Ez a riportom a Világszámon jelent meg, 2024. október 30-án. Jó szórakozást hozzá a következő oldalon.

Az argentin fővárosból, Buenos Airesből kora reggel indult a hajó Uruguay fővárosába, Montevideóba, 213 kilométernyi távolságot kellett leküzdeni a La Plata folyón. Az üvegezett utastérben lévő egyik ülésen nézegettem a tájat, amikor is a mellettem ülő argentin lány sikeresen leöntötte magát kávéval. Szerencsére, az úti táskámban minden volt, így több csomag nedves zsebkendő is, adtam neki egyet. Örömmel köszönte meg és elment a mosdóba. Később javasolta, hogy igyunk egy maté teát a hajó büféjében.

Ezt a riportot azért kell több részletben közölnöm, mert annyira gazdag a képanyag és annyi mindent el kell mondani erről a brazil nagyvárosról, annak negyedeiről, hogy egy riportba nem fér bele. Kezdjük is. A Cukorsüveg-hegy (Morro do Pão de Açúcar) a Guanabara-öbölbe nyúló félszigeten található hegytömb legmagasabb csúcsa, 396 méter magas és a panorámája leirthatatlan, remélem, a fotók majd átadnak valamennyit ebből a látványból.

Az argentin Andok egyik legfontosabb turisztikai központja, San Carlos de Bariloche repülőteréről reggel indult a gép Buenos Airesbe. Úgy voltam vele, pár nap alatt megnézem a kötelező látványosságokat, és utána semmi mást nem teszek, csak sétálgatok az argentin főváros utcáin és a mindenhol jelenlevő, virágzó jacaranda fákat fotózom. Így is történt később, erről itt írtam riportot. De a gép landolása után a legelső kötelező állomás az argentin főváros La Boca-negyede volt.

Santiago de Chilében első utam a chilei főváros szívébe, a Fegyverek terére vezetett. Mindig ez a tér volt az 1541-ben alapított város életének központja, a mai napig megunhatatlan nyüzsgő forgatag, a legkülönfélébb utcai művészekkel, zenészekkel, rendezvényekkel, árusokkal... Megálltam tehát a Plaza de Armas sarkán, körbe néztem, hát igen, mondtam magamban, ezek a színek, fények, a spanyol gyarmati építészet jellegzetes épületei, a ruhák, az emberek, a virágzó jacaranda fák… Csakis Dél-Amerikában lehetek.

Álmomban sem gondoltam volna. Ha az ember Chiléből Argentínába az Andokon keresztül próbál eljutni, akkor az út első szakasza egy olyan várossal kezdődik, amelyet német telepesek alapítottak 1853-ban. Igen, német város, és Chilében, és Dél-Amerikában. Puerto Montt a neve, még az 1950-es években is többségében németek éltek itt. A Csendes-óceán partján fekvő chilei város ideális kiindulópontja annak, ha az ember gyalog, busszal, hajóval akar átjutni a lenyűgöző Andok-hegyláncon.

Az Itaipu hatalmas gátján vagyok, éppenséggel a paraguayi oldalon. A világ második legnagyobb vízierőműve Paraguay és Brazília határán található. Bár építése mérnöki csúcsteljesítmény, a munkálatok megkezdésének legnagyobb akadálya mégis egy olyan, a 19. században vívott, példátlanul véres háború volt, amely során Paraguay egymilliós lakosságából csak kétszázezren maradtak életben. A túlélőkből is mindösszesen 28 ezer volt a felnőtt férfi, így a hatóságok kényszerűségből eltűrték az úgynevezett szabad szerelem intézményét.

Igazából az otthoni képválogatás közben döbbentem rá, micsoda világcsodája az argentin-brazil határon található Iguazú-vízesés, ugyanis a sokadik rosta után is még mindig hatvan képnél tartottam. Ennyi képet egyébként (egészen pontosan 60-at) még soha nem közöltem egyetlen riporthoz sem a dravuczpeter.hu – n, de az Iguazú kétszázhetvenöt vízesésből, zuhogóból álló vízesésrendszere megérdemli, egy varázslatos fehér fátyol volt a zöldellő szubtrópusi esőerdőben.