Azért utaztam egy éjszakát a maláj főváros, Kuala Lumpur és úticélom, a mintaállam Szingapúr között, hogy megtakarítsam a szállás árát, ez rendben is volt, ám vacogós spórolás lett belőle, mert Délkelet-Ázsiában mindent szétlégkondiznak. Ismertem persze e boldogtalan szokásukat, pulóver is volt nálam, de nem sokat ért, bőszen fújtatták a hideg levegőt a kupékban és a folyosókon.
A pályaudvaron gyorsan lőttem egy forró, citromos ráklevest, és amikor a Szingapúr-folyó partján lévő felhőkarcolókhoz értem, már melegen sütött a nap, aznapra harminc fokot jeleztek.
Szingapúr a világ egyik leggazdagabb országa, az egy főre jutó GDP alapján biztosan az első tízben található, megelőzve például az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, de láttam már olyan statisztikákat is, amelyeknél a városállam már a harmadik-negyedik helyen szerepelt.
Mivel a légkondi miatt nem igazán tudtam aludni, ráértem olvasni a vonaton. A városállam története érdekes és tanulságos volt. Már korábban is írtam róla a dravuczpeter.hu – n, egészen pontosan itt olvasható.
Ám akkor sok minden kimaradt (képekből is csak az egyik kedvencemet tettem fel), így most sok mindent pótolok. Arról volt szó a korábbi írásban, hogy a Maláj-félszigeten fekvő egykori halászfaluból kereskedelmi kikötő lett, stratégiai helyének köszönhetően, hiszen a Kínát Indiával és Európával összekötő tengeri útvonalon, a Maláj-félsziget végén helyezkedett el. A brit fennhatóságról is említést tettem, a történet azonban onnantól kezdve nagyon érdekes, amikor is Szingapúr 1965-ben függetlenné vált.
Mert az új államban óriási volt a munkanélküliség, sokan nyomorogtak, kevés volt a lakás, a kereskedelmi kikötő „hasznából” csak annyi jutott a polgároknak, hogy szennyezett volt a tenger, veszélyeztetve a halászok megélhetését. Az országnak nem volt nyersanyaga, de még az édesvíz is hiánycikk volt. A kínai, indiai, maláj népesség között pedig az ötvenes években rendszeresek voltak az etnikai zavargások.
Érthető, a britek különösebb szívfájdalom nélkül nézték a függetlenedési folyamatot. A szingapúriak egyébként lélekben ott szakítottak az angolokkal, amikor azok nem voltak képesek megvédeni őket a partra szálló japánoktól, és utóbbiak a második világháborúban három éven keresztül terrorizálták őket.
Tehát, a függetlenség éve. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy a nulláról indultak (szemben sok más ázsiai országgal), ám nagyon komoly gazdasági gondokkal kezdték a szuverén életet. Hogyan lett ebből az országból a világ egyik legversenyképesebb állama?
Szingapúr alapítója Li Kuan Ju 2015-ben halt meg, 91 éves korában. A nyugati demokráciákhoz képest más utat választott, mégpedig az állam által irányított piacgazdaságot. Szingapúrban maga az állam a vállalkozó. Li Kuan Ju-t számos támadás érte a kemény kézzel irányított államkapitalista gazdasági modellje, az egypártrendszer, a teljes mértékben felügyelt média miatt, de a sikerek őt igazolták.
Az állami vállalatok a gazdasági élet minden területét lefedték, az infrastruktúra, a szociális rendszer is állami monopólium lett. A külföldi cégekkel alapított vegyesvállalatok pedig egyre többet és többet exportáltak, és az adó- és vállalkozásbarát szabályok miatt szép számmal érkeztek a befektetők. Ha nem volt nyereséges a vállalkozás, szemrebbenés nélkül bezárták.
Aztán eljött az idő, amikor a magas hozzáadott értékkel működő iparágak és a pénzügyi szektor legnagyobbjai is Szingapúrt választották, és bankárok, mérnökök, kutatók sokasága találta meg itt a számukra való magas színvonalú, jól fizető munkát. Szingapúr mára tudásalapú és high-tech gazdaság, sok innovációval, kutatás-fejlesztéssel, ahogy minden közgazdasági nagykönyvben meg van írva, milyen is kell lennie manapság egy modern gazdaságnak.
Mindehhez hozzájárult a szingapúri munkakultúra, szervezettség, a fegyelem. A városban óriási a rend, a tisztaság, nagyon szigorúak a társadalmi életet rendező szabályok, erről is írtam a korábbi riportban.
Sokszor ugye komikusnak hatnak a kemény regulák, az eldobott rágóért kiszabott több ezer dolláros büntetés. De: Szingapúr a bűnözés, a korrupció szempontjából is a legirigyeltebb országok között szerepel.
A különböző népcsoportok együttélésében pedig társadalmi béke van, ezért nem egyszer Svájchoz hasonlítják, ahol szintén négy hivatalos nyelv van (francia, német, olasz, rétoromán). Szingapúrban ez kínai (mandarin), maláj, tamil, angol. A feliratok négynyelvűek, és mindegyikükön intézhetőek a hivatalos ügyek. Tudomásom szerint egyébként a világ e két országában létezik csupán négy hivatalos nyelv.
A városállam jelenlegi miniszterelnöke az alapító fia, de a család többi tagja is kulcspozíciót foglal el. Ezért támadják is őket, de leginkább a nyugati demokráciákban. A szingapúriak szerint azonban Li Hszien Lung remekül ért a gazdasághoz.
Talán ennyi a titok nyitja, jó gazdaságpolitika, egységes vezetőség, fegyelmezett társadalom. És még valami, a szingapúrinak mindenből a minőség, a legjobb kell. A szingapúrinak nincs hamis pólója, másolt lemeze. Egymással is versenyeznek, kinek van jobb lakása, autója, kinek a gyereke jár a legjobb iskolába…
Újabb citromos rákleves után a zöld és nyugodt Szingapúr titkát akartam megfejteni. Hiszen öt és félmillió ember él 716 négyzetkilométeren (mi 93 ezer négyzetkilométeren élünk tízmilliónyian), durván hétszázötvenszer sűrűbben lakott Magyarországnál.
Két magyarázatot találtam, először is minden talpalatnyi zöld területet megbecsülnek, mindenhol trópusi fák, bokrok, virágágyások. Ki gondolta volna, hogy a modern épületek tövében több méter magas fáknak, burjánzó növényeknek is létjogosultsága van?
A másik pedig az, hogy a világ építészetében is élenjáró Szingapúr feltalálta a függőleges zöldet. A toronyházak falain, erkélyein, balkonjain, tetején mindent zöld növények borítanak, fednek be.
Az épületek tetején, oldalain, belső udvaraiban fantasztikus kreativitással találnak helyet a növényeknek és sok kicsi sokra megy, sok-sok hektárral növelik meg így a város zöldterületét, ha úgy tetszik, zöldfelületét.
Egyes toronyházakat pedig a földtől az égig több ezer négyzetméternyi függőkert ölel körbe, Szemirámisz függőkertjét már nem láthatja a mai ember, de valami ilyesmi lehetett, persze más építőanyagokból, nem betonból, acélból, üvegből, a mai építészeknek jóval nagyobb a mozgásterük.
A görög geográfus, Sztrabón így írt a függőkertekről: „Boltozatos teraszokból áll egymás felé emelkedve, és a pillérek kocka-alakban pihennek. Ezeket a lyukakat feltöltötték földdel, így a fák képesek voltak a lehető legmagasabbra megnőni. A pillérek, boltozatok és a teraszok égetett téglából és aszfaltból készültek.”
Nincs új a nap alatt, csak a mai modern építészet még több lehetőséggel bír, mint kétezer évvel korábbi elődje. Szingapúrban jelenleg olyan fejlesztések is napirenden vannak, amelyek közül az egyikben a jelenlegi legnagyobb kikötőt átköltöztetik, messzebb kerül a várostól és a helyén parkokat, zöld centrumokat hoznak létre.
Az egyik leglátványosabb szingapúri építészeti remekművel, a kedvencemmel, a Marina Bay Sands Hotellel fejezem be. A szálloda három, egyenként ötvenöt emeletes toronyból áll.
A három tornyot egy káprázatos tetőhíd kapcsolja össze, amely úgy néz ki, mintha egy hajó lenne. A hajón/tetőhídon hatalmas, feszített víztükrű medence, park, kilátó, koktélok várják a vendégeket.
Egy emberöltő alatt jutottak el idáig, a cölöpökre épített nyomorúságos kunyhókból. Úgy gondoltam, az első napra ennyi elég. Még sok minden mást terveztem, múzeumokat, indiai negyedet, strandot, botanikus parkot. És meg is kaptam a választ azokra a kérdésekre, hogy miképp csináljunk gazdasági csodát és zöld metropoliszt.
