dravuczpeter.hu

E sorok írásakor - jelesül 2011 tavaszán vetettem e mondatokat klaviatúrán keresztül a nagyvilágba -, már közel hatvan új pártot vettek nyilvántartásba a diktatúra bukása óta, a kínálat bőséges, vannak zöldek, liberálisok, baloldaliak, konzervatívok, iszlámpárt, centristák, pánarabok, jobbközép párt, a jövő pártja… Ragyog az áprilisi nap az Avenue Bourgiuba felett, a fényképezőgépem láttán maguktól jönnek oda az emberek, és mondják a véleményüket, most már lehet…

Az egyik első éppenséggel kolléga, Mourad, sportújságíró, sajnos, négy éve nincs állandó munkája. Két-három hónapig akad valami, aztán megint fél évet, egy évet kell várni az újabb lehetőségre. Mourad szerint többek közt ebbe, a fiatalok között tapasztalható példátlan munkanélküliségbe bukott bele az országot 1987 óta vaskezekkel irányító Zín el-Ábidín Ben Ali elnök.

Tunéziában magas színvonalú az oktatás, ám az egyetemről kilépő, több diplomás, három-négy nyelven beszélő fiatalok közül csak minden ötödik tud elhelyezkedni. Eközben pedig mások nem becsülik meg a munkájukat, mutat rá mérgesen a mellékutcák halomban álló szemetére, a tuniszi köztisztaságiak egy hete sztrájkolnak, ilyen Ben Ali idejében elképzelhetetlen lett volna. Hiányzik? „Dehogy, most legalább szabadság van, igaz, a társadalmi, gazdasági gondok itt maradtak, a lakosság ötven százaléka például húsz év alatti” – válaszolja.

„Az élelmiszerárak nem mentek lejjebb, de örülünk annak, hogy szabad az internet, a Facebook, a Twitter, szabad a média” ­– lép erre oda Sadok, aki szerencsés, van munkája, pincérként dolgozik az egyik szállodában. „Mi csináltuk a világ első elektronikus forradalmát, a gimnazisták, az egyetemisták, a 20-35 év közötti munkanélküliek, a fiatalok. A Twitteren, a Facebookon irányítottuk a tüntetéseket, itt követtük az eseményeket, mert az állami média mindenről hallgatott. Több internetezőt letartóztattak, de ez sem mentette meg a régi rendszert. Az internet ugyanakkor önmagában nem lett volna elég, a változásokhoz ki kellett menni az utcára, és ez volt a döntő” – mondja.

„A változást remélni sem lehetett”

Évekkel ezelőtt a kezemben volt egy tunéziai napilap, a mai napig világosan emlékszem rá. Az első oldalon egy fotó és cikk volt Ben Ali elnökről. A másodikon szintén fotó, cikk. A harmadik oldalon szintúgy, a negyedik oldalon – holmi felelőtlen szerkesztői magatartás eredményeképpen – semmi, de az ötödiken ismét fotó, és cikk. Az elnök kilencvenkilenc százalékkal nyerte a választásokat – mi magyarok, ismerjük az ilyesmit. Láttam Ben Alit beszélni a tévében is, fegyelmezett hallgatósága kétpercenként, felállva tapsolta. Emlékszem 2007 júniusából egy Tunézia- Seychelles-szigetek Afrika Kupa labdarúgó mérkőzésre. Valaki a társaságunkból kiejtette az elnök nevét – sokatmondó csend támadt az amúgy zajos lelátón.

Sadok szerint Ben Ali javára írandó, hogy az elmúlt húsz évben modernizálta az országot, fejlesztette az oktatást, szépen fejlődött a turizmus, komoly beruházások születtek, autópályák, repülőterek épültek. Tunéziát a vallási tolerancia országaként emlegették az arab világban, muszlimok, keresztények, zsidók békében éltek egymással és élnek jelenleg is. Persze, diktatúra volt, bírálni nem lehetett, a titkosrendőrség kíméletlenül lecsapott – akár egy külföldön megjelentetett újságcikk, interjú miatt is. Változást remélni sem lehetett.

A népharagot a korrupt, tékozló családok mohósága váltotta ki. Ben Ali és felesége, Leila egyaránt tíz gyermekes családból származott, és a népes famíliák étvágya, kapzsisága határtalan volt. A Ben Ali, illetve a Trabelsi-család rátelepedett az országra, minden az ő kezükben futott össze. Nagyobb üzlet nem köttethetett tudtuk nélkül, és a két klán, a „maffia-rezsim” szemrebbenés nélkül, mindenből kérte a részesedését.

Az ország erőforrásainak negyven százalékát a két család sajátította ki. „Inkább hatvan százalékát, földek, ingatlanok, szállodák sokaságát szerezték meg, magánrepülőgéppel szállították külföldre a műkincseket, mindent akartak, hajók, autók tucatjait vásárolták - szól közbe Nader, akinek csak a nevét tudom megkérdezni, mert elviharzik a híres tuniszi halpiac irányába. Az ott maradók szerint a két klán fiatalabb tagjai, az arab playboyok szokásos életvitelének megfelelően kilószámra rendelték a kokaint, amit előszeretettel szippantottak fel európai luxusprostituáltak hasáról. „Ali Baba et les Quarante Voleurs” sztorija volt ez, mondják, azaz, az Ezeregyéjszaka meséiből jól ismert Ali Baba és a negyven rabló esete.

„Maradjon ott, ahol van”

„A családja nélkül Ben Ali akár maradhatott volna is” – véli egy újabb tunéziai úr, Abdelhamid, de Sadok nem ért vele egyet. Ben Ali is „méchant”, azaz, gonosz volt. Látszik az áldozatok nagy számából felelőssége, Kasserine bombázását egészen biztos ő rendelte el (itt huszonhárom halottról tudni), Tunézia nem véletlenül kérte a kiadatását, és keresi őt az Interpol.

Ben Ali és családja most Szaúd-Arábiában tartózkodik, „maradjon is ott, ahol van, vagy valamelyik öböl menti emírségben”, ért egyet mindenki. Ott vannak a haverjai, például, akik éveken keresztül idejártak vadászni, Tunéziában miattuk már alig van gazella és túzok. Ben Ali, pontosabban egy ellene folyó bírósági per nem hiányzik sem az új kormánynak, sem másoknak, ráadásul akadnak még hívei, akik most hallgatnak, mint hal a szatyorban.

Abdelhamid azt javasolja, menjünk el a Belvedere-parkban, délben megemlékezést tartanak a mártírok emlékére. Tunéziai barátomnak családi parfümériája van, ezért kicsit gyanakszom, de elindulunk. A tuniszi bazár felé vesszük az utat. – Abdelhamid, nem tetszel te nekem – mondom, de erősködik.

Hamarosan egy szőnyegüzletben találom magam, majd a mártírokra való megemlékezés időpontja déli egy óráról két órára módosul, egy parfümériában pedig délután háromra. Abdelhamidtól elköszönök, baksist nem kap, mert megvezetett, megemlékezés valóban volt a Belvedere-parkban, csak két nappal ezelőtt. Ennyi erővel én tavaly novemberben egy külföldi szépségkirálynővel vacsoráztam, és ez igaz is, csak megválasztásának éve 1958 volt.

A forradalom mártírjai

Visszamegyek az Avenue Bourguibára. Az áldozatok számáról lehetetlen hivatalos adatot kapni, több mint kétszáz, kevesebb, mint háromszáz mártírról beszélnek. (Az utam során egy olyan emberrel találkoztam, Mahmoud-dal, aki családtagot gyászolt: az unokatestvérét január 24-én lőtték le.)

Akadnak családok, ahol két fivért is gyászolnak, az egyik ilyen a Laroussi-család, ahol a negyvenhat éves Nabil után két gyerek maradt, a másik a Metaallah-familia, ahol Belhassan-t is két gyerek gyászolja, felesége, Hayet, a harmadikkal terhes. A két család húsz-húszezer dínárt kapott az államtól (egy dínár százötven forint).

A tüntetők egyik legfontosabb követelése a gyilkosságokért felelősök számonkérése volt; a tunéziaiak szerint a tettesek túlnyomó része már rács mögött van. (Két nap múlva újabb, magas rangú rendőrök letartóztatásáról olvasok a reggeli lapokban.) A katonaság egyébként átvette a rendfenntartás nagy részét a rendőrségtől, néhol láttam közlekedési rendőrt, de még Karthágó romjainál is katonák és páncélozott harci járművek felügyelték a rendet.

Közvetlenül Karthágó romjainál helyezkedik el az elnöki palota, Ben Ali többnyire itt lakott. Hosszú évek óta járom Tunéziát, mindig bepróbálkoztam az elnöki palota lefényképezésével, minden esetben azonnal ott termett egy egyenruhás, és rendkívül udvariatlanul, tiszteletlenül kiabált velem. Most? Két őr is van a palota kerítése előtt lévő őrbódékban, nem érdeklem őket.

Az Avenue Bourguiba katonái esetében azonban más a helyzet, a sugárúton lévő Belügyminisztériumot, a francia nagykövetséget ugyanis szögesdrótok és páncélozott járművek veszik körbe (látszanak azért a rendkívüli állapotok), turisták és helyiek fényképezik egymást, a járműveket (én pedig őket). Próbálom a katonákat is, de azonnal rám szólnak, így legalább egy órányi, pókerarccal kivitelezett sétálgatás, csípőből fotózás következik, mire elérem célom.

Nők és a forradalom

Vonatra ülök, délnek tartok Tuniszból, Sousse-ba, az ország harmadik legnagyobb városában, az idegenforgalom egyik központjába, éspedig nem gyorsvonattal, hanem olyannal, ami mindenütt megáll, és kizárólag tunéziaiak utaznak rajta. A taktika remekül működik, öt perc után egy fiatal tunéziai lány megkér, hogy cseréljünk helyet, valami gondja van a sajátjával. Pár perc múlva rájön, az eredeti helye mégiscsak jobb volt, ezért igen karakán módon ismét helyet cseréltet velem.

Mindenki mosolyog a fülkében. A tunéziai lányok közül sokan a legújabb európai divat szerint öltöznek, mentalitásban is alig különböznek a mi földrészünk lányaitól; Nadia sem jön zavarba, orvostanhallgató Sousse-be, az ottani híres fakuláson. Hogy lesz-e munkája, nem tudja, pedig a tunéziai orvosok magasan képzettek, és a legújabb technikákat használják például műtétek közben.

Nadia szerint a remény és kilátás nélkül ténfergő diplomások között talán még több is a nő, mint férfi, ezért nem véletlen, az első percektől kezdve aktívan részt vettek az eseményekben, az országban több, a szervezésben fontos szerepet játszó női blogger (pontosabban, ha már francia nyelven folyik ez a beszélgetés: blogueus) is nevet szerzett magának.

Sousse-ban is voltak tüntetések, sőt, több szupermarketet is kifosztottak, ám a lakosság ezt a katonaság segítségével gátolta meg, több fosztogatót letartóztattak. Nadia nagyon büszke arra, hogy Tunézia az első arab országként, szembe mert szállni a saját kormányával, annak erőszakszervezeteivel. (Másnap olvasom az újságban, hogy egy felmérés szerint a tunéziaiak 91,6 százaléka büszke a tunéziai voltára.) A július 24-i választásokon induló jelöltek huszonöt százaléka egyébként nő, és egy arab országban ez az adat önmagáért beszél.

Sohasem látott összefogás – a líbiaiakért is

Az országban óriási a lelkesedés, bárhol is jártam az egy hét során (Tunisz, Karthágó, Sousse, Hammamet, Mahdia, Monastir, Sidi Bou Said, Port El Kantaoui), mást nem tapasztaltam. Ez még az országban élő külföldiekre is érvényes. Ildikó hosszú évek óta él Tunéziában, idegenvezető, ő is nagyon bizakodó, olvassa az újságokat, este pedig nézi a választási műsorokat, ahol bemutatkoznak a pártok. Talán tíz-tizenkettő vehető komolyan közülük, a többieknek feltehetően nem lesz esélyük az alkotmányozó nemzetgyűlésbe való bekerülésre. A külföldön élő tunéziai értelmiség számos meghatározó alakja egyébként hazaköltözött, és ingyen dolgozik az ország érdekében, a júliusi választások sikeréért; jönnek Franciaországból, az Egyesült Államokból, Ausztráliából.

Khaled szerint – taxisofőr Sousse-ban – csak lépésről lépésre lehet haladni, hiszen a forradalom közvetlen hatása egyelőre negatív az üzletre, becslései szerint negyven-ötven százalékkal kevesebb turista van, mint tavaly ilyenkor. Legalább két-három év, mire bekövetkeznek a remélt változások. És olyan vezetők is kellenek, mint a régi elnök, az országot 1957 és 87 között irányító Habib Bourguiba, aki csak a népéért dolgozott, „nem is gazdagodott meg a családja”.

A tunéziaiak körében nagy a szimpátia líbiai testvéreik iránt, gyógyszert, élelmiszert gyűjtenek nekik. Az egyik legnagyobb menekülttábor, Ras Jedir – a becslések szerint Tunéziába eddig közel 300 ezer menekült érkezett a déli szomszédból. Akárhányszor jártam Tunézia déli részén, mindig láttam szegényeket az utak mentén, olcsó, líbiai benzinnel töltött gallonjaikat árulták, és a pénzt például tunéziai orvosi kezelésre költötték. Most már egész családok érkeznek, „Khadhafi est devenue fou”, vagyis Kadhafi megőrült, mondja Khaled, irtja a saját népét.

És mi van azzal a mintegy húszezer tunéziaival, akik az elmúlt időszakban az olaszországi Lampedusa szigetére érkeztek? Taxisofőr barátom szerint ők elsősorban kalandvágyó fiatalok, akiknek esélyük sincs a befogadásra. Jellemző, Franciaország napi hatvankét eurót és munkavállalási engedélyt kér tőlük. Ki rendelkezik ilyesmivel közülük? (Pár órája érkezett a hír, a francia hatóságok olasz vonatjáratokat töröltek, mert azokon tunéziai emigránsok és emberjogi aktivisták tartottak nyugat felé.)

„Vivre la liberté”

Április 14-én Marun Lahham, tuniszi érsek magyar újságírók előtt kijelentette, hogy iszlámista párt feltehetően bejut a legerősebb három közé, de egyedül nem tud kormányt alakítani. Tunéziában egyébként még az iszlámista párt is mérsékelt, moderáltabb „kiadású” vezetője Londonban tanult. Az érsekhez hasonlóan vélekedik a tunéziaiak többsége, és ismerve a lakosság mentalitását, nyitottságát és toleranciáját, e sorok írója is úgy gondolja, ebben a tekintetben nem lesznek gondok.

A múlt héten az Európai Bizottság elnöke, Jose Manuel Barroso is Tuniszban járt, és azt üzente a tunéziaiaknak, hogy Európa velük van. (A tunéziai emigránsokkal is? – tehetnénk fel a kérdést.) A Világbank Maghreb-országokhoz delegált képviselője, Simon Gray pedig azt jelentette be a múlt héten, hogy készek pénzügyi segítséget nyújtani az átmenetben. És még egy múlt heti bejelentés, a Tunézia számára talán legfontosabb partner, Franciaország tuniszi nagykövete szerint semmilyen beruházást nem állítanak le az országban, és támogatják a gazdasági kapcsolatok bővítését. (Jelenleg 1250 francia cég található az országban, ez 110 ezer munkahelyet jelent, és a gallokhoz irányul a tunéziai export 28 százaléka.)