dravuczpeter.hu

A napfelkeltét még az Atlasz hegység holdbéli tájain néztem végig, ám a reggeli nap sugarai már Marrakesh színes forgatagában értek. A várost nem véletlenül nevezik a Dél Gyöngyének, egy idő után magával ragad hangulata, a mór építőművészet remekei, a mecsetek, minaretek, paloták, háremek, vallási iskolák kavalkádja, a víztározók, szökőkutak, belső kertek, olajfaligetek nyugalma, az óváros nyüzsgő utcái, piacai, műhelyei, kávézói, éttermei, a Jemma El Fna tér lüktetése árusaival, jósaival, kígyóbűvölőivel. Utóbbiakkal filozófiai nézeteltérésbe is keveredtem.

Amikor az iszlám harcosok az arab expanzió idején elértek az Atlanti-óceán partjára, megesküdtek a Prófétának, hogy csupán a nagy víz miatt nem nyomulnak tovább nyugatra (és sokak balszerencséjére, északra fordultak, az Ibériai-félsziget felé). Évszázadokkal később, jómagam is az Atlanti-óceán partján állok, példának okáért Agadírban, Marokkó egyik legfiatalabb városában. Szemben az óceán, jobbra egy hegyecske, amelynek oldalán hatalmas, arab nyelvű felirat: Isten, haza, király. Esténként ki is világítják, igazán attraktív.