Egy kilométernyire volt a Mekong, beszélgettünk a lányokkal, mindenképpen üzletet akartak kötni, de mondtam, hogy a halászatot és a folyóparton lévő ősi buddhista templomokat, az utcákat sepregető szerzeteseket akarom megfotózni a hajnali fényben.
Kuncogtak, ekkora fehér lúzert még nem láttak, hiszen a legtöbb nyugati turista szíve vágya egy jó nagy „bumm-bumm” az ázsiai lányokkal. Talán legközelebb lányok, gondoltam, majd egyszer fölpattanok mögétek a motorra és meg sem állunk a Mekong partján lévő mangrove- és bambuszerdőkig. De majd máskor, not today, búcsúztam.
A halászok már javában dolgoztak, sokan közülük derékig belementek a folyóba és úgy gyűjtötték hálójukba a halakat. Én is belementem a vízbe, egy jó fotóért sokat megtesz az ember.
Ezt szerettem Laoszban, a mindennapi egyszerű életet. Sok nyugati turista fanyalgott nekem, hogy Thaiföldhöz, Burmához, Kambodzsához, Vietnámhoz képest itt jóval kevesebb és szerényebb látnivaló.
De ebből csak annyi igaz, hogy ezen a részen viszonylag mindig is kevesebb ember élt és nem alakultak ki olyan nagy birodalmak, mint a sziámi, a khmer, a burmai, a cham, amelyek évszázadokon keresztül, egymást váltva uralták a régiót, a szomszédos országokat, a területet, egyszer az egyik élte fénykorát, máskor a másik napjai jöttek el.
Igen, Thaiföldön, Kambodzsában, a műemlékek káprázatos gazdagságában látszik, hogy micsoda óriási birodalmi központok voltak itt, Sziámról mindenki hallott, a khmer impériumról meg elég annyit, hogy Angkornak fénykorában egymillió lakosa volt akkor, amikor Párizsban és Londonban egyaránt alig ötvenezren éltek.
Laosz egyszerűbb, a kilencvenes évekig nagyon zárt volt, ezért ha úgy tetszik, kevésbé támadta meg a globalizáció, nem láttam nyugati gyorséttermet, skót vagy ír pubot, olasz pizzériát. De ez a fanyalgó nyugati turisták baja.
Én néztem a halászokat. Vientiane folyóparti korzója egyébként mintegy öt-hat kilométer hosszan, szépen ki van építve, laosziak ezrei hűsölnek itt délutánonként, miközben ezüstösen csillagnak a Mekong hullámai, és partokon mozgóárusok, kisvendéglők kínálják a finom ételeket.
Kora hajnalban a halászokon kívül csak a sportolók mozgolódtak.
És ha nem is olyan elképesztő a gazdagság, a pompa, mint például a bangkoki Királyi Palotában, szemet gyönyörködtető buddhista szentélyekből, templomokból jócskán akad, nem is akármilyen, itt van például a Pha That Luang, a Királyi Nagysztúpa, a város, az ország jelképe, a laoszi címerben is benne foglaltatik, és több mázsa arany csillog a tetején.
El is döntöttem, hogy a hajnali programot ezzel a kora reggeli programmal folytatom.
A Pha That Luang eredetileg Buddha mellcsontját rejtette magában, ezt öt laoszi szerzetes hozta magával Indiából, a templom-együttes mélye állítólag a mai napig őrzi az ereklyét.
A lótuszt formáló fő-szúpát harminc kisebb sztúpa veszi körül, így nem csupán templom, hanem valahol egy erődítmény is. Minden évben itt rendezik meg a That Luang ünnepségeket, ez a legnagyobb vallási rendezvény Laoszban.
A nagy sztúpa építése 1566-ban kezdődött, az uralkodók ebben az időszakban Luang Prabangból fokozatosan telepítették át a fővárost Vientianéba. Amikor elkészült, még négy kisebb templomot építette köré.
A templomokat a négy égtáj felé fordították, az az öt építmény és az általuk közrezárt tér alkotja a szent körzetet, amely az egyik legfontosabb buddhista zarándokhely és Laosz nemzeti létének jelképe.
A kisebb templomok is nagyon szépek voltak és természetesen, ahogy Délkelet-Ázsiában járja, a fekvő Buddha-szobor sem hiányozhatott.
Búcsúzóul még készítettem pár képet és indultam vissza a motelbe.
Tudtam, már biztosan elkészült a citromos rákleves, a Thaiföldről származó Tom Yum Goong. Kellett az energia, még több napot szándékoztam eltölteni a laoszi fővárosban, már az időeltolódást sem bántam, egész jó kis hajnali-reggeli program kerekedett belőle.