Az egész Riviérán, profi módon oldották meg a buszközlekedést. Az olasz határnál lévő Menton és Nizza között a Lignes d’Azur társaság 100-as számú buszai közlekednek.
Nizzától nyugatra, egészen Cannes-ig a 200-as jelzésű buszok járnak, és így tovább. Például, St. Paul de Vence városába, vagy Grasse-be, a parfüm-fővárosba, amelyek már északra találhatóak Cannes-tól, a 400-as buszok járnak.
Eze városkájába, falucskájába akartam eljutni, e riportból és a fotókból majd egyértelműen kiderül, hogy miért is.
Nizzában felszálltam a 100-as buszra, amely az olasz határ, Menton felé tartott. Ez a Riviéra egyik leglátványosabb buszútvonala, hiszen Nizza után ezek a főbb települések: Villefranche-sur-Mer, Beaulieu, Eze, Cap d’Ail, Monaco, Monte-Carlo, Beausoleil, Roquebrune, Cap Martin, Menton.
A 100-as busz nem megy fel a Riviéra tetejére, hiszen a tengerparton halad. A sziklás domborzat miatt ez a tengerparti út egészen magasan is lehet, látványos öblöket, félszigeteket szel át. A 100-as busz menetrendjében szereplő Eze megálló nem is a települést jelzi, hanem Eze vasútállomását. Innen még fel kell jutni, hiszen a vasút az ilyen magasságot már nem győzi, busszal és autóval lehetséges a táv abszolválása.
Így a 100-as buszról a Gianton nevű megállónál leszálltam, a jármú haladt tovább Cap d’Ail, Monaco, Monte-Carlo, Beausoleil, Roquebrune, Cap Martin, Menton felé. Két okból szálltam itt le, az egyik, gyönyörködni akartam a panorámában, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemesen telhet az idő egy buszmegállóban.
A másik ok, hogy Gianton megálló, Eze egykori polgármesterének, André Giantonnak állít emléket, ő találta ki, hogy a városka, falucska tetején legyen egy botanikus kert.
A falucska/városka dologban azért nem vagyok biztos, azért váltogatom, mert Eze méreteit tekintve falunyi, de ami benne van, bármely nagyvárosnak is büszkeségére válna.
Szóval, Gianton megállójában megvártam a 82-es buszt, ez kapaszkodott fel a Riviéra tetejére. Az út nagyon meredek volt, de a busz bírta a kiképzést.
Felértünk, Eze sziklán lévő falucskájáról csináltam pár fotót.
Tudtam, olyan gyönyörű az egész történet, a lehetséges fotók gazdagsága, hogy Eze egyetlen riportba nem fog beleférni. Mivel a busz zsúfolt volt, hiszen mindenki idejött, úgy döntöttem, intenzív gyaloglással felmegyek a legtetején lévő botanikus kertbe, mielőtt ez a sok turista felér.
Így is történt. Kissé kifulladva, megvettem a jegyet. Jó kis szél volt a magasban, rögtön el is fújta a jegyet, úgy kellett utána kapnom.
Ça va, Monsieur? – kérdezte a pénztáros hölgy. Igen, válaszoltam, csak a „vent mauvais”, azaz, a „rossz szél”, egy pillanatra elfújta a jegyet.
Erre elmosolyodott, láttam, hogy értette. Ugyanis a francia költészetben van egy híres sor, Paul Verlaine, Őszi sanzon című versében egy rész: „et je m'en vais, au vent mauvais”. Tükörfordításban: „elmegyek a rossz szélben”.
Van Szabó Lőrinc-, Tóth Árpád-fordítás is, de szerintem Kántás Balázsé a legpontosabb: „mint hullt levél, elszállok én, a széllel.”
Aztán a dolog folytatódott a XX. században, Serge Gainsbourg, francia költő, zeneszerző, énekes, színész, filmrendező (1928-1991) egy zseniális dalában (egyébként: megszámlálhatatlanul sok volt belőle – D. P.), szintén utalt Verlaine versére. „Comme dit si bien Verlaine au vent mauvais. Je suis venu te dire que je m'en vais.”
Beléptem a botanikus kertbe. Minden a helyére került.
A botanikus kert története 1949-ben kezdődött, amikor is Eze polgármestere, André Gianton elhatározta, hogy a 12. századi falu legtetején létrehozzák a páratlan műalkotást. Az akkor már működő monacói botanikus kert egyik alapítójától, Jean Gastaudtól kért segítséget.
Tehát ez volt a másik ok, hogy a Nizza-Menton között közlekedő 100-as buszról éppen Gianton megállójában szálltam le, és innen kavartam fel Eze településére.
Gianton és Gastaud kialakították a sziklateraszokat, a virágágyásokat, kaktuszokat, agávékat, aloékat, pálmákat hozattak.
A botanikus kert déli, vagyis a Földközi-tengerhez közelebb eső részén olyan különleges növények láthatóak, amelyek egész Európa növényvilágát jellemzik.
Az északi rész, amely a hegyek felé esik, olyan ritkaságok gyűjteménye, amelyek a mediterrán világot jellemzik.
Nézzük még egy kicsit a botanikus kertből elénk táruló panorámát.
Ha nyugatra, délnyugatra tekintünk, az első félsziget a Saint-Jean-Cap-Ferrat, különleges és összetéveszthetetlen alakzata van. A félszigeten a hasonló nevű település található, körülbelül kétezer állandó lakossal.
Van egy gyönyörű kagylómúzeuma, még nem sikerült eljutnom, annyi itt a látnivaló és az emlék.
A Saint-Jean-Cap-Ferrat félsziget után Villefranches-sur-Mer öble következik, a város lélegzetelállítóan szép, majd még írok róla riportokat.
Villefranches-sur-Mer öblének keleti oldalától már a Cap Nice, vagyis a nizzai félsziget kezdődik, közigazgatásilag az öböl keleti oldalának magasabbik része már Nizzához tartozik.
A félszigeten túl már Nizza külvárosa látható, majd a régi kikötő, ezután már Nizza öble, a Baie des Anges, vagyis az Angyalok Öble következik, amelynek a végén a nemzetközi repülőtérig vezet az út.
Innen indul az újabb partszakasz, amely Antibes óvárosánál ér véget.
Valahol a messzeségben nyugaton Saint-Tropez, délen meg Korzika látható. Csak nem szeptemberben, ilyenkor ehhez túlontúl meleg, párás az idő. Egyébként utána olvastam, ebben a régióban, februárban, márciusban kristálytiszta a levegő, akkor a legjobbak a látási viszonyok.
Nyugatra a Cap d’Ail tündöklik, mögötte már a monacói szikla, a hercegség központja és Monte-Carlo látható.
A panorámába még beletartozik a Cote d’Azur páratlan hármas úttagolása, a tengerparton futó út, a felette kétszáz méterrel magasabban haladó utak, és a hegyek legtetején, már az Alpok déli nyúlványain haladó pályaszakaszok hálózata.
A három út a Corniche, azaz, a Párkány elnevezést kapták, van Alacsony, Középső és Magas Párkány.
A Corniche Intérieure legalul halad, még Napóleon kezdte el építtetni. Ide - nagyon helyesen - nem engednek kamionokat, teherautókat, a turistabuszok számára is feljebb találhatóak parkolók. Az Alacsony Párkány a menetrendszerinti buszok, személyautó, motorok, kerékpárok felségterülete.
A Moyenne Corniche, a Középső Párkány többnyire minimum 150 méter magasan van, a két világháború között kezdték el építeni.
A Haute Corniche, a Magas Párkány 500 méter magasan húzódik. Julius Caesar ideje óta létező útvonal, a rómaiak Via Aureliának hívták.
Ezen a képen jól látszik a Moyenne Corniche, és a Haute Corniche, az a vékony fehér csík a hegy tetején, ott halad a legfelső út.
Hátizsákos stopposként annak idején hamar tisztába kerültem a francia Riviéra hármas úttagolásával, hiszen egy rossz útmegválasztás következményeképpen nem egy kedves öbölben aludhattam, hanem fent ragadtam a hegyekben, és sziklás talapzatra teríthettem le a hálózsákom.
Visszafordultam a kertbe, a Föld Istennőjét ábrázoló szobrokhoz, Jean-Philippe Richard alkotásai.
Kicsit üldögéltem és heverésztem a botanikus kert kényelmes padjain.
Még a kicsiny vízeséseket akartam megnézni és a viaduktot.
A viadukttal kapcsolatban Eze lakosainak saját legendájuk van. Annak idején az ördög és a parasztember fogadást kötöttek, hogy a jó öreg Sátán képes lesz-e felépíteni egy éjszaka alatt a viaduktot.
A parasztember szerint ez még az ördögnek sem sikerülhet, a kedves Lucifer viszont azt állította, lehetséges. A parasztembert nyugtalanság fogta el az éjszaka folyamán, mert a fogadás szerint, ha mégis felépül egy éjszaka a viadukt, az ördög magával viheti az első arra járó lelket.
A parasztember ezért felkelt, felcsalta a kutyáját a hídra, átdobta kutyája kedvenc botját a viadukt másik végébe, szegény jószág utána eredt és a történet innen már könnyen kitalálható: az ördög a kutyát vitte magával.
Mikor meghallgattam a történetet, sajnáltam a kutyát, el is határoztam, amint hazatérek, a kisfiam 15 hónapos kis golden retriever-ének főzök egy jó tyúkhúslevest, gazdagon, csirkemell filével, zúzával.
Elbúcsúztam a botanikus kerttől, a panorámától és elkezdtem a várossal történő ismerkedést. Ott is bőven várt rám látnivaló.
