Miután a riport szövegkörnyezetének fotók általi levendulakékbe és lilába csomagolását elhatároztam, bőségesen megreggeliztem, mert aznapra húsz-huszonöt kilométeres könnyed sétával számoltam, majd lerobogtam a hotel lépcsőin és már ott is voltam a világ legszélesebb sugárútján, az Avenida 9 de Julio-on.
A sugárút onnan kapta a nevét, hogy Argentína 1816. július 9-én lett független, ekkor rázta le végleg a gyarmati uralmat. Az ideáig vezető út igen tanulságos.
Az angolok ugyanis szerettek volna profitálni az egykor hatalmas spanyol gyarmatbirodalom küszöbön álló felbomlásából és a XIX. század legelején, 1806-ban és 1807-ben fegyveres inváziókat vezettek erre a területre, de az argentínai kreol vezetők nem kértek belőlük, és sikerrel vették fel velük szemben a küzdelmet.
Innen már csak egyetlen gondolat volt a függetlenség: ha az angolok nem tudták ránk kényszeríteni az akaratukat, akkor mit akarnak tőlünk a náluk sokkal gyengébb spanyolok, akiknek a hajóhadát ráadásul Nelson admirális szétzúzta az 1805-ös trafalgari csatában? Időközben a spanyoloknak újabb gondja támadt, Napóleon, aki 1810-ben megfosztotta trónjától az elfoglalt ország királyát, VII. Ferdinándot.
A dél-amerikai kreolok erre elkergették a spanyol alkirályt, akinek ráadásul már katonái sem nagyon voltak.
Tehát az Avenida 9 de Julio-on voltam és készültem átmenni a világ legszélesebb, 140 méter széles sugárútjának túloldalára. Kialakítása során egyébként a párizsi Avenue des Champs-Élysées volt a minta, amely viszont csak 70 méter széles, így igazán ambiciózus tanítványokról beszélhetünk. (Egyébként van további párhuzam is, hiszen Buenos Airest Dél-Amerika Párizsának is nevezik széles utcái, sugárútjai, parkjai, köztéri szobrai, múzeumai sokasága okán.)
Az Avenida 9 de Julio-on először is volt a széles járda a gyalogosok számára, majd következett egy úgynevezett szerviz út az autósoknak, a sugárút egyes részein „csak” három, más részein négysávos volt.
A járda és a szerviz út után jött egy sétány a gyalogosoknak, fákkal, bokrokkal, zöld gyeppel, padokkal és a gyönyörűséges jacaranda fákkal.
Ezt követte egy hétsávos út, amelyen az egyik irányba haladhattak az autósok.
Az Avenida 9 de Julio közepén a buszok közlekedhettek, két sáv az egyik, két sáv a másik irányba, középen – miként például otthon a Hungária-körúton - a megállók helyezkedtek el.
Szimmetrikusan folytatódott a dolog, következett az újabb hétsávos út, ezúttal a másik irányba. Majd a gyalogos sétány, a három- vagy négysávos szerviz út és a túloldali járda.
Az időt nem számoltam, mert kényelmesen fotóztam átkelés közben, de azt hiszem, ha valaki egyszerűen csak át szeretne jutni, minimum öt-hat perccel számolhat, feltéve, ha jól jönnek össze a zöld lámpák. A világ legszélesebb sugárútját egyébként 1960-ban adták át végleg, de az építkezés már a két világháború között megkezdődött.
A Plaza San Martín felé indultam el, ami egy tér, szép zöld parkkal, sok jacaranda fával, és José de San Martín tábornok szobrát is látni szerettem volna, aki Simón Bolívarral együtt Dél-Amerika felszabadításának legnagyobb hőse.
A spanyol alkirály 1810-es elkergetésével ugyanis nem ért véget a történet.
A Rio de La Plata alkirályság helyén akkor még csak Dél-Amerika Egyesült Tartományai néven született egy új ország, ide tartozott a mai Argentína, Uruguay, Paraguay, sőt Bolívia egy része is. (Bolívia ekkor még nem vette fel Simón Bolívar nevét, Felső-Perunak hívták.)
A Perui Alkirályságban (a mai Peru, Ecuador, Chile és Bolívia egy része tartozott ide) azonban még számottevő spanyol erők voltak, velük meg kellett küzdeni. Ennek során San Martín tábornok átkelve az Andokon, Chilét is felszabadította, így ott is nemzeti hősnek számít.
Ha már itt tartunk, az amerikai földrészen még két spanyol alkirályság volt, Új Granada (a mai Kolumbia és Venezuela területén), és a legnagyobb, Új Spanyolország, Mexikó központtal. Utóbbihoz tartozott a mai Közép-Amerika, az Egyesült Államok hatalmas területei, élén Kaliforniával, Floridával, és itt van a magyarázat Nevada, Arizona, Új-Mexikó, Colorado nevére is. Az északi határok már súrolták a mai Kanada déli határait, a Nagy-tavakat és bármilyen hihetetlen, a spanyolok nyugaton megközelítették Alaszkát. De Mexikóból kormányozták a Karib-tengeri spanyol szigeteket, Kolumbia északi részét és a végtelen messzeségben lévő Fülöp-szigeteket is.
A spanyol gyarmatbirodalom összeomlása után Simón Bolívar szerette volna egyben tartani a spanyol nyelvű területeket, de sorra jöttek létre a mai dél-amerikai államok elődjei, nem egyszer újabb, ezúttal már egymás elleni háborúkban.
Ezeket a dolgokat forgattam a fejemben miközben a Plaza San Martín parkjában üldögéltem, legalább egy órát töltöttem itt, mert volt mit nézni.
Ideje volt tovább haladni a Galérias Pacifico-hoz, amely Latin-Amerika egyik legnagyobb, legpatinásabb bevásárlóközpontja. Megnéztem előbb José Esteban Antonio Echeverría jacaranda fákkal övezett szobrát, ő az a romantikus költő az argentinoknak, mint például az angoloknak Lord Byron, vagy a franciáknak Lamartine. Száműzetésben halt meg Montevideóban, 1851-ben, Argentína új zsarnoka, Rosas tábornok miatt.
Az Argentínát teljhatalommal irányító Rosas-családba meg egy magyar szabadságharcos nősült be, Czetz János, avagy Juan Fernando Czetz, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornoka. A világosi fegyverletétel után egész Európában szervezte a magyar ellenállást, és aktív szerepet vállalt a Garibaldi mellett harcoló olaszországi magyar légió megalakulásában. Ám a III. Napóleon vezette Franciaország, Ferenc József Habsburg-birodalma és a Szárd-Piemonti Királyság a solferinói csata után, 1859-ben békét kötött, a csalódott magyar honvédtábornok pedig elhagyta Európát.
Megnősült, és az argentin katonai, műszaki élet meghatározó alakjává, az argentin hadsereg kiemelkedő szervezőjévé vált és huszonöt éven keresztül vezette Argentína első nemzeti katonai akadémiáját. 1904-ben hunyt el Buenos Airesben.
Na, végre elindultam a Galerias Pacifico-hoz, rátértem az Avenida Floridára, amely Buenos Aires sétálóutcája és már az utca elején kedves jacaranda fák integettek.
A bevásárlóközpont is meglett, de egy fia LEGO-üzlet sem volt benne, a gyereknek akartam vásárolni, LEGO-korszaka van, csak ez az ajándék számára.
Buenos Aires főtere, a Plaza de Mayo és Casa Rosada következett, a Rózsa Ház, az argentin elnöki palota. Két változat létezik arra nézve, hogy miért is rózsaszín az argentin elnöki palota. Az első változat szerint Domingo Faustino Sarmiento elnök – aki maga nem volt egy pártnak sem a tagja – 1873-as hivatalba lépésekor ezzel akarta kifejezni Argentína egységét. A két nagy, egymással vetélkedő politikai párt színe ugyanis a vörös, illetve a fehér voltak, ezért kevertette össze e két színt a palota festéséhez.
A másik változat szerint akkoriban sok rózsaszín épület volt a városban, ugyanis ha a mészkőhöz ökörvért kevertek, akkor az építőanyag víztaszítóvá vált és lepergett róla az eső. A palota leghíresebb része egyébként az erkély, itt forgatták az Evita című film balkon-jelenetét Madonnával.
A Plaza de Mayo meg arról is híres, hogy valami ellen mindig tüntetnek az argentinok. (A tér Casa Rosada felé eső része mindig le is van zárva rendőrségi kordonnal.) Aznap tüntettek a Falkland-szigeteki háború veteránjai is, akik az államtól kapott megbecsülést kevesellték.
Maga a háború 1982. április 2-án kezdődött, ekkor szálltak partra az argentin erők az Argentína partjaitól 500 kilométerre lévő, 1833 alatt brit uralom alatt álló szigeteken. A Videla tábornok vezette katonai diktatúra egy gyors és győztes háborúval, területszerzéssel próbálta elterelni a figyelmet a gazdasági problémákról és a junta által elkövetett gyilkosságokról. Mintegy 30 ezer ember halt meg, vagy tűnt el nyom nélkül a katonai kormányzat 1976 és 1983 közötti úgynevezett „piszkos háborújában.”
A britek azonban május 12-én ütőképes katonai erőkkel érkeztek meg a Falkland-szigetekre, az argentinok egy hónap múlva kapituláltak. A vereség a diktatúra bukását hozta magával 1983-ban, Videlát 1985-ben életfogytiglani fegyházra ítélték, börtönben halt meg 2013-ban. (A diktatúra alatt eltűntek hozzátartozói a mai napig rendszeresen tüntetnek, nyilván, a mai napig nem kaptak megfelelő választ arra nézve, hová tűnt a sok fiatal, egyetemista, értelmiségi…)
De tüntettek még a diszkrimináció ellen, az állatok jogaiért…
A következő állomás Porte Mudero, Buenos Aires új, modern negyede, felhőkarcolói (és jacaranda fái) volt. Egykoron ez volt a fő kikötő, de a két világháború között a várostól távolabb egy nagyobb, korszerűbb kikötő épült. Porte Mudero mellékkikötővé, sőt, tulajdonképpen feleslegessé vált. A kikötő, a dokkok, a raktárak folyamatosan pusztultak, és az évtizedek során meglehetősen leromlott a környék.
1989-re azonban összefogott a kormány és a főváros, befektetőket is bevontak és elhatározták a közel kétszáz hektáros terület fejlesztését. Ami pompásan sikerült. Felújították az infrastruktúrát, lakóházakat, irodákat, felhőkarcolókat, egyetemet, mozikat, színházakat építettek, ráadásul a legnevesebb építészeket hívták meg szerte a nagyvilágból. A régi vöröstéglás épületeket pedig rendbe hozták, éttermek, kávézók, galériák találhatóak manapság bennük. És minden utcája egy-egy híres nőről van elnevezve. Ez ma a legfelkapottabb negyed és miként a fotók bizonyítják, tényleg jól is néz ki.
Merre vegyem az irányt? Három nappal korábban voltam már a La Boca negyedben, ahol a tangó megszületett, és már akkor el is döntettem, hogy egy külön riportot kell majd írni róla, no meg a tangóról, most mégis úgy voltam vele, megnézek ott is pár jacaranda fát, az időmből kitelik. Mivel a La Boca kicsit messzebb volt, buszra szálltam, legnagyobb örömömre a buszmegállókban is ott pompáztak a kedvenceim.
A La Boca-ban ettem egy steaket, egy tapasztalt újságíró kollégám évekkel korábban mesélte nekem, hogy az argentin szarvasmarha húsa egy külön műfaj, nem szabad kihagyni, ha erre jár az ember. Utána készítettem jacaranda-képet Ferenc pápával és Maradonával.
Ezt követően elmentem az Avenida 9 de Julio legdélebbi végéig, a sugárút észak-déli irányban szeli át Buenos Aires szívét, reggel az északi részén kezdtem az ismerkedést. Elindultam északnak, mondanom sem kell, sokszor megálltam a jacaranda fák miatt.
A sugárút közepén álló 70 méteres obeliszk már messziről is jól látható volt. (Újabb párhuzam Párizzsal.)
Pontosabban, az útikönyvek azt írják, hogy az obeliszk két egyenlő, északi és déli részre osztja a sugárutat, a valóságban azonban az obeliszktől északra eső rész rövidebb, az mondjuk a teljes hossz negyven százaléka, az obeliszktől délre eső sugárút-rész pedig a teljes hossz hatvan százaléka, nagyjából így saccoltam és tényleg alaposan végigjártam mindkét részt.
Az obeliszket 1936-ban emelték – mégpedig a város első, négyszáz évvel korábbi, sikertelen alapításának emlékére. Buenos Airest ugyanis 1536-ban alapították, 3000 telepes érkezett Paraguayból, akik azonban az indiánok heves támadásai és az állandósult élelmiszerhiány miatt a 1541-ben elhagyták a várost. A második városalapítás már sikeres volt 1580-ban, Juan de Garay vezetésével. A neve alapján gondolhatnánk valami magyar szálra, de nem, a Garay gyakori spanyol családnév.
Szép lassan elértem a szállásomra, elkészítettem még az utolsó fotókat. A hotelben a recepciós kedvesen megkérdeze, merre jártam, mit láttam. Mondtam, egész nap jacaranda fákat fotóztam és ennek érdekében azért bejártam az egész várost, oda-vissza. Kitűnő választás volt, jelezte az argentín úr. A szobában még megnéztem az utolsó képeket, majd mély álomba merültem. Még rengeteg Dél-Amerika várt rám.
