Dr. Drávucz Péter

Dr. Drávucz Péter

Ez az oldal Drávucz Péter magyar újságíró személyes honlapja. A felnőtt úti életemet (a szocialista országokban töltött gyerekkori élmények után) 1990-ben kezdtem meg, egyéves párizsi tanulmányaimmal. 1994 óta jelennek meg külföldi és hazai úti riportjaim a magyar médiában, az ezeknek helyet adó napilapok, hetilapok, magazinok, folyóiratok, internetes portálok, turisztikai szaklapok számát felsorolni sem tudom. A dravuczpeter.hu mellett az alkotói szabadság miatt döntöttem, az itt megjelenő riportokat jókedvemből és mindenféle külső korlát nélkül írom. Bár igyekszem gazdag tartalmat, számos információt is nyújtani, a szépirodalmi igénnyel megírt úti riportok középpontjában szerény személyem van, és a bemutatott világot rajtam, az életemen, utazásaimon keresztül ismerheti meg az olvasó.

A távolban már feltűntek Honduras partjai, veszélyes szárazföld közeledett, ezért egy esetleges rablásra felkészülve a kamu bankkártyákat és mintegy harminc dollárt a pénztárcámba tettem, míg a jó bankkártyákat és a százdollárosokat a ruhámban lévő titkos zsebekbe rejtettem. Puerto Cortes, Choloma, El Progreso, mind a nemzetközi drogkereskedelem egyik legfontosabb útvonalán feküdtek, különösen tartottam San Pedro Sulától, ahol naponta három-négy embert lőnek agyon, és évek óta a világ legveszélyesebb városának minősül. Azt is sejtettem, kis odafigyeléssel nem lesz semmi baj, ráadásul itt sem mindenki a drogkartelleknek dolgozik, és békés városkákat, kedves embereket is meg fogok ismerni. (Így is történt.)

szerda, 12 február 2014 07:12

Ausztrália, az ismeretlen déli föld

Mindig is szerettem volna eljutni Ausztráliába, már gyerekkoromban sokat olvasgattam az ismeretlen déli föld, a terra australis incognita felfedezéséről, ám csak 2013 nyarán ismerhettem meg az ötödik kontinenst. Korábbról két ausztrált ismertem, érdekes módon mindkettő hölgy és egyaránt Lynn a nevük. Az első a csoporttársam volt, Párizsban együtt tanultunk francia nyelvet, sőt, még életem egyik legjobb koncertje is hozzáfűződik, a Palais Bercyben nagyot tomboltunk INXS-re. A második ausztrál hölgy Rómában dolgozó újságíró kolléga, egy Ciprusról Libanonba tartó hajón találkoztunk. Mindkét Lynn azt mondta, Ausztráliát kicsit unalmasnak tartja. Bár ezt így nem mondanám, annyi tény, Sydneyben este hat órakor már az ázsiai gyorsbüfék többsége is elkezdett bezárni. Igen, és a szórakozónegyedből korán hazaindultam, mert semmi különösebbet nem tapasztaltam. Furcsán is éreztem magam, eredetileg úgy terveztem, a napfelkeltét valahol az Operaház és a Királyi Botanikus Kert környékén nézem meg, köszöntve a Tahiti és Új-Zéland felől érkező napot.

A Cameron-felföld központi városa, Tanah Rata első pillantásra akár Európában is lehetne. Mindenhol fenyőerdők, gondozott parkok, patakok, a hőmérséklet húsz fok, nincs az elképesztő maláj páratartalom (nem is csoda, ezerötszáz méter magasan vagyunk a tengerszint felett). Ám ha alaposabban megfigyeljük a parkokban sétáló maláj, kínai, indiai családokat, a trópusi virágokat, pillangókat, a fenyőerdők élőlényeinek egzotikus hangjait, egyértelmű, nem lehetünk az öreg kontinensen. A sétálók között meglepően sok az indiai, ennek oka, hogy a Cameron-felföld (Cameron Highland) hatalmas teaültetvényein közel százötven éve a britek által Indiából idehozott munkások és azok leszármazottjai dolgoztak és dolgoznak. A teacserjék millióin túl eperültetvények, méhészetek, virágkertészetek és pillangófarmok okoznak jókedvet a kirándulgató helyieknek, nyugati és ázsiai turistáknak.

Nyugalomra vágytam, elegem volt mindenkiből. A Föld egyik utolsó gyarmata, Belize fővárosa, Belize City kimerítő volt, mindenütt totál betépett és kiszámíthatatlan raszták (tiszta Jamaica), akik folyamatosan jöttek oda hozzám a szédültségeikkel. A csirkebusszal eljutottam Placenciáig, Belize legdélebbi városáig. Innen nem volt tovább, csak a guatemalai őserdő. Nem bántam. Hetente egyszer ment egy hajó, minden pénteken, Hondurasba, San Pedro Sullába, a világ jelenleg legveszélyesebb városába, két-három éve a lakosság számarányához képest itt van a legtöbb gyilkosság. Megvettem a hajójegyet, úgy gondoltam, régóta halott nagyszüleim eddig is vigyáztak rám. Belize és Placencia viszont érthetetlenül drága volt. Csak a vodkának, a vagdalt húsnak és a marihuánának volt józan ára.

vasárnap, 19 január 2014 08:54

Albánia és élet minősége

Albániáról, az albán életszínvonalról többször hallani lekezelő megjegyzéseket. Ezekkel óvatosan bánnék, mert az emberi élet minősége összetett dolog. Az albánok például nagyon egészséges ételeket esznek, itt a kenyér az kenyér, a hús friss, a birkát helyben vágják, a paradicsomnak paradicsom íze van, egyetlen nyugati gyorsétterem-láncot nem láttam az országban. Mindig van idejük beszélgetni, beülni, kiülni valahová, sokszor családostul, barátságosak, érdeklődők, és az élet mindenképpen nyugodtabb, mint nálunk. Az ország nyugati, tengerparti részén mediterrán a klíma, októberben is fürdenek a habokban, tél igazán csak a magashegységeikben van. Talán kevesebb pénzük van, ám kevesebb felesleges dologra is költenek. Természetesen, önmagáért beszél, hogy a 3,2 milliós Albánia lakosságából sokszázezer ember külföldön dolgozik, és a német utazási irodák szlogenje pár éve így szólt: nyaraljon Albániában, az autója már úgy is ott van. Mindenesetre, már az első napokban megkedveltem az országot.

Ha van valami, amiben albánok, bolgárok, görögök és szerbek egyetértenek, akkor az a következő: Macedónia nem tekinthető országnak, lakossága nem nevezhető önálló nemzetnek. A macedónok viszont az ókori makedónok és Nagy Sándor leszármazottainak tartják magukat. Az egymástól zavartalan messzeségben lévő álláspontok következtében mindenki végezheti a dolgát, a szomszédok beszólogatnak, a macedónok építik történelmüket. Sétálgatok Skopje utcáin, a Vardar-folyó partján új épületek magasodnak, a belvárost pár év alatt akkora munkával hozták létre, amely elvégzéséhez rendszerint emberöltők kellenek. Mindenfelé minisztériumok, templomok, múzeumok, színházak, diadalívek, gyaloghidak, emlékművek, szobrok, akad köztük teljesen modern, és akad, amelyet egy-egy történelmi építészeti stílusnak megfelelően alakítottak ki például bizáncivá, vagy klasszicistává.

szerda, 18 szeptember 2013 19:08

Acapulcó strandja

Nagyon szomorú képeket közöl a BBC és a Reuters a mexikói Acapulcóról, a Manuel nevű trópusi vihar óriási pusztítást végzett, földcsuszamlások zárták el a várost a külvilágtól, helikopterekkel viszik az élelmiszert, szállítják el a turistákat, a strandokon szemét, törmelék, elpusztult állatok, a Reuters egyik képén például egy elpusztult disznó fekszik a homokban. Pedig Acapulcó strandja az egyik legjobb, amit valaha ismertem, a homok és a víz minősége, a hullámok nagysága, ereje tökéletes. Pontosabban, nem csupán egy strandról beszélünk, hiszen a több mint tíz kilométer hosszan elnyúló acapulcói öbölben több tucatnyi található, akad, amelyik zajosabb, más családosok számára ideális, a harmadik a jó éttermek kedvelőit várja, a negyedik a sportosabbakat, és akad olyan, ahonnét a naplemente kihagyhatatlan.

csütörtök, 12 szeptember 2013 06:34

Sydney, halpiac

Ausztrália nem olcsó ország, londoni árszínvonalakra számítottam, ám Londonhoz, Angliához képest húsz-harminc százalékkal drágább minden. Ennek okán Sydney halpiaca is drága (természetesen nekünk, mert a helyieknek azért az egyik legolcsóbb étkezési lehetőség), igaz, nem elviselhetetlenül drága. Persze, Borneón egy, azaz 1 kiló homár átszámítva ezernyolcszáz forint, de ez nyilván egy másik történet. Sydney halpiaca mellett mégis szól két érv, az egyik: kitűnő bulihely, egész évben nyitva van, csak december 24.-én zárnak be. Ennek fényében nem meglepő, hogy évente körülbelül 15 millió kilogramm halat és tengeri herkentyűt adnak el. A másik érv: az áru gyönyörű, nem is tudom, hogy ilyen szép osztrigákat, kagylókat, tarisznyarákokat, királyrákokat, polipokat, homárokat, lazacokat, tintahalakat láttam-e valahol, pedig lehetőségeimhez képest a tengeri herkentyűs dolgoknak minden földrészen utána járok.

A szumátrai Lake Toba helyén hetvenötezer évvel ezelőtt az emberiség történetének legpusztítóbb vulkánja tört ki. A vulkán nagyságát jelzi, hogy az olyan „átlagvulkánokhoz” képest, mint például a Vezúv, vagy a Mount Saint Helens (amelyek azért hatalmas pusztítást végeztek), kétezerszer több köbkilométernyi anyagot lövellt ki magából. Ázsia nagy részén több méter magasan állt a hamuréteg, és a vulkanikus telek egyes elméletek szerint néhány ezerre csökkentették az akkor élt emberek számát. A kráter helyén jelenleg száz kilométer hosszú, harminc kilométer széles, egyes helyeken akár ötszáz méter mély tó van, közepén a vulkán kürtőjének megszilárdult anyagából képződött sziget, Samosir. A szigeten és a tó partján lévő kicsiny falvakban a batak törzs leszármazottjai élnek, a levegőben mindenütt a szegfűszeges indonéz cigaretta, a kretek illata terjeng, és a fényképezőgéppel is nyugodtan lehet dolgozni.

szombat, 09 március 2013 10:16

Az Alhambra

A rendkívüli épületegyüttesről szóló úti riportban segítségül hívom Senor Rafael Hierro Calleja csodálatos könyvét, mely könyvet fia, Senor Ignacio ajánlotta szerény személyem figyelmébe Granada városában. E könyv alapján a riportban egészen híven elmondjuk, hogy az emberi kéz oly szépet alkotott, melyről a nyelvészetben jeleskedők is nehezen beszélhetnek, és a búskomor olvasó is mosolyra fakad, a derűs még jobban felvidul, az elmés pedig bámulja az emberi elme találékonyságát, míg a tanult kénytelen azt magasztalni. Csak az Isten áldása el ne hagyja az embereket.

14. oldal / 22