Mivel a 28-as villamos igen kedvelt a turisták körében, érdemes előbb elmenni az egyik végállomásig, majd ott újra felszállni. Ilyenkor még lesz ülőhely a letekert nagy villamosablakoknál, kényelmesen lehet szemlélődni, fotózni, merengeni, mert ha valaki a város valamelyik központi, turistás részén száll fel, az bizony állni, kapaszkodni és görnyedni fog, ha látni is akar valamit. Itt éppen német fiatalok szembesülnek azzal, hogy tömve van a villamos.
Ezért megérkezésemet követő első nap reggelén gyorsan beszereztem a korlátlan tömegközlekedésre jogosító Lisszabon Kártyát. A stratégia a következő volt: eljutni valamelyik végállomáshoz, majd onnan indulva végigmenni az egész vonalon, így mindig lesz hely, és tudni fogom, mit érdemes fotózni. Kétszer teljesen végigmentem a 28-as vonalán, a térképen bejelöltem az útvonalat, a fotózásra kiszemelt részeket, utcákat, házakat. Aztán leszálltam az egyik végállomásnál, a Praça Martim Moniz-nál, és kezembe véve a fényképezőgépet, elindultam gyalog a sínek mentén. A messzeségben látszott a Tejó, Lisszabon folyójának kékje.
Alfama volt a régi mór negyed, és csodák-csodája, túlélte az 1755-ös lisszaboni földrengést, amely a kialakuló szökőárral együtt a város nagy részét teljesen megsemmisítette (a halottak számát kilencvenezerre becsülik). Az emberi szellem és a gondolat szabadságának számomra egyik legjelesebb képviselője, Voltaire is ír róla a Candide-ban (amit egyébként minden évben újraolvasok, magyarul és franciául egyaránt, csak annyit jegyeznék meg, felszabadító hatása van).
„A talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat és köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak… - Itt a világ utolsó napja! – kiáltott fel szegény Candide.”
A pusztítás mértékére jellemző, hogy a mai Praça do Comércio téren álló portugál királyi kastélyból semmi sem maradt. A Praça do Comércio ma egy hatalmas tér. Pedig a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítások után Amerikából, Afrikából, Ázsiából áramlott az arany, az ezüst a fűszer, az elefántcsont, Portugália a XVI-XVII. században a világ egyik leggazdagabb országa volt. A kastélyt is azért építették fel, hogy ha valaki a tenger és a Tejó felől közelíti meg a fővárost, a szeme-szája elálljon az ámulattól. A kastély olyan is lett, ámuldozott a világ. A földrengés után semmi sem maradt belőle, a Praça do Comércio ma így néz ki, szép tágas tér.
Ez pedig a Praça do Comércio madártávlatból, az üres tér mutatja a porrá zúzott királyi palota hatalmas alapterületét.
A Tejó most békés, partjánál emberel sétálnak, fotóznak a lemenő nap fényében. De 1755-ben hatméteres hullámok törték-zúzták össze mindazt a keveset, amit a földrengés meghagyott.
Szó volt róla fentebb, az Alfama jelentős része megmaradt, az ódon házak túlélték a katasztrófát. Az utcácskák manapság már annyira szűkek, hogy amennyiben a lakó óvatlan, a villamos, vagy a leszálló utasok még a felmosóvödröt is elsodorhatják. Ez az autó egyébként elakadt, így áll a forgalom.
Ugye, senki sem tűnik idegesnek?
De maradjunk még az Alfamában, ahol kényelmesen sétálgatok, fotózgatok a 28-as villamos útvonala mentén és ereszkedek lefelé.
Lisszabon egyik jelképe a Nemzeti Pantheon, vagyis az Igreja de Santa Engrácia Panteão Nacional.
Lisszabon első lakó a jól védhető magaslaton, a Szent György vár mai helyén építették fel településüket, körülbelül háromezer évvel ezelőtt. A várfalak, a bástyák egy részét még a mórok hozták létre a kora középkorban, őket a XII. században űzte ki a későbbi I. Alfonz portugál király, aki a kasztíliai királyt, a leóni királyság vezetőjét is legyőzte csatában és ezzel megteremtette a független Portugáliát.
A várból légi panoráma nyílik Lisszabonra, a Tejóra, ám a vár alatti két kisebb kilátóról talán még szebb a panoráma, közelebb vannak a házak és a folyó. Különösen az egyik tetszett, a Miradouro Largo das Portas do Sol, vagyis a Nap Kapuja kilátó, de a másik, a Miradouro de Santa Luzia is olyan élmény, hogy aki járt e két kilátón, nem tudja nem szeretni Lisszabont.
Miközben a csodálatos panorámában gyönyörködtem a Nap Kapuja kilátón, alattam építkezést vettem észre, a munkások serényen tevékenykedtek. Öten voltak, mindegyik fekete.
Ez a város legrégibb temploma, a Sé Katedrális, hívják Lisszabon Katedrálisnak is. Akik kedvelik a művészettörténetet, az építészetet, azoknak igazi csemege a következők miatt. Eredetileg ugyanis mecset volt a helyén, ezt a portugálok részben lerombolták a XII. században (jól tudjuk, az épület is hatalom), mégis maradtak mór stílusjegyek. Román stílusban építették újjá, hiszen még erődként is szükség volt rá. Ám a XIII. században már gótikus elemeket is hozzátettek, és kolostort húztak fel mellette. Mivel a 1755-ös nagy lisszaboni földrengést megelőző évszázadokban is előfordultak földrengések, ezek következtében a katedrálist folyamatosan renoválni kellett, így lett egy része barokk, majd a XX. századi felújításoknak köszönhetően egy része pedig neoklasszicista. Mindez nem ártott a Sé katedrálisnak, és az építészeti stílusok bámulatos egyvelege jött létre.
A Sé Katedrális valahol félúton van a 28-as villamos vonalán, az itt felszállni szándékozó turisták sokszor kénytelenek várni egy kevésbé zsúfolt kocsira.
A lisszaboni gyerekek azzal szórakoznak, hogy lógnak a villamoson. Néha féltettem őket, mert csupán pár centiméterre voltak tőlük a házfalak, párkányok, ereszcsatornák, ablakrácsok, virágcserepek.
Délutánra a nap már nyugati irányból sütött, ezért visszamentem a Szent György várba, hogy megfelelő fényviszonyok között fotózhassam a Tejón úszó hajókat és a város egyes részeit. Azt hiszem, megérte.
Elindultam a Baixa, az Alsóváros felé, mérnöki pontossággal tervezett széles utcák fogadtak, ezt a hálózatos, párhuzamos-merőles utcaszerkezetet a nagy lisszaboni földrengés utáni újjáépítés során hozták létre. Annak idején a füstölgő romokon a király, I. József kétségbeesetten megkérdezte miniszterétől, Pombal márkitól, mit is tegyenek ilyen mértékű pusztulás láttán, a márki nem sokat vacakolt, azt válaszolta, el kell temetni a holtakat és kenyeret kell adni az élőknek.
Szerencsére a portugál gazdagság még tartott, gőzerővel megindult az újjáépítés. Azonos méretű, a földrengéseknek ellenállóbb háztömböket húztak fel, az utcahálózat szigorúan derékszöget alkotott, sugárutak, nagy terek, és egyenes utcák születtek, azonnal szembetűnő a különbség az Alfama negyedhez képest. Az Alsóvárosban mai kifejezéssel élve modern metropolis és kereskedelmi negyed jött létre, az akkori világ legjobb mérnökei dolgoztak Pombal márki keze alá, és ahogy az már a mindenütt jelenlévő magyarokkal lenni szokott, az újjáépítés vezetőjének egyik jobb keze a magyar származású hadmérnök, építész, Carlos Mardel volt. (I. József azonban élete végéig nem volt hajlandó kőházban lakni, királyi sátrában töltötte nappalait, éjjeleit. A katasztrófát egyébként a véletlennek köszönhetően élte túl, aznap a királyi palotából a gyerekei kérésére kikocsiztak vidékre.)
A Baixa a mai napig a Lisszabonban látogatók kedvelt része, üzleteivel, éttermeivel, kávézóival, utcazenészeivel, festőivel, tágas tereivel. Nekem is nagyon tetszett és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is leírok egy ilyen mondatot, ám legyen: a Baixa egyetlen hátránya, hogy a terein esténként rengeteg az afrikai kábítószerárus, akik még fotózás közben sem hagyják békén az embert.
Elindultam a Bairro Alto, a Felsőváros felé, ez volt valamikor Lisszabon szórakozó negyede, jelenleg is egy nyüzsgő, érdekes városrész. Bizony nem rossz, ha egy városnak van huzata, van benne pörgés. Mi lehet itt nyáron, ha októberben ilyen nagy élet van?
A Felsővárosban számos portugál specialitás, úgynevezett fado-kocsma, fado-kávéház található. A fado zene portugál tengerészek, afrikai rabszolgák, brazil zenészek nyomán alakult ki a XIX. századra, nosztalgiát, vágyakozás, szomorúságot kifejező melankolikus zene. Érdekes dolog, hogy az ember sétál lefelé egy ilyen utcán, gyönyörködik az utcaképben, a panorámában, és közben ilyen zene szól innen is, onnan is.
A riport elején szó volt az Alfama-negyed kilátóiról, nos, a felsővárosiak sem csúnyák. Talán ez tetszett legjobban, a Tejo panorámájával, a Szent Katalin-kilátó, a Miradouro do Alto de Santa Catarina. A kép balodalán látható kőtömb, Adamastor, a portugál Poszeidón szobra, a tengerészek mindig arra készültek, hogy amint elérnek Afrika partjaihoz, egyszerre kiemelkedik a tengeből és elsüllyeszti a hajókat.
Adamastor alakját Portugália nemzeti költője, Luís Vaz de Camões tette híressé a XVI. században, a nemzeti eposzban, a Lusiadákban, ebben az India felé utat törő portugál tengerészeknek, így Vasco Da Gamának állít emléket. Ráadásul de Camões is ismerte az utat, ha nem is teljesen jószántából, mert a portugál hatóságok hajóra tették és lényegében elküldték az indiai Goára, ahol ismét meggyűlt a baja a hatóságokkal, Kínára került, Makaóra, majd innen is tovább Malakkára, és mire végre hazafelé vehette az útját, pénztelenség híján két évet kellett Mozambikban vesztegelnie.
Ez pedig a költőről elnevezett tér, de Camões szobrával a Felsővárosban, a 28-as villamos természetesen itt is megáll, akárcsak a Szent Katalin-kilátónál.
Végezetül: ezen az utcán teljesen szokványos villamosközlekedés van. A villamosok jönnek-mennek, néha úgy tünk, a gravitáció szabályait meghazudtolva.
