dravuczpeter.hu

Ez a riport a Világszámon jelent meg 2024. szeptember 30-án. Jó szórakozást hozzá a következő oldalon.

Arról már egy korábbi salvadori riportomban írtam, hogy micsoda remek, minden kritikán aluli szállásom volt Santa Ana piroslámpás negyedében, írtam a kuplerájok előtt álldogáló, arcomba marihuána füstöt fújó prostituáltakról, a magyar válogatott számomra életmentő 1982-es, Salvador elleni 10-1-es győzelméről. Ám Santa Anát nem lehetett megkerülni, ha az ember vulkánt akart mászni. Mégpedig Latin-Amerika egyik legszebbikét.

A salvadori halászfalucskára véletlenül találtunk rá, még Mexikóban mesélt róla az egyik szállásadónk, amikor arról faggattuk, hol találunk valami turistamentes helyet, melyet a kutya sem ismer. Los Cobanos, vágta rá egyből. Ezt az eldugott halászfalucskát ő is csupán azért ismerte, mert bár Mexikóban élt, a jóval olcsóbb Salvadorba járt rendszeresen fogorvoshoz. Los Cobanosba nem igazán jutnak el európaiak, és olyan attrakciónak számítottunk, hogy megérkezésünk estéjén a gyerekek tűzijátékot rendeztek tiszteletünkre, fogalmam sem volt, mi ez a kinti égiháború, alsónadrágban rohantam ki a tengerparton bérelt egyszerű kis apartmanból.

A Föld legnagyobb óceánját egy salvadori halászfalucskában pillantottam meg először, alig vártam a minél közelebbi ismeretséget a „Déli-tengerrel”, és a lehető leghamarabb a habjai közé vetettem magam. A Csendes-óceán európai felfedezője egy spanyol konkvisztádor, Vasco Núñez de Balboa volt, aki indiánoktól hallott Peruról, és a nagy déli tengerről. A feljegyzések szerint kísérőivel együtt 1513. szeptember 25-én pillantották meg a nagy vizet először.

Santa Ana egy salvadori városka, vannak jobb részei is, de egyébként egy bűnbarlang. Ám logisztikailag megkerülhetetlen, ugyanis három fantasztikus vulkán (Santa Ana, Cerro Verde, Izalco), csak innen közelíthető meg, és mivel hátizsákkal nem lehet vulkánt mászni, a városban kell megszállni. (Az Izalco egyébként még füstöl.)