Lisszabonból kellemes kirándulás elutazni az európai szárazföld legnyugatibb pontjáig, a negyven kilométeres távolság könnyűszerrel leküzdhető.
A Cabo de Roca (Szikla-fok) már a középkori hajósoknak is megbízható támpontja volt, akkoriban még Lisszaboni Sziklának is hívták.
A rómaiak meg egyszerűen Promontorium Magnum-nak nevezték, azaz a Nagy Hegyfoknak.
A portugál nemzeti költő, Luís de Camões szerint "ez az a hely, ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik”. Mindezt a portugál nemzeti eposzban, a Luziadákban (Os Lusíada) írta le: "Aqui, onde a Terra se acaba e o mar começa.”
A tisztelt költőről már írtam a Lisszaboni villamosok című művemben, igen nehéz természetű ember lehetett, mert a portugál hatóságok hajóra tették és lényegében száműzték az indiai Goára. Itt ismét meggyűlt a baja a hatóságokkal, és Kínába került, Makaóra.
Amikor végre hazafelé vehette az útját, pénztelenség híján két évet kellett Mozambikban vesztegelnie. Az eposzt ebben az időszakban írta meg, a Luziadák Vasco de Gammának és felfedező társainak állít emléket.
Arra gondoltam, legkevesebb, hogy lelógatom a lábam az európai világ végén, és jó kis fotókat készítek. Persze ezzel nagyon kell vigyázni, hiszen nemrégiben fotózás közben szörnyethalt két lengyel turista. A negyvenes éveiben járó házaspár jobb látószöget keresve átlépte a korlátot, elvesztették az egyensúlyukat és a mélységbe zuhantak.
A kilátás minden irányba lélegzetelállító, bár ebben nem egyszer a szél is besegít, itt mindig fúj.
A legnyugatibb pont helyét egy sziklához rögzített kereszt jelzi.
A Cabo da Roca huszonkét méter magas világítótornyát 1772-ben építettek, a fénye éjszaka negyven kilométernyi távolságból is látható.
A látogatói központban adnak egy oklevelet is arról, hogy itt jártunk, az európai kontinens legnyugatibb pontján. Egyszer már kaptam ilyen oklevelet, még Finnországban, amikor Lappföldön jártam látogatóban az igazi Télapónál, nos, akkor kaptam egy olyan bizonyítványt, miszerint átszeltem az Északi-sarkkört. A központban vettem még egy pólót is, rajta Európa legnyugatibb pontjának térképével. Később az egyik kedvenc pólóm lett, mert nagyon kényelmes.
Még gyönyörködtem a sziklákat borító jégvirágokban (Carpobrotus edulis), a görögök ezt a növényt ehető gyümölcsnek hívták, de nevezik még kaffer-, vagy hottentotta fügének is.
Későre járt az idő, már a buszjáratok is kezdtek ritkulni. Még egy utolsó pillantást vetettem a Cabo da Rocára, majd visszabuszoztam Lisszabonba.
