Dr. Drávucz Péter

Dr. Drávucz Péter

Ez az oldal Drávucz Péter magyar újságíró személyes honlapja. A felnőtt úti életemet (a szocialista országokban töltött gyerekkori élmények után) 1990-ben kezdtem meg, egyéves párizsi tanulmányaimmal. 1994 óta jelennek meg külföldi és hazai úti riportjaim a magyar médiában, az ezeknek helyet adó napilapok, hetilapok, magazinok, folyóiratok, internetes portálok, turisztikai szaklapok számát felsorolni sem tudom. A dravuczpeter.hu mellett az alkotói szabadság miatt döntöttem, az itt megjelenő riportokat jókedvemből és mindenféle külső korlát nélkül írom. Bár igyekszem gazdag tartalmat, számos információt is nyújtani, a szépirodalmi igénnyel megírt úti riportok középpontjában szerény személyem van, és a bemutatott világot rajtam, az életemen, utazásaimon keresztül ismerheti meg az olvasó.

vasárnap, 06 július 2014 16:14

Elefántháton Laoszban

Bár a szlogen szerint Laosz az egymillió elefánt országa, ennyi elefánt sohasem volt az országban, hiszen egyetlen csorda számára is igen nagy terület, élőhely szükségeltetik. Ám a boldogabb elefántidőkben ormányosok tízezrei közlekedtek a dzsungelben, a hegyekben, a Mekong partján. A hegyekben nem elírás, az elefántról nem is gondolná az ember, de aztán megtapasztalja, hogy milyen meredek helyeken képes felmenni, leereszkedni.

hétfő, 26 május 2014 11:02

Éjszaka Tokióban

Tokió éjszakai életéhez foghatót még nem láttam, nem mondom, hogy jobb, mint például Bangkok, vagy Kuala Lumpur, azok is nagyon rendben vannak, de a város, és egyébként maga Japán is egyedülálló, különleges, még az ázsiai országokhoz képest is. Tokióban komplett buli negyedek vannak (Roppongi, Shinjuku, Shibuya, Harajuku, Ikebukuro), a legkülönfélébb szórakozóhelyek, klubok, kocsmák, pubok, kávézók, mozik, színházak, karaoké-helyek ezrei, sztriptíz-, gésa-, hostess-, host- és meleg-bárok, masszás szalonok, vörös lámpás városrészek, show műsorok, pornó boltok, játéktermek, pacsinkó-szalonok és akkor még ott van az utca. Hajnalonként már csak annyi erőm maradt, hogy bevágódtam egy taxiba és a sofőrnek odaadtam a szálloda prospektusát. Minden esetben a legrövidebb úton, a hivatalosan érvényben lévő árért érkeztünk meg, és sűrű hajlongások közepette nyitották ki a taxi ajtaját.

Törökország a hatodik legkedveltebb turisztikai célpont a világon, csak Franciaország, az Egyesült Államok, Kína, Spanyolország és Olaszország fogad több turistát. Csodálatos eredmény, büszkék lehetnek rá a török rokonok (legalábbis ők bennünket a legnyugatibb török törzsnek tartanak). Bár Isztambul, Anatólia vagy Kappadókia is nagy élmény, azt hiszem, leginkább a földközi-tengeri régiót, a több száz kilométer hosszan elnyúló török déli tengerpartot kedvelem, mégpedig a bőséges választéka miatt. Ha valaki csak pihenni szeretne egy luxusszállodában? Megteheti. Ha valaki mást az ókori romok, vagy az iszlám kultúra, netán a vásárlás, a városnézés, a búvárkodás, a gyerekes programok, a világtól félreeső helyen lévő kis falvak érdeklik, avagy csak jókat enne-inna? Szintén szabad a vásár.

szerda, 07 május 2014 17:12

Anamur, Törökország

Anamur a török Riviéra keleti végétől, Alanyától is még száznegyven kilométerrel keletebbre helyezkedik el, a külföldi turisták egyáltalán nem ismerik, a török turisták még csak-csak, igaz, ők is jobbára az előváros, Anamur-Iskele pár szállodájáig és a város körül lévő műemlékekig jutnak el, magában a városban lényegében nincs turizmus. Holott a város környékén található a világ egyik legjobb állapotban lévő keresztes lovagvára, a Mamure Kalesi, a föníciaiak alapította, egykoron virágzó Anamuryum romjai, és a Viharok Hegye, amely tetején az örmény fejedelmek fellegvárának romjai állnak. A városban tehát nincs turizmus, ezért bármerre mentem, mindenütt megnéztek és sokan előre köszöntek a pálmafákban, banánligetekben, egzotikus virágokban gazdag, békés, nyugodt településen.

A távolban már feltűntek Honduras partjai, veszélyes szárazföld közeledett, ezért egy esetleges rablásra felkészülve a kamu bankkártyákat és mintegy harminc dollárt a pénztárcámba tettem, míg a jó bankkártyákat és a százdollárosokat a ruhámban lévő titkos zsebekbe rejtettem. Puerto Cortes, Choloma, El Progreso, mind a nemzetközi drogkereskedelem egyik legfontosabb útvonalán feküdtek, különösen tartottam San Pedro Sulától, ahol naponta három-négy embert lőnek agyon, és évek óta a világ legveszélyesebb városának minősül. Azt is sejtettem, kis odafigyeléssel nem lesz semmi baj, ráadásul itt sem mindenki a drogkartelleknek dolgozik, és békés városkákat, kedves embereket is meg fogok ismerni. (Így is történt.)

szerda, 12 február 2014 07:12

Ausztrália, az ismeretlen déli föld

Mindig is szerettem volna eljutni Ausztráliába, már gyerekkoromban sokat olvasgattam az ismeretlen déli föld, a terra australis incognita felfedezéséről, ám csak 2013 nyarán ismerhettem meg az ötödik kontinenst. Korábbról két ausztrált ismertem, érdekes módon mindkettő hölgy és egyaránt Lynn a nevük. Az első a csoporttársam volt, Párizsban együtt tanultunk francia nyelvet, sőt, még életem egyik legjobb koncertje is hozzáfűződik, a Palais Bercyben nagyot tomboltunk INXS-re. A második ausztrál hölgy Rómában dolgozó újságíró kolléga, egy Ciprusról Libanonba tartó hajón találkoztunk. Mindkét Lynn azt mondta, Ausztráliát kicsit unalmasnak tartja. Bár ezt így nem mondanám, annyi tény, Sydneyben este hat órakor már az ázsiai gyorsbüfék többsége is elkezdett bezárni. Igen, és a szórakozónegyedből korán hazaindultam, mert semmi különösebbet nem tapasztaltam. Furcsán is éreztem magam, eredetileg úgy terveztem, a napfelkeltét valahol az Operaház és a Királyi Botanikus Kert környékén nézem meg, köszöntve a Tahiti és Új-Zéland felől érkező napot.

A Cameron-felföld központi városa, Tanah Rata első pillantásra akár Európában is lehetne. Mindenhol fenyőerdők, gondozott parkok, patakok, a hőmérséklet húsz fok, nincs az elképesztő maláj páratartalom (nem is csoda, ezerötszáz méter magasan vagyunk a tengerszint felett). Ám ha alaposabban megfigyeljük a parkokban sétáló maláj, kínai, indiai családokat, a trópusi virágokat, pillangókat, a fenyőerdők élőlényeinek egzotikus hangjait, egyértelmű, nem lehetünk az öreg kontinensen. A sétálók között meglepően sok az indiai, ennek oka, hogy a Cameron-felföld (Cameron Highland) hatalmas teaültetvényein közel százötven éve a britek által Indiából idehozott munkások és azok leszármazottjai dolgoztak és dolgoznak. A teacserjék millióin túl eperültetvények, méhészetek, virágkertészetek és pillangófarmok okoznak jókedvet a kirándulgató helyieknek, nyugati és ázsiai turistáknak.

Nyugalomra vágytam, elegem volt mindenkiből. A Föld egyik utolsó gyarmata, Belize fővárosa, Belize City kimerítő volt, mindenütt totál betépett és kiszámíthatatlan raszták (tiszta Jamaica), akik folyamatosan jöttek oda hozzám a szédültségeikkel. A csirkebusszal eljutottam Placenciáig, Belize legdélebbi városáig. Innen nem volt tovább, csak a guatemalai őserdő. Nem bántam. Hetente egyszer ment egy hajó, minden pénteken, Hondurasba, San Pedro Sullába, a világ jelenleg legveszélyesebb városába, két-három éve a lakosság számarányához képest itt van a legtöbb gyilkosság. Megvettem a hajójegyet, úgy gondoltam, régóta halott nagyszüleim eddig is vigyáztak rám. Belize és Placencia viszont érthetetlenül drága volt. Csak a vodkának, a vagdalt húsnak és a marihuánának volt józan ára.

vasárnap, 19 január 2014 08:54

Albánia és élet minősége

Albániáról, az albán életszínvonalról többször hallani lekezelő megjegyzéseket. Ezekkel óvatosan bánnék, mert az emberi élet minősége összetett dolog. Az albánok például nagyon egészséges ételeket esznek, itt a kenyér az kenyér, a hús friss, a birkát helyben vágják, a paradicsomnak paradicsom íze van, egyetlen nyugati gyorsétterem-láncot nem láttam az országban. Mindig van idejük beszélgetni, beülni, kiülni valahová, sokszor családostul, barátságosak, érdeklődők, és az élet mindenképpen nyugodtabb, mint nálunk. Az ország nyugati, tengerparti részén mediterrán a klíma, októberben is fürdenek a habokban, tél igazán csak a magashegységeikben van. Talán kevesebb pénzük van, ám kevesebb felesleges dologra is költenek. Természetesen, önmagáért beszél, hogy a 3,2 milliós Albánia lakosságából sokszázezer ember külföldön dolgozik, és a német utazási irodák szlogenje pár éve így szólt: nyaraljon Albániában, az autója már úgy is ott van. Mindenesetre, már az első napokban megkedveltem az országot.

Ha van valami, amiben albánok, bolgárok, görögök és szerbek egyetértenek, akkor az a következő: Macedónia nem tekinthető országnak, lakossága nem nevezhető önálló nemzetnek. A macedónok viszont az ókori makedónok és Nagy Sándor leszármazottainak tartják magukat. Az egymástól zavartalan messzeségben lévő álláspontok következtében mindenki végezheti a dolgát, a szomszédok beszólogatnak, a macedónok építik történelmüket. Sétálgatok Skopje utcáin, a Vardar-folyó partján új épületek magasodnak, a belvárost pár év alatt akkora munkával hozták létre, amely elvégzéséhez rendszerint emberöltők kellenek. Mindenfelé minisztériumok, templomok, múzeumok, színházak, diadalívek, gyaloghidak, emlékművek, szobrok, akad köztük teljesen modern, és akad, amelyet egy-egy történelmi építészeti stílusnak megfelelően alakítottak ki például bizáncivá, vagy klasszicistává.