itt található Japán legfontosabb sintó templomai közül a Toshogu szentély, a Kiyomizu Kannon templom - a sintó Japán ősi vallása, őshonos vallási tanítások és gyakorlatok összessége, a jelentése pedig annyit tesz, hogy az istenek útja.
Itt van továbbá a lótuszvirágairól is híres Shinobazu-tó, a japán gyerekek kedvence az Ueno állatkert (a parkot nem véletlenül hasonlítottam fentebb a mi Városligetünkhöz).
Úgy tudom, cseresznyevirágzás, „hanami” idején is leginkább az Ueno-parkba mennek az emberek, bár minden más parkot és cseresznyefát nagy becsben tartanak. A virágzás idején a híradók gyakorlatilag óráról órára követik, hogy az észak-déli irányban hosszasan elnyúló szigetországban a legdélebbi Kjúsú szigettől a legészakabbra lévő Hokkaidóig hogyan is áll a cseresznyefák rózsaszín-fehér színorgiája. Ez a hírműsorok vezető híre és milyen igazuk van.
A park bejáratánál megszemléltem Saigō Takamori, a kutyáját sétáltató egyik leghíresebb szamuráj szobrát, aki aTokugawa-sógunátus felszámolásának leghatározottabb követelője volt, és ő vezette a császári csapatokat az egész háborúban, nem csupán az Ueno dombjain történő utolsó ütközetkor.
Aztán pár évvel később már ő irányította a kormányzat ellen fellázadt negyvenezernyi szamurájt, a túlerőben lévő félmilliós császári sereg azonban könyörtelen rendet tett. Az utolsó szamurájok után új világ következett.
Nem tudni pontosan, miképp halt meg Saigō (láthatjuk, a magyar nyelvhez hasonlóan a japánban is a vezetéknév szerepel az utónév előtt), vagy a harcban, vagy pedig szeppukut, rituális öngyilkosságot követett el. Később a császári kormányzat posztumusz megbocsátott az addigra már népi legendává vált szamuráj-vezérnek.
A múzeumokban nagyon jól szórakoztam, még a sorban állás sem volt különösebben fárasztó, hol egy gésa, hol pedig egy iskoláscsoport tűnt fel, volt mit fotózni.
Jöhettek a templomok.
A Kiyomizu Kannon templomba elsősorban a gyermekáldást kívánó japán nők mennek, és egyúttal imádkoznak a megszületendők egészségéért, biztonságáért is. Az eredeti templomot a 17. században emelték, Tokió legrégebbi templomainak egyike, s noha az Ueno-dombok közti csatát, és elsősorban a II. világháborús bombázásokat megsínylette, az elmúlt évtizedekben szépen rendbe hozták.
Kőlámpások fogadtak a Toshogu-szentélynél (Toshogu Shrine), ezek olyan adományok, amelyeket a szigetország minden részéből küldtek Japán régi nagy feudális urai, katonai vezetői, a sógunok.
Ezt a szentélyt 1616-ban építették, minden megvan benne, ami szép a japán pagoda-építészetben, a csodálatos ornamentika, a gazdag aranydíszítés, a színek pompája. Egész Ázsiára jellemző egyébként, hogy mások a színek, az illatok, a levegő, mint Európában.
Az Ueno-park után a Yoyogi-parkot vettem célba, talán ezt a két zöldterületet szeretik leginkább a tokióiak, ráadásul itt az 1964-es olimpia több létesítményét is megcsodálhattam, sőt, a park egyik része adott otthont az hajdani olimpiai falunak.
A Yoyogi-park összességében egy szuper szabadidőközpont, aki meg szereti a jó koncerteket, az először idejöjjön. Ám ha csupán üldögélni, sétálgatni és embereket akar fotózni, arra is kitűnő lehetőség, nem is fogtam vissza magam, és japán emberek sokaságát próbáltam megörökíteni a dravuczpeter.hu – n történő későbbi közzététel reményében.
Majd következett a már többször emlegetett Meiji császár szentélye, a későbbi uralkodó 1852-ben született, 15 évesen, 1867-ben került trónra és azonnal nagyon fontos, történelmi léptékű kérdésekben kellett döntenie. Egyébként adja magát a történelmi párhuzam a mi Mátyás királyunkkal, aki ugyan évszázadokkal korábban, 1458-ban, ám szintén 15 évesen, kamasz fejjel lépett trónra, és hasonlóan fontos kérdésekben kényszerült határozni.
Meiji császár a feudális Japán felszámolását és az ország modernizálását tűzte ki célul, és ebben komoly eredményeket is ért el 1912-ben bekövetkezett haláláig. Ehhez a sógunok hatalmát kellett megtörnie, szerencséjére a császári hadsereg hű maradt hozzá. Volt szó az Ueno dombjainál lezajlott utolsó harcról, győztes tábornoka, Saigō Takamori lázadásáról, a császár mindenesetre elérte a célját, a 12. század óta fennálló berendezkedést megváltoztatta, és Kiotó helyett a régi Edót Tokió néven az új Japán központjává tette.
Emlékét őrzi a Meiji-szentély, pontosabban, Shōken császárné emlékét is, aki nélkül talán sok minden másképp történt volna, ám miként a fociban a jó kapusnak van szerencséje a kapufáról kipattanó lövéseknél, úgy a jó császárnak van szerencséje az okos feleség és tanácsadó megtalálásánál. (A császárné két évvel élte túl férjét, 1914-ben hunyt el.)
A Meiji-szentélyt övező parkok, erdőségek területe is van egy jó 170 hektár, ráadásul itt nagyobbnak tűnik a zöldfelület, hiszen nincs öt múzeum, egy állatkert, két templom, csónakázó tó és megannyi más. De nem bántam a gyaloglást, már a tizenkét méter magas bejárati kapu elvarázsolt, ezerötszáz éves tajvani ciprusból készült.
A szentély felépítéséről a császár halála után döntöttek, 1926-ra lett kész minden. Hasonlóan Tokió egészéhez, a II. világháborús bombázások itt is komoly kárt okoztak, sőt, itt az egész, 1926-ban átadott épület elpusztult, 1958-ra sikerült újjáépíteni.
A 170 hektáron közel százhúszezer, négyszáz különféle fafajta található. A szentély területén fából készült kívánság-táblák találhatóak, a világ minden részéről ideérkező emberek erre írják fel imáikat, vágyaikat.
Több száz nyelven íródnak ezek a fohászok, magyar nyelvűt nem találtam, igaz, csupán annyira bogarásztam végig ezeket a táblácskákat, amennyire időm engedte. Egyébként a történet véges, egy idő után a táblákat elégetik a papok, és cserébe szintén imádkoznak az istenekhez, hogy a megsemmisített kérések is utat találjanak.
Aztán itt vannak a fából készített kívánság-hordók, a japán neve kazaridaru, ezeket a hívők ajándékozzák a szentélyeknek és az istenekkel való kapcsolatot, az istenek iránti tiszteletet szimbolizálja.
Kicsit elkeveredtem a tokiói parkokban (Ueno, Yoyogi, Meiji), hirtelen nem is tudtam, merre induljak a trendi negyed, a Harajuku felé. Ez leginkább a fiatalok negyede Tokióban, és innen diktálják a japán divatirányzatokat is.
Elővettem a térképet… Igen, azonnal odajött egy japán hölgy, még tetszett is neki, hogy érdekel a divat-negyed.
Tényleg imádtam Japánt. Ráadásul egy okos, tapasztalt ismerősöm, aki gyakorlatilag az 1960-as évek óta állandóan úton van, a következőket mondta nekem. Három dolgot keress egy országban, és ha mind megvan, akkor az a legjobbak közé tartozik.
Először is, figyeld az embereket. Akadnak országok, ahol sok látnivaló van, és az emberek kulturáltak, ám különösebben nem kedvesek. Japán ebből a szempontból szuper volt.
Aztán, folytatta az ismerősöm, akadnak országok, ahol az emberek kedvesek, ám sok látnivaló voltaképpen nincs. Itt egy kicsit ingattam a fejem, mert minden országban találtam érdekeset, de elfogadtam, tényleg akadnak olyan helyek, melyek pár nap alatt is alaposan körbejárhatóak. No, Japánban világörökség világörökség hátán, és egyébként is, a felkelő nap országának megismerésére egy élet is kevés.
A harmadik dolog egy társadalom kulturális, civilizációs állapota, mert akadnak helyek hol kedvesek az emberek, lenne is látnivaló, de a társadalom nagy része pusztító nyomorban és szellemi sötétségben éli túl az egyik napot a másik után. A japán kultúrára, civilizációra, a japán társadalom szervezettségére viszont egyszerűen nem lehet jelzőket találni, életre szóló élmény volt.
Ezekkel a gondolatokat forgattam a fejemben a parkos, szentélyes napomat lezárva. Egy kérdés maradt, eljutok-e holnap hajnalban a világ legnagyobb halpiacára, a Tsukijira? (A második legnagyobb Sydney-ben van és írtam is róla.)
Netán egy újabb húzós tokiói éjszakai után hajnalban ismételten beleájulok az ágyamba?
Megvontam a vállam és elindultam a Harajuku negyedbe.