A kambodzsai kislány királyrákot árul Sihanoukville tengerpartján, és ő még jól is keres, naponta több dollárt, többet, mint a felnőttek. Figyelj, csak egy királyrákot akarok, mondom a kislánynak. Csak tízet lehet venni, egyet nem, érkezik a válasz. Végül, nagy nehezen szót értünk, megkóstolom a grillezett rákot, jól csinálják. Megígérteti velem, hogy miként ma, úgy holnap is nála, csakis nála vásárolok. Másnaptól csak az „ő embere vagyok”, de nem is bánom, mert a harmadik naptól már tizenkét darab gyönyörű királyrákot ad ugyannyi pénzért, átszámítva kilencszáz magyar forintért. Én is osztok-szorzok, ha a koradélután eszem meg a rákokat, akkor aznapra már elég, reggelizni nem fogok, így kilencszáz forintból megvan a teljes napi kaja: egy tucat királyrák.
A kambodzsai tengerparton áruló gyerekek komoly üzletemberek, nem lehet nekik csak úgy felelőtlenül bármit mondani. Persze, majd holnap veszek tőled, de ma nem kérek, köszönöm, mondod udvariasan, de ez az, amit nem szabad tenni, a gyerek ezt előszerződésnek tekinti. Holnap már a biztos üzlet tudatában jön oda, hiszen tegnap azt mondtad, venni fogsz tőle. Az európai elhárító udvariassági formulát itt nem értik. Azt is tudják, a gyerekektől jobban vásárolnak a nyugati turisták, ezért ők a családok meghatározó keresői, a szülők a strand mögötti pálmafák alatt készítik, sütik, főzik, szeletelik, tálalják, díszítik a később majd a gyerekek tálcáira kerülő egzotikus gyümölcsöket, halakat, rákokat, minden földi jót.
A gyerekek nem csupán a strandokon árulnak, ott vannak a boltokban, üzletekben is, és ha egyszer vásároltál egyetlen palack ásványvizet, inget, onnantól kezdve haver vagy. Nem tudsz többé arra sétálni anélkül, hogy rád ne szóljanak: „Hello Sir, Can I Help You?” A kambodzsai gyerekek nagy része árusítással, kéregetéssel járul hozzá a világ egyik legszegényebb országában élő családjuk mindennapi betevőjének megteremtéséhez. Sokan játéknak fogják fel, sokan egymás közti versenynek.
Angkor romjai között csavarogtunk, az egyik templomnál elénk pattan egy kislány. Köszönjük, nem veszünk semmit. Majd egy óra múlva visszatértünk a bejárathoz, ahol eszünkbe jutott, a családban az egyik kislánynak pont ilyen karkötő kellene, amit éppen egy újabb kislány dug az orrunk alá. Megvettük. Az első kislány felháborodva szaladt oda (egyébként teljes joggal): neki azt mondtuk, hogy nem vásárolunk, most akkor ez mi? Vettünk tőle is valamit, azt hiszem, egy teljesen felesleges hűtő-mágnest. Elindultunk a tuk-tuk felé, amikor utolért a harmadik kislány. Ha az első kettőtől vettünk, tőle miért nem? Választottunk gyorsan valamit – hogy mit, arra már egyáltalán nem emlékszem – fizettünk, felszálltunk, és húztunk.
A kambodzsai vidék mélyén voltunk, ahová azért mentem, mert az érintetlen vidéket, a rizsföldeken dolgozó parasztokat, és a délkelet-ázsiai, jellegzetes őzfejű teheneket akartam fotózni. Itt is bementünk házakhoz, pontosabban a kunyhókhoz, kalyibákhoz, a gyerekek egy részét úgy kellett levakarni a nyakamról, nagyon népszerűek voltunk, de előbb-utóbb mindegyik tartotta a markát. A nagy zsivajban már arra sem emlékszem, mit akart eladni az egyik kunyhó mélyén ülő három kislány, talán semmit, mert már nagyobbacskák voltak, és a kisgyerekekkel ellentétben érezték a helyzet fonákságát, zavaromban mindenesetre azt mondtam nekik, hogy nem akarok vásárolni semmit, mire nagyot nevettek.
Én is nevettem, de azért az ember szíve csak elszorult, mert a gyerekzsivajtól megzavarva mondtam kapásból, hogy nem akarok vásárolni, és az összes többi, kéregető, mindenféle ajándéktárgyakat áruló kambodzsai gyerekkel való korábbi találkozástól megzavarodva mondtam. Tudom, nem az én hibám (talán), de akkor is bűntudattal vásárolsz gyerekektől, amíg lehet, mert van egy határ, és nem a huszadik, hanem már a harmadik-negyedik gyerektől sem tudod megvenni azt, amire egyébként sincs szükséged.