dravuczpeter.hu

Amikor láttam a médiában az atombombára emlékeztető lökéshullámokat, automatikusan elkezdtem írni emlékeimet a kikötőről. Többször voltam Libanonban és mindig Ciprusról, hajóval érkeztem, értelemszerűen a kikötőbe. A hajón éjszaka lehetett aludni, nem kellett városi szállásra költeni, hajnalban a hajóról gyönyörködhettem Bejrút panorámájában, reggelenként pedig kezdődhetett a városnézés. Az ember éjszaka visszatért a kikötőbe, a hajó pár nap múlva visszament Ciprusra. Így a kikötőt imádtam, otthonosan mozogtam benne, szeretettel néztem a hatalmas forgalmát, konténereit, a gabonasilót, amelyekről most annyit írnak. Fogalmam sem volt, hogy egyszer megszakad a szív, mert lesz valami, ami végérvényesen elveszik.

„Rá sem bírok nézni a kártyára, rá sem bírok nézni a süteményre!” Állunk egy bejrúti édességüzlet előtt, kérdően tekintek Rulára, a középkorú libanoni hölgyre. Elmosolyodik: „Nem gyógyult szerencsejáték függő vagyok, csak a polgárháború során esténként nem volt más szórakozásunk. Otthon kártyáztunk és süteményt ettünk. Kimenni az utcára nem volt tanácsos.”

Hajnali öt óra, állunk az utasszállító hajó korlátjánál, az erősödő fényben kirajzolódnak Libanon magaslatai, majd feltűnik a csodálatos metropolis, Bejrút. Az utasszállító hajó puhán simul a dokkhoz, sietősen csomagolunk, és szinte sürgetjük a libanoni katonákat – elnézően mosolyognak -, minél előbb végezzünk a formaságokkal és egyébként is, hol lehet buszra pattanni, merre is a taxiállomás?