Bár Itaipu vízi erőműnél csak a kínai Három Szurdok Gát nagyobb, mégsem a pénz, a tudás volt gátja megépítésének, hanem a múltból fakadó bizalmatlanság.
A 19. században, 1964 és 1870 között vívott, úgynevezett Hármas Szövetség Háború ugyanis tipikus példája annak, amikor egy államfő, jelen esetben a paraguayi Francisco Solano López először nagyon eltaktikázza magát, majd utána nem próbál meg korrigálni, hanem elmeháborodott módjára viselkedik.
Uruguay és Paraguay ugyanis folyamatosan megpróbálta kivédeni a két nagy szomszéd, Brazília és Argentína befolyását. Az még logikusnak tűnt, hogy amikor Brazília mondvacsinált indokokkal megbuktatta az uruguayi elnököt, Paraguay az „uruk” mellé állt és csapatokat küldött Uruguayba. Abban is volt ráció, hogy Argentína segítségét kérték, hogy küldjön ő is csapatokat, és hármasban próbálják felvenni a harcot Brazíliával.
Ám itt kezdődött az őrület. Argentína nem hogy csapatokat nem küldött, hanem Brazília oldalára állt. A paraguayi elnöknek, Francisco Solano Lópeznek ebben a pillanatban kellett volna békét kérnie, de gőgjében nem tette.
Aztán a brazil befolyás alá került Uruguay kormánya is Paraguay ellen fordult, és a Hármas Szövetség hamarosan paraguayi területekre vitte át a harcokat, amelyek kimenetele így már egyértelmű volt. Ám a paraguayi elnök folytatta a harcot, még akkor is, amikor a folyamatos veszteségek miatt pár év múlva már a kiskamaszokat kellett besorozni. A nagyon rosszul felfegyverzett paraguayi csapatok ekkor már nem vállalhattak nyílt ütközetet, maradt a gerillaharc.
1870-ben a brazilok elfogták a paraguayi elnököt és kivégezték, a háború véget ért. Paraguay egymilliós lakosságából kétszázezren maradtak életben, a Hármas Szövetség ugyanis kíméletlenül gyilkolta a civileket is. A kétszázezer túlélőből mindössze 28 ezer volt a felnőtt férfi, Paraguayt innentől kezdve a „férfiak nélküli nemzetnek” nevezték.
Az ország területének közel felét veszítette el, csupán azért nem semmisült meg, mert az argentinok és a brazilok is érdekeltek voltak a kis ütközőállamok (Paraguay, Uruguay) meglétében.
A hatóságok kényszerűségből eltűrték az úgynevezett szabad szerelem intézményét, és a házasságon kívül született gyermekek is törvényesnek számítottak. A megmaradt paraguayi férfiak úgy éltek mint kakas a baromfiudvarban.
Ez volt tehát az a könyörtelen háború, amely emlékével Brazíliának és legfőképp Paraguaynak meg kellett küzdeni annak érdekében, hogy a világ akkori legnagyobb erőművét megalkothassák a két ország határán.
A 20. században aztán eljöttek az aszályos évtizedek, a hatvanas évekre mind Paraguayban, mind Brazíliában úgy gondolták, a Paraná folyó szabályozása, és hatalmas víztározó építése segíthet ezen. Ráadásul mindkét országnak, főként a rohamos fejlődésnek indult Brazíliának, szüksége volt a villamos energiára.
Így a két országnak túl kellett lépni olyan dolgokon például, mint Paraguay lakossága négyötödének lemészárlása.
1966-ban megkezdődtek a két ország közötti tárgyalások, 1973-ra végül a gazdasági kényszerűség mindent felülírt. A mérnökök ötven helyet vizsgáltak meg, hogy hol is lehetne legjobban kivitelezni a grandiózus művet. Szóba került a modern világ hét csodájának is beválasztott Iguazu-vízesés, ám ott csak a szükséges vízmennyiség egytizede volt meg.
Az Iguazú-vízesés képei alapján ez nehezen hihető, a mérnökök viszont tudták a dolgukat.
Végül a Parana egy ritkán lakott völgyére esett a választás.
Az építkezés 1975-től 1991-ig tartott, közel 30 ezer ember dolgozott az erőmű kialakításán. Először is az építkezés idejére el kellett terelni a Paranát, amely az Amazonas után Dél-Amerika második leghatalmasabb folyója.
A sok mérnöki bravúr közepette az egyik az volt, hogy az egyik részen az addigi stabil, erős területen morzsalékos, omló kőzetréteget találtak. A geológusok és a mérnökök összedugták a fejüket, nyilvánvaló volt, hogy az ilyen terület nem fogja elbírni a víz hatalmas nyomását. Ezért ezt a részt egyszerűen kicserélték, mint fogorvos a szuvas fogat, az egészet kivájták, és helyére speciális szilárdságú betont töltöttek.
A mérnökök nem voltak restek, és körülbelül ötvenezer háztartási hűtő mennyiségének megfelelő kapacitással nagyipari méretekben hűtötték a beton, jégdarát zúdítottak rá, hogy megtartsa az öt Celsius-fok körüli hőmérsékletet, és ilyen speciális körülmények szerint kössön meg.
A gát 7,76 kilométer hosszú és 196 méter magas.
A tározó területe 1350 négyzetkilométer. Mennyi is a Balaton? 592 négyzetméter.
Az Itaipu Brazília energiaszükségletének közel harminc, Paraguay közel nyolcvan százalékát hozza. Évente annyi energiát termel, amely három évig fedezné Párizs energiaszükségleteit.
Ha túlságosan magasra emelkedne a vízszint, és óvni kell a gátakat, akkor üzembe lépnek a hatalmas túlfolyó csatornák. Ezek már a paraguayi oldalon találhatóak.
Ez lényegében úgy működik, mint egy fürdőkád túlfolyója, ha nagy esőzések vannak, akkor a Paraná vízfeleslegét gyorsan tovább engedi, kímélve a gátakat.
A munkálatok költsége 17 milliárd dollárt tettek ki, ezt az összeget elsősorban Brzaília és külföldi befektetők vállalták. Paraguay végül is jól járt, hogy túljutott a katasztroflis háború okozta sebeken. Kicsit még fotóztam a gáton, a paraguayi oldalon.
Bíztam abban, hogy Paraguay többi részét is hamarosan megismerem.