Kezdjük ugye a kályhától, a legelejéről. A mongol kánoknál kell keresni a mogul uralkodók gyökereit (erre utal maga a mogul szó), ám a mongol pusztáktól mindenesetre már messzire keveredtek, és afganisztáni, valamint perzsiai területeikről kiindulva hódították meg Észak-Indiát.
A történetüket színezi, hogy a törökök szerint tulajdonképpen török eredetűek voltak, a mai napig szultánnak is hívják őket, a perzsák szerint meg valójában közülük kerültek ki, és a perzsa sah elnevezést használják rájuk. Értelemszerűen, élő ember nem tudja már ezt a kérdést eldönteni.
Ami biztosan kijelenthető, a mogul uralkodók India legnagyobb muszlim birodalmát alapították meg a mi mohácsi csatavesztésünk évében, 1526-ban. A birodalom lényegében 1739-ben szűnt meg, amikor a perzsák elfoglalták Delhit, bár névlegesen a mogulok kormányoztak még száz évig. Az utolsó uralkodót az angolok fosztották meg hatalmától a 19. században.
A mogulok ellen a szüntelenül viszálykodó maharadzsák, rádzsák ugyan a legnagyobb meglepetésre képesek voltak összefogni 1526-ban, ám ez mit sem ért, Delhi Szultanátusa elbukott a hadviseléshez jobban értő hódítókkal szemben.
A mogul uralkodók közül az első hat nagyon híres, leginkább az ő tetteiket, építkezéseiket csodálja a mai világ (Tadzs Mahal, Fatehpur Szíkri, a Delhiben található Vörös Erőd).
Közülük leghosszabb ideig a sorban a harmadik Nagy Akbár, és a sorban a hatodik Aurangzeb uralkodott, mindketten 49 évig. Akbár 1556-tól 1605-ig, Aurangzeb 1658-tól 1707-ig. Történetünk, Fatehpur Szíkri szempontjából Nagy Akbár az érdekes, hiszen ő építtette.
Akbar 14 évesen, 1556-ban lépett a trónra. Számos reformot bevezetett, nagy tudású, művelt uralkodó volt, az ellenségeivel azonban könyörtelenül leszámolt, hírhedt volt kegyetlenségéről. Bár több politikai érdekházasságot is kötött, ezekből 25 éves koráig nem született fiúgyermeke, amely egyre jobban aggasztotta. Szorgalmasan járta is a zarándokhelyeket, ám csak nem jött az a fiúgyermek.
1567-ben elment India egyik legnagyobb tiszteletben álló szent emberéhez, Szálim Csisztihez, aki azt mondta, legyen nyugodt, rövid időn belül három fia is fog születni. És így lett, az uralkodónak négy éven belül három fia született.
Nagy Akbár már az első fiú 1568-as megszületésekor olyan boldog és hálás volt, hogy a gyerek a szent ember keresztnevét kapta, a Szálimot.
Sőt, Nagy Akbár – akivel ugye madarat lehetett volna fogatni - 1568-ban Szálim Csiszti szülőfaluja, Szíkri mellett új várost kezdett építeni, Fatehpur Szíkrit. Azt gondolom, komoly uralkodó révén az örömén túl erre politikai, katonai, stratégiai okai is voltak, a mintegy negyven kilométernyire lévő Agra és az új város kölcsönösen erősítette, védte egymást.
Hát ebbe a városba igyekeztem én egy szép korai reggelen, Agrában lévő szállásomról.
Miként fentebb szó volt róla, mintegy 40 kilométert kellett legyűrni. A szállásadóim nem hitték el, hogy nem taxival akarok odakocsikázni, hanem háromnegyed órás gyaloglás révén elmegyek a helyi buszállomásra és onnan, mint bármelyik indiai, busszal jutok el Fatehpur Szíkriben.
Elmagyaráztam, úgy szeretek jönni-menni egy idegen országban, ahogy a helyiek teszik. Ha beülök a taxiba, mit ismerek meg az országból? Már kedvesen mosolyogva köszöntek el, mondtam, ha lehetséges, estére legyen valami finom, forró indiai leves.
Nekivágtam Agra reggeli forgatagának, pontosan tudtam, miért is nem ülök taxiba. Mert Indiában ugyan gyalogosan mindenhol látni az elképesztő szegénységet, és a világ legszemetesebb, legkoszosabb országa, de bármelyik pillanatban szembejöhet egy elefánt, szent tehenek csordája, díszesen kipingált kamion, egy szekér, ami úgy néz ki, mint ezer évvel korábban.
Vagy hatalmas baromfiszállítmányt egyensúlyoznak egy apró kerékpáron, vagy indiai iskolás gyerekek integetnek és néznek rád kíváncsi nevetéssel, netán egy tank áll az út mellett.
Hát csoda, hogy háromnegyed órás kellemes gyaloglás után jókedvűen érkeztem a buszállomásra? A helyiek meg néztek, a fehér ember buszozni akar, amikor taxival is mehetne?
Megvettem a jegyet (a taxi sem lett volna drága, de ez fillérekbe került) és felszálltam. Utastársaim kíváncsian vizsgálgattak, én meg, ahogy kell egy idegen országban, szélesen mosolyogtam, mint a vadalma.
Hozzá kell tennem, évtizedek óta járom a világot, minden ellen be vagyok oltva, hepatitisz A és B, hastífusz, kolera, agyhártyagyulladás, sárgaláz, malária, kiskutya füle, meg amit akartok, és ez csak, ami így hirtelen eszembe jut. Nem véletlenül ültem nyugodtan a buszon az indiaiak sűrűjében.
A kézitáskámban és a ruháimban tele voltam fertőtlenítő kendővel, nedves kéztörlővel, papír zsebkendővel, a kólát is csak szívószállal ittam, Indiában nem szabad csak úgy szájon csókolni az üdítős palackokat.
Megérkeztünk Fatehpur Szíkriban, egy nyüzsgő piacon kellett áthaladni, nagyon érdekes volt, fotózgattam.
Úgy voltam vele, akkor megyek fel a csodálatos szellemváros műemlékeihez (amelyek a világörökség részei) amikor akarok. Itt szeretnék rávilágítani arra, micsoda különbség, ha az ember egyénileg utazik, vagy szervezetten, utazási irodával.
Mert lehet, hogy mindent megszerveznek neked, és kitűnő magyar idegenvezetők vannak, de Fatehpur Szíkrire szerintem egy harminc-negyven perc jutna a feszített programokban.
Ezzel szemben én hosszú, boldog heteket töltöttem Indiában, és nem kellett rohannom soha. Lásd csak a mai napot, semmi más dolgom nem volt, mint Agrából idebuszozni negyven kilométernyit, akár az egész napot itt lébecolhattam el. Legfeljebb, ha elkezd hétágra sütni a nap, visszasietek Agrába, mert hiába láttam már és fotóztam a Tadzs Mahalt, borús volt az idő.
Ekkor jött oda egy srác, azt hiszem, már korábban kiszemelt magának. Később, a piacon készült képeim átnézése során kiszúrtam, hogy valóban ott lábatlankodott körülöttem.
A srácnak nagyon jó szövege volt. Fatehpur Szíkri szellemvárosában dolgozik, imádja a munkáját, ezért noha történetesen ma szabadnapos, most is a látványosság közelében van. Szívesen elkalauzol engem Nagy Akbár városában, semmit sem kell fizetni, csakis azért teszi, hogy gyakorolja az angol nyelvet, mert minél jobban megy az angol, annál jobb munkát kaphat majd.
Aha, mondtam magamban, láttam én már karón varjút. - Biztos, hogy nem kell fizetni? – kérdeztem. Hiszen van útikönyvem, fényképezőgépem, mindenem és jól el leszek magamban is. Biztos, mondta a srác, csak az angolt akarja gyakorolni velem.
Aha, mondtam magamban, kis csacsi, kit akarsz te megvezetni? De hangosan azt válaszoltam, rendben, menjünk, beszélgessünk.
A turisták a főbejáraton mennek fel Fatehpur Szíkribe, mi hátul, a viskók mellett kanyarodtunk fel a hátsó bejárathoz. Már megérte, gondoltam.
A hátsó bejárat biztonsági őrei ismerősként üdvözölték az én angol nyelvet gyakorolni vágyó barátomat, levettük a szandálunkat és bementünk a gyönyörű mogul építmény udvarára.
Ezt a hátsó bejáratot egyébként csak az uralkodó és a családja használta, vagyis kéretlen indiai vezetőmmel itt jöttem be, a Bádsáhi Darvázán. Feltehetően ezért nem engedik itt fel a turistákat, ők a Buland Darvázán, a Fenséges Kapun keresztül mehetnek fel a hajdani szellemvárosba, mai múzeumvárosba.
Nagy Akbár és családja személyes bejáratánál, a Bádsáhi Darváza boltíve alatt kézitáskámból pedig elővettem egy reklámszatyrot, beletettem a szandálom, úgy döntöttem, nem hagyom itt a hátsó bejáratnál, az indiai fickó ismerősei közelében, inkább viszem magammal. Azt hiszem, ezt hívják utazási rutinnak.
Beszélgettünk, a srác tulajdonképpen idegenvezetett, és szüntelen meglepődött azon, mennyire tájékozott vagyok Fatehpur Szíkriről, az ott található különféle látnivalókról.
Nagy Akbár tehát 1568-ban, az első fiú után kezdte építeni Fatehpur Szíkrit. A második fiú neve egyébként Murad, a harmadiké Danijal lett. Arra gondoltam, azért a szent ember vállalt némi kockázatot, mert ha nem születik meg a három fiú, akkor lehet, a csalódott uralkodó haragja ellen fordult volna.
De a dolgok jól alakultak, így hát új város épült, amelynek szívében most, Szálim Csiszti síremléke található.
A négyzet alakú, fehér márványból emelt épületet minden nap gyermekáldásért imádkozó hindu és muzulmán asszonyok sokasága keresi fel. Eredetileg Szálim Csiszti síremléke Fatehpur Szíkri többi épületéhez hasonlóan vörös homokkőből épült, később egészet fehér márványból építették újra.
A márvány, ahogy a Tadzs Mahal esetében, Makrana bányáiból érkezett. Aztán a márványt szépen, csipkeszerűen kifaragták, oly módon, hogy ki lehessen látni rajta, ugyanakkor a bent lévőket megvédje a nap sugaraitól.
Ez a síremlék egyébként egy kenotáfium, vagyis üres síremlék, szimbolikus sír, ahová nem temettek senkit és Szálim Csiszti sem itt van. Hogy hol nyugszik a szent ember, megvallom, fogalmam sincs, próbáltam utána nézni, kevés sikerrel.
Kezdtem megunni az indiai fiatalembert, mert állandóan az árus haverjaihoz akart kormányozni, akik mind-mind az unokatestvérei voltak. Állítólag.
Végül megmondtam neki, nem veszek faragott elefántot, nem mondok pénzért imát (a srác annyira profi volt, hogy jelezte, magyar létemre olcsóbb imát is vehet pénzért, mint például egy német, vagy francia), nem veszek kasmírkendőt, ellenben világutazó riporterként sok időre lenne szükségem, hogy elkészíthessem a legjobb fotókat.
Akkor adjak neki 300 rúpiát.
De csak az angolt akartad gyakorolni, nem? Nézd, javasoltam, váljunk el barátsággal, adok 150 rúpiát. Azért nem 300-at, mert be akartál csapni, de amit eddig mondtál, érdekes volt, köszönöm.
A 150 rúpiát sem bánta, barátsággal váltunk el és végre nyugodtan fotózhattam. Az árusok savanyú képpel néztek, de tényleg nem vagyok az a vásárlós típus, többnyire minden országból hozok magamnak pár szép inget, pólót és annyi. Meg a kisfiam ajándékai, természetesen. Indiából példának okáért nagyon sok mindent kapott, de mint említettem, hosszú heteket töltöttem itt és már nagyon hiányzott.
Mivel végre nyugtom volt kéretlen indiai idegenvezetőmtől, átgondoltan dolgozhattam, és megnézhettem Fatehpur Szíkri csodálatos látványosságait. Az Ékszerházat, a Magánkihallgatások Csarnokát, Nagy Akbár ítélőszékét, az uralkodó első, egyébként török feleségének, a Szultánának a házát.
Nagyon érdekes, voltak szentélyek, amelyeket Akbár muszlim feleségei újholdkor látogattak meg, a hindu feleségei pedig teliholdkor.
Ahol aztán hosszabb időt töltöttem az a valóban fenséges Buland Darváza, a Fenséges Kapu volt, tíz évig építették 1568 és 1678 között, és a magassága meghaladja az ötven métert, és a mogul uralkodók hatalmát szimbolizálja.
A Fenséges Kapu fokozatosan csökkenő belsejével nyit teret az udvar és Dzsámi Maszdzsid mecset és annak nagyudvara felé.
A kapu feliratai Nagy Akbár 1572-es gudzsaráti győzelmeit dicsőítik, és az indiaiaknak is annyira tetszett, hogy később az Agrában és Delhiben is egyaránt felépített Vörös Erődök mintájául szolgált.
Azért Indiában a szegénység mindenhol jelen van, ez a két kép önmagáért beszél.
A Fenséges Kapun keresztül lehet tehát bejutni a Dzsama Maszdzsid nagymecset udvarára, amelyet 1571-1574 között alakítottak ki, a legenda szerint egyenesen Szálim Csiszti kérésére.
Az indiai mecsetekhez hasonlóan, egy folyosókkal körülzárt központi udvart ölelnek körül az oszlopcsarnokok, amelyek tetejét úgynevezett cshatrik, kicsiny kupolás tornyok díszítik.
Az oszlopcsarnokban kis fülkék vannak a zarándokok, a látogatók számára az elmélyüléshez.
Maga a mecset felépítését követően a legnagyobbnak számított Indiában, tízezer ember is imádkozhatott itt egyszerre. Elképzelhető, micsoda szörnyű hír volt, hogy a vízlelőhelyek éppen ekkor, mintegy húsz év után elfogytak, kiszáradtak. Bár az is lehet, egyszerűen annyian költöztek ide, hogy ami Szíkri falunak még elég volt, egy mogul központnak már nem és a kizsarolt föld egy idő után már nem tudott vizet adni.
Ekkor hirtelen kisütött a nap, és elkezdett hétágra tűzni. Eszembe jutott, hogy hajnali, borús, alkonyati képem van a Tadzs Mahalról, azonban napsugaras még nincs.
Így a piacon keresztül elsétáltam a buszállomásig és visszabuszoztam Agrába.
Amikor leszálltam, odamentem az egyik riksáshoz. Annyira meg volt lepődve, hogy a fehér ember a helyi buszról szállt le, hogy azt az árat mondta, amit az indiaiaknak mondanak, külföldiekre más tarifájuk van.
Ezen jót nevettem és felpattantam a riksára. Irány a Tadzs Mahal. Az égen ragyogott a nap, én pedig elégedetten szemléltem Agra forgatagát, és arra gondoltam, ebből a mai napból egész életem végéig töltekezni fogok. Hiszen ezért utazunk, nem?
