A maté tea dél-amerikai teacserje, leginkább Argentínában, Paraguayban, Uruguayban, Brazíliában fogyasztják előszeretettel, sokszor kávé helyett is, de bőven exportálnak belőle a világ számos országába.
Dél-Amerika ezen részén úton-útfélen ezt isszák az emberek, sok mindenre jó, szív- és érrendszeri betegségekre, fáradtságra, gyomorpanaszokra, állítólag még a fogyni akaróknak is hasznos. Speciális, maté tea poharakban isszák, amelyekből bárhol, bármennyit lehet venni az utcai árusoktól, vagy a boltoban.
A hajó jó ütemben szelte a La Plata habjait, amely tulajdonképpen a Paraná és az Uruguay folyó grandiózus összefolyásának tölcsértorkolata, a világ legszéleseb folyótorkolata. Mire Montevideo magasságában eléri az Atlanti-óceánt, már több mint 200 kilométernyi széles.
A La Plata délnyugati partján van Buenos Aires, az északkeleti partján Montevideo található.
A hajó haladt és haladt, majd megérkeztünk Montevideo kikötőjébe.
Átgondoltam, miket szeretnék elsősorban megnézni, volt 5-6 dolog, de a jól bevált gyakorlatnak megfelelően változatlanul úgy gondoltam, egy várost sok-sok sétával, sokat fotózva lehet jól megismerni.
Gyorsan fogtam egy taxit, a kikötő messze volt a városközponttól.
Először is a híres Ramblát akartam megnézni és a nagy fehér betűkkel kirakott Montevideo feliratot.
Félreértés ne essék, ez nem a barcelonai Rambla, az egy világhírű sétálóutca, az uruguayi főváros Ramblája pedig a világ leghosszabb tengerparti (vagy ha úgy tetszik, a La Plata miatt folyóparti) sétánya, nehéz eldönteni, hol ér véget a folyó, és mikortól lehet a víztömeget már Atlanti-óceánnak nevezni.
Az uruguayi Rambla tizennégy kilométer hosszú, mégpedig megszakítások nélküli, egybefüggően.
Irigykedve néztem a hosszan elnyúló társasházakat, amelyekben lehet, hogy lényegében lakóparki lakásokat találhatunk, ám ezekből ugyanolyan szép a kilátás, mint egy tengerparti villából.
A Ramblán persze mindent lehet, sétálni, kocogni, kerékpározni, horgászni, görkorcsolyázni…
Megtaláltam a Montevideo feliratot, mondjuk, nem volt nagy művészet.
Jót nevettem egy kutyasétáltató raszta fickón, egyszerre legalább tíz ebet sétáltatott a parton.
Montevideo utcáit járva az ember sokszor úgy érzi, mintha például Spanyolországban vagy Olaszországban járna. A lakosság ötven százaléka olasz származású, negyven százaléka pedig spanyol, nem tévedés, az olasz származásúak vannak a legtöbben.
A fennmaradó tíz százalék mesztic (azaz, az egyik szülő európai, a másik szülő indián), illetve afrikai származású.
Uruguay a második legkisebb dél-amerikai ország Suriname után, Francia Guyana kisebb ugyan, ám az nem független ország, hanem Franciaország egyik tengerentúli megyéje.
Az pedig más kérdés, hogy Uruguay területe így is 176 ezer négyzetkilométer (Magyarországé 93 ezer négyzetkilométer). A lakosság viszont csupán 3 és félmillió, vagyis alacsony a népsűrűség. (Montevideo lakossága közel másfél millió.)
Ellejtettem az Igazságügyi Palota épülete előtt, megcsodálva a bejáratot és az ott álló két egyenruhás őrt.
Majd a Juan Pedro Fabini térre siettem. Valaki azt mesélte nekem, hogy itt bármikor láthatok teljesen spontán, pusztán a buli kedvéért tangózó fiatal és idős párokat.
Egyet sem láttam, de szerintem még korán voltunk, valószínűleg este más kép fogadott volna. A Juan Pedro Fabini tér azonban nagyon tetszett, leültem egy padra.
A belváros szívében voltam, ám ez még nem az óvárosi rész, az mintegy egy kilométerrel arrébb, a Függetlenség tere után következett.
A tangóról két ország, Argentína és Uruguay állítja, hogy náluk alakult kis, szerintem mindkettejüknek igaza van. A tangó mindenesetre az emberiség szellemi és kulturális örökségének része, köteteket lehetne róla írni.
Én nem teszem, nem értek hozzá, bár jó szívvel javaslom az Al Pacino-film (Egy asszony illata) tangó- jelenetének megtekintését (fent van az interneten), ahol a világ egyik legjobb színésze a vak Slade ezredesként tangózik egy pár perce megismert nővel, Donnával (a színésznő Gabrielle Anwar).
A tértől pár száz méterre az egyik utcában tüntetők gyülekeztek, Latin-Amerikában is mindenért tüntetnek, mint például Európában, mondjuk Franciaországban. Kíváncsiságból közelebb mentem, a feliratokból egyértelművé vált, hogy ez egy pedagógus-tüntetés.
Hirtelen, az egyik épület bejáratánál felfedeztem a feliratot, Gaucho Múzeum. A gauchók lényegében argentínai és uruguayi cowboyok voltak, akik szarvasmarha tenyésztéséből éltek.
A múzeumban teljes képet adnak az életvitelükről, felszerelési tárgyaikról, jószágaikról, fegyvereikről.
Még a gyönyörű Függetlenség terére, és az óvárosba vágytam, de időközben megéheztem.
Egyik barátom még Magyarországon lelkemre kötötte, hogy ki ne hagyjam a dél-amerikai bélszíneket, mert itt a szarvasmarhák teljesen természetes környezetben vannak tartva és ez meg is látszik a hús minőségén.
Ennek megfelelően cselekedtem. A steak remek volt.
Ebéd jután még felmentem az étterem nyitott teraszára, hogy csináljak pár képet a belvárosról, sőt, már a Függetlenség terét is sikerült behoznom. Az óváros még messzebb volt.
Lefelé az egyik lépcsőfordulóban egy kis szobát fedeztem fel. Az étterem egyik alkalmazott éppen a frissen mosott terítőket vasalta. Kedvesen mosolygott.
Leértem az utcára és elindultam a további látnivalók felé.