Kezdjük is az elejéről. Boldogult úrfi koromban péntek esténként angol nyelvórára jártam a 13. kerületbe, és hazafelé, a 11. kerületi Trófea-házban laktam, át kellett vágnom a Szent István-körúton, az V. kerületen, majd a Vámház körúton, át a Szabadság-hídon (régebben Ferenc József-híd), majd végig a Budafoki úton, és a vasúti híd alatt átjutván egy merész jobbkanyarral a Szerémi úti aluljárón keresztül rá, a Szerémi útra. Itt volt egy kis pihenő, szemben az UVATERV székházzal.
A mögöttem lévő telephelyen volt egy kiskutya, aki tudta, hogy ennél a kóborlónál mindig van sonka vagy disznósajt. Csak leültem a kerítés kőpadkájára és a kiskutya már vágtázott is oda. Majd bementem végül a Trófea-házba, fel, az ötödik emeletre. A lépcsőházban mindig isteni kajaszag volt az étterem miatt, örömmel állapítottam meg minden esetben, hogy nahát, itt főznek, itt vannak emberek, van étel, nagy baj már nem lehet.
Szóval Mahatma Gandhi síremlékénél ilyesfajta emlékek jártak a fejemben.
A kegyhelyet pont azon a helyen építették meg, ahol 1948. január 30-án egy hindu merénylő lelőtte.
Gandhi azt szerette volna, ha a hinduk engedményeket tesznek a muszlim kisebbségnek és megpróbálnak kiegyezni egymással, a fanatikus hinduk ezért árulónak tartották.
Az angolok ugyanis elképesztő módon „oldották meg” a Brit India felosztását 1947-ben, lett egy muszlim Nyugat-Pakisztán (a mai Pakisztán), tőle több mint 2000 kilométerrel keletre, egy Kelet-Pakisztán (a mai Banglades), köztük pedig a hindu India.
A zavargások szinte azonnal kitörtek, emberek ezrei veszítették az életüket. Gandhi faluról-falura járva próbálta meg enyhíteni a feszültségeket.
Végül útra keltem, úgy voltam, ennyi idő elég volt egy kis meditációra. Sok mindent szerettem volna még megnézni Delhiben.
