Agrából a hajnali öt órakor induló vonattal akartam eljutni Jaipurba, előző este meg is beszéltem egy motoros riksás sráccal, hogy reggel négyre jöjjön értem a kis motelhez és háromszáz rúpiát fizetek neki (indiai ember legfeljebb ötven-hetven rúpiát adott volna ezért az útért, de el kellett érnem a vonatot és biztosra akartam menni). Pontosan ott is volt, ám alig haladtunk kétszáz métert, lerobbant a motoros riksa, ahogy Ázsiában hívják, a tuk-tuk.
Nekiálltunk szerelni, álmos szent tehenek érdeklődéssel nézegettek, hajnali fél ötre készen lettünk, és még a vonatot is elértem. Nagy rohanás volt, barátságban is váltunk el, a srác köszönte a szerelésben nyújtott lelkes segítséget és a háromszáz rúpiát.
Jaipurban, a vasútállomás melletti kis hotelek egyikében volt foglalásom, magyar emberrel még nem találkoztak és őszintén érdeklődtek Magyarországról, a legjobb tudásom szerint válaszolgattam nekik. Előre kifizettem mindent, értékelték, számos jó tanáccsal ellátva, barátságos integetésektől kísérve indultam neki a rózsaszínű városnak.
A város a 19. század közepéig sárga volt, mindent sárga homokkőből építettek. mert ez volt a jaipuri maharadzsák színe. Aztán ellátogatott az akkori walesi herceg (a későbbi VII. Edward), és az ő tiszteletére mindent rózsaszínűre festettek. Mert ez meg a vendégszeretet színe Indiában.
Szeretem a rózsaszínű városokat, ilyen volt például a jordániai Petra (erről már írtam a dravuczpeter.hu-n), vagy a malajziai, egykori holland gyarmati város, Melaka (erről még fogok írni, és ha kész lesz, ide is bemásolom a hivatkozást).
Leintettem egy kerékpáros riksást, először is a Szelek Palotáját, a Hawa Mahalt szerettem volna megnézni. A kerékpáros riksások nagyon nehéz munkát végeznek az indiai forgalomban, ahol mindenki ugyanazon az úton közlekedik: a kamionok, a teherautók, a nagybuszok, a kisbuszok, a motorkerékpárok, a motoros és kerékpáros riksások, a gyalogosok, a portékájukat a legkülönfélébb tákolmányokon maguk után húzó árusok, a szent tehenek, a tevék, az elefántok… Végtelen a sor.
Ráadásul én mindig egyedül szálltam fel a kerékpáros riksákra, míg az indiaiak ketten-hárman is felpattantak, olyan is volt, hogy nyolc-tíz-tizenkettő gyereket számoltam meg. Igaz, a riksás akkor már csak tolta a kerékpárt.
A kerékpáros riksák mellett két érv szólt, az első: jóval olcsóbbak voltak a motoros riksánál. A második: a motoros riksások mindig kavartak, megpróbáltak átvágni, a kerékpárosok nem beszéltek angolul, csak az árakat tudták, és ha megmutattam, hogy mennyi pénzt szánok az útra (többet, mint amennyit az indiaiak adtak nekik, akik ráadásul, mint említettem volt, többen is felkapaszkodtak), örömmel jelezték, hogy rendben van. Én is tudtam, jó fuvar vagyok nekik, és ha például szóltam, hogy álljunk meg, mert fotózni akarok, a többletköltséget is tisztességesen elrendeztem velük. Egész indiai kalandozásom alatt gördülékenyen ment ez a dolog.
A Szelek Palotája, a Hawa Mahal felé tartottunk Jaipur főutcáján, a Győzelem Városa (így is nevezik) az addig megismert indiai városok közül egyértelműen a leglátványosabb, legpompásabb volt, és indiai mértékkel nézve számos helyen rendezettnek, sőt, tisztának volt mondható.
Persze, Indiáról lévén szó, a nyomor, a kosz, a bűz is jelen volt az utcákon. De miként a bevezetőben is írtam, csak kapkodtam a fejem, azt sem tudtam, hová nézzek, a rózsaszín épületek valóban látványosak voltak.
Megérkeztünk a Szelek Palotájához, ami hajdanában hárem volt, és 953 apró kis ablakán a háremhölgyek úgy tekinthettek ki az utcára, hogy onnan viszont nem látta őket senki. Mivel ennyi ablak volt rajta, átjárta a szellő, innen a palota neve.
A kellemes hőmérsékletre még rátettek a palotában lévő szökőkutak is, így építőjének, Sawai Pratap Singh maharadzsának nem lehetett oka panaszra még az áprilisi, májusi, júniusi 45-50 fokos hőségben sem. Az enyhülést hozó monszuneső valamikor júliusban érkezik meg Jaipurba, Radzsasztán fővárosába. (Radzsasztán egy állam Indián belül, nagyjából annyit jelent, hogy a rádzsák királysága.)
Hát úgy is néz ki, mint a leghatalmasabb rádzsák, maharadzsák királysága. A Szelek Palotája, a Hawa Mahal például Krisna koronáját formázza, szimbolizálja.
És miként szó volt róla a bevezetőben, Jaipurban bármikor szembejön veled egy elefánt az utcán.
Annak is utána olvastam, hogy a Szelek Palotájával szemben lévő háromemeletes bazár tetejére bárki felmehet és készíthet képeket. A lépcsősor alján egy indiai úr fel is hívta erre a figyelmem, megköszöntem szépen (Dhanyavaad), de jeleztem, utána olvastam, tudok róla. Felmentem, de az úr utánam jött, a harmadik emeleten volt egy boltja, mindenképpen úgy érezte, nekem ott vásárolnom kellene, de határozottan mondtam, nincs ilyen szándékom.
Fentről is nagyon szép volt a palota, a jaipuri utca.
Lementem és nekivágtam a rózsaszín belváros végeláthatatlan, pompás palota-együtteseinek. Volt időm, néha leültem és sokat olvasgattam az indiai történelemről, kultúráról.
A palotakomplexumot egyszerűen Városi Palotának hívják, a helyi rádzsák, illetve az Afganisztánból érkező, hódító muszlim, mogulnak nevezett uralkodók által képviselt építészeti irányok egyvelege – az egymással összefüggő palotákból összesen hetet különböztetnek meg. A főbejáratnál szigorúan néző őrök fogadtak.
Az egyik legszebb a Hold Palota (Chandra Mahal), amelyben a mai napig ott él a maharadzsa és családja, az épület is tulajdonukban maradt, ugyanakkor már semmilyen politikai befolyással nem rendelkeznek. A palota tetején lobogó zászló tanúsága szerint éppen otthon tartózkodtak.
Az első két emeleten ma már múzeum található, ebből megtudható, hogy akadt maharadzsa, aki 17 nyelven beszélt és kitűnő tudósnak is számított, kortársai ezért „egy és egynegyednek” hívták, ennek nagyjából annyi a jelentése, hogy egy negyeddel még az emberi képességek határain is túl van.
De tragikus dolgok is történtek a maharadzsákkal, az uralkodó fiát például katonai szolgálata során halálra marta egy mérges kígyó. A kígyó nem csupán a trónörökös életének vetett végét, a maharadzsa királyfi 21 feleségét és összes ágyasát is azonmód kivégezték.
Az alábbi kép a Diwan-I-Khas-ról, az uralkodó fogadóterméről készült, látszik, hogy a bejáratnál két hatalmas ezüstkorsó áll. Mi célt szolgálhatott? Amikor a jaipuri maharadzsa 1901-ben Londonba utazott VII. Edward koronázására, ebben a két hatalmas ezüstkorsóban vitte magával a Gangesz-vizét, ebből ivott, ebből tisztálkodott.
A Mubarak Palace is múzeumként működik manapság, megtekinthetőek az uralkodók ruhái, de nagyon gazdag a választék a különböző szőnyegekből, kelmékből, textilekből, sálakból, Kasmírtól Kínáig érkeztek ide szövetek, selymek. A Városi Palotában van fegyvertár is, ahol a míves, drága holmikat őriznek, a kiállításnak a maharánik, vagyis a maharadzsa feleségek egykori palotája ad otthon.
A Városi Palotával szemben van a Jantar Mantar csillagvizsgáló, ez egy 18. századi indiai obszervatórium, első látásra egy érdekes szoborparknak tűnt.
A csillagvizsgálóban a különböző vallási szertartások pontos idejét lehetett meghatározni, és azért olyan hatalmasak a műszerként szolgáló épületek, mert minél nagyobb egy napóra, annál pontosabb. Jantar Mantar – amely a világörökség része - napórái a mai napig két másodperces hibahatáron belül mutatják az időt. Az összes szerkezet működéséhez pontos leírást adnak a recepción, ám ennek megértéséhez nem árt, ha valaki rendelkezik asztrológiai ismeretekkel.
A Víz Palotája (Jal Mahal) nem közvetlenül a belvárosi palotaegyüttes szomszédságában található, ezért riksát kellett fogadni, ám előtte még némi kitérővel útba ejtettük az Albert Hall Múzeumot. Érdekes módon, VII. Edward angol király sok tekintetben kötődött Jaipurhoz, egyrészt az ő tiszteletére lett rózsaszín a város, aztán az egyik maharadzsa az ő koronázására utazva, a Gangesz-vízzel való ellátás érdekében hozatta létre a világ legnagyobb ezüstkorsóit...
A király tette le a múzeum alapítókövét, és neve után kapta a múzeum az elnevezését is (Albert Edwar). A múzeum előtt éppen munkások dolgoztak, bent festmények, falikárpitok, elefántcsont- és fémszobrok, színes kristály kollekciók fogadtak.
A Vizek Palotája a Man Sagar-tó közepén helyezkedik el, a belvárosi palotákhoz hasonlóan a rádzspút és a mogul építészet nyomait viseli. A tó vízszintje váltakozik, és ha például nagyon magasan van, akkor az ötemeletes, sárgahomokkős épület több emeletét is ellepi, előfordul, csupán a legfelső, az ötödik látszik ki. Eredetileg vízi vadászatokra építették a maharadzsáknak.
Három teljes napom volt Jaipurra és környékére, ebből egy elment, állapítottam meg. Ha utazási irodával jöttem volna, fél nap, legfeljebb egy nap alatt végighajtanak az egészen. És nem is szereltem volna motoros riksát hajnalok hajnalán Agrában, párszáz méterre a Tadzs Mahaltól.
A második napra a Majomtemplomot, valamint Ambert, a maharadzsák lenyűgöző hegyi palotaerődjét terveztem be, erre a két látnivalóra is nyugodtan rá lehetett szánni egy napot, kis pihenőkkel. De ez indiai kalandozásaimnak már megint egy újabb fejezete.