Vietnámban jelenleg a nemzeti jövedelem nagyobb részét már a magántőke adja, az országban virulnak a külföldi cégek, a szolgáltatások széleskörűek, nagy beruházások zajlanak, és bár a politikai irányítása valóban a kommunista párt kezében van, a turisták számára ez abban mutatkozik meg leginkább, hogy számos dél-kelet ázsiai országgal ellentétben az utcán nincsen koldus, és miként a nyolcvanas években nálunk, itt is érezni egyfajta általános létbiztonságot.
Vietnám zsúfolt ország. Egy órája érkeztünk Bangkokból, a repülőtér mintegy tizenöt kilométerre van Hanoitól, ám nem gond a taxi, négyszer olcsóbb, mint Budapesten. Az utak viszont elképesztően zsúfoltak, amerre szem ellát, motorosok tízezrei hajtanak végre lélegzetelállító manővereket a buszok, teherautók és személygépkocsik között, és mindenki csöppnyi megfontolás nélkül megy bele olyan közlekedési szituációkba, ami Magyarországon elképzelhetetlen, mert már három fázissal korábban a fékre taposnak a sofőrök. Itt ilyen nincs, a kétsávos úton három-négy jármű is elfér egyszerre egymás mellett, plusz még fél tucat motorkerékpár, utóbbiak zömén három-négy ember, papa, mama, gyerekek, és amikor a legnagyobb a káosz, amikor az európai ember hangosan sziszeg, feltűnik egy újabb motorkerékpár, amelynek vezetője az ülésen keresztbe téve egy kétméteres ajtót visz. Édes Istenem, mondja az ember döbbenten, de senki sem sérül meg, mindenki elfér, mindenki halad tovább… Hihetetlen.
– Csukják be a szemüket a vietnámi utakon, európaiaknak mindig ezt tanácsoljuk – mondja nagyokat kacagva a taxisofőr, és szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. Európából jöttünk? A volt szocialista országokat jól ismeri.
Mindenütt rizsföldek, mókás, hegyes, vietnámi kalapos parasztok. A nyolcvanas évek közepén, látva a gazdasági helyzet tarthatatlanságát, a kommunista párt teret engedett a magántulajdonnak, utat nyitott a külföldi cégeknek, a vietnámi vállalkozásoknak, átalakította az ipart, a mezőgazdaságot. Valamikor behozatalra szorultak rizsből, most, a világ egyik legnagyobb exportőreként háromszázmillió embert látnak el. A sofőr szerint, ha majd Dél-Vietnámba utazunk, meglátjuk a Mekong-delta rizsföldjeit, azok ám a hatalmas területek.
Piacgazdaság és magántőke
Vietnám zsúfolt ország, Olaszországnyi területen nyolcvannyolc millió ember él, ebből csak a fővárosban négymillió, Saigonban, vagyis Ho Chi Minh City-ben nyolcmillió. A motorosok mindkét városban már a járdán is közlekednek, de most egyelőre még csupán Hanoiban látjuk az attrakciót, ahogy haladunk a belváros felé.
Miután megérkezünk a szállodába (hatalmas ötven négyzetméteres szobát kapunk, két nagy franciaággyal egy régi, impozáns francia gyarmati épületben), hamarosan megtapasztaljuk, európainak gyalogosként sem egyszerű az élet. A KRESZ nem létezik, a piros lámpa csak jelzésértékű, olyan nincs, hogy az úttestre lelépők láttán bárki is megállna, lassítana, így cikázunk, és sebességet becslünk, és szaladunk, és ugrunk – ha kell. Azt persze időközben megtudjuk, hogy naponta harminc halálos baleset van, az áldozatok többsége motoros.
A városban nagy a por, nagyon sokan viselnek szájmaszkot, olyat mi is hoztunk magunkkal, bár a belvárosban szükségtelen, a külső kerületek nagy személygépkocsi forgalmában tesszük csupán fel. Az autópark egyébként, kapaszkodjanak meg, újabb és modernebb, mint Magyarországon, motorkerékpárja ugye alapból mindenkinek van, ám ha a vietnámi polgár megengedheti a gépkocsit magának, az nem egyszer nagy, ázsiai országokban gyártott terepjáró, vagy két-három évnél nem idősebb járgány.
Tetszik a város. Tetszenek a francia gyarmati időkből itt maradt épületek, az utcákon élő, étkező, beszélgető emberek, a tavacskák a város közepén, a vízi bábszínházak, a selyemárusok boltjai. Pár óra alatt rájövünk, és egyébként végig, az egész út alatt azt tapasztaljuk, Vietnámban az emberek viselkedése a legnagyobb élmény. Hirtelen nem is tudnánk megmondani, hol találkoztunk ilyen udvarias, előzékeny, diszkrét, mosolygós, barátságos emberekkel. És ugyanakkor ez ne tévesszen meg senkit, kemény kis nép ez, az elmúlt hatvan évben lenyomták a franciákat, az amerikaiakat, megdöntötték Kambodzsában a vörös khmerek diktatúráját, móresre tanították a betörő kínaiakat. Nagyon szimpatikusak az árak is, ha odafigyel az utazó, az élelmiszer harmada az itthoninak. Átszámítva nyolcszáz, kilencszáz forintért két ember bőségesen megebédel, megvacsorázik, levessel, itallal együtt – mégpedig az óváros főterén, a Hoan Kiem-tó mellett, amely a legkedveltebb az iskolások, és a házasulandók között; utóbbiakból, volt olyan, fél óra alatt négy párt is láttunk, a fehér menyasszonyi ruha, a vőlegényi öltöny ugyanolyan, mint nálunk.
Mészkősziget és császárváros
A magántőke, a piacgazdaság térnyerése nagyon jól megfigyelhető az idegenforgalomban. Észak felé, a kínai határ felé tartunk, a Halong-öbölbe, a név annyit tesz, hogy a Leszálló Sárkány öble. A busz, amin utazunk, magánvállalkozás, a hajó, amin éjjeli szállásunk lesz, magántulajdon. A hatalmas öböl, amelynek területén háromezer mészkősziget gyönyörködteti az utazó szemét, természetesen állami, környezetvédelmi terület. A két vietnámi idegenvezető előttünk ül, a válluk fölött nézek bele a csoport tagjainak náluk lévő útleveleibe, ők is kíváncsian lapozgatják, van ausztrál, brit, kanadai, görög, svéd, tajvani, thaiföldi, japán. A nagy nemzetközi érdeklődés a világszenzációnak számító Halong-öbölnek szól, a szigeteknek, a smaragdzöld víznek, a cseppkőbarlangoknak. Hanoiban – ahová pár nap múlva visszatérünk - jobban eloszlik a turista. A turistahajók körül egyébként mindenütt árukkal megrakott dzsunkák, asszonyok eveznek és irányítják mindegyiket, rohamos fejlődés ide vagy oda, kutya-kemény munka ez.
A következő állomás Közép-Vietnám, az ősi császárváros, Hué, amely 1945-ig volt Vietnam császári fővárosa. Itthon kicsit aggódtunk, hogy milyen lesz belföldi légi járattal közlekedni, ám a Vietnam Airlines új Airbusait és Boingjeit bármelyik nyugati légitársaság megirigyelhetné. A hué-i palota, a tízméteres falak, vizes árkok, a szépségét (az UNESCO világörökség része), az sem csökkenti, hogy itt most van az esős évszak, ezért az itt töltött két nap alatt megállás nélkül szakad az eső. Minden nyirkos, penészes, a falak, a ruhák, talán mi magunk is…
A helyieket azonban nem zavarja az eső, az éttermek előtti fedett utcai részeken lobogó tűzön, nagy kondérokban forrnak a jó vietnámi levesek, a motorosok meg-megállnak egy adagért, a helyiek meg elégedetten nézik, mennyire ízlik az európainak. Mivel Vietnámban teljesen más vírustörzsek vannak, mint az öreg kontinensen, jómagam az első héten a leveseknek szavazok bizalmat, abból nem lehet baj, gyomorrontás, hányás és a többi…
De azért alig várjuk, hogy újabb repülőút után Dél-Vietnamba érjünk, a tengerpartra, mert ott most száraz évszak van – bizony, ekkora különbségek vannak a kínai határtól majd az Egyenlítőig, 1600 kilométer hosszan húzódó ország egyes területei éghajlatában. A Hué-Ho Chi Minh City belföldi repülőút biztonságos, kényelmes, a repülőtéren már korán reggel mindenki helyi tésztalevest eszik, de egyelőre nem időzünk a városban, busszal indulunk a tenger felé, várjuk a napfényt, a szelet.
Gyáva európai utazó természetesen előre tart a belföldi buszjáratoktól is, ám a buszok korszerűek, légkondicionáltak, és a jegy mellé jár ásványvíz, szendvics. A négyórás buszút, nagyon forgalmas utakon, majd kétszáz kilométer, öt dollárba kerül. Kezdjük érteni, hogy miért tartozik Vietnám gazdasága a leggyorsabban növekvők közé a világon, reális árakon, jó minőségben szolgáltatnak.
A világon a negyedik
A vietnámi tengerpartra a nyolcvanas években még túlnyomórészt a szocialista országokból érkeztek turisták. Ma a negyedik leggyorsabban fejlődő turisztikai célpont, évente közel ötmillió turistával, a forgalom meghaladja a négymilliárd dollárt. Nha Trang, Mui Ne jó nevű üdülőrégiók központjai, mi azonban egy, a nagyközönség előtt még nem annyira ismert helyre megyünk, Phan Thiet-be, és még onnan húsz kilométert taxizunk a vadregényes vietnámi tengerpartra.
A szálloda egykor szakszervezeti üdülő lehetett, amit szépen felújítottak, ám több ezres könyvtára árulkodó, ilyen szolgáltatással még nem találkoztunk semmilyen szálláshelyen. Hasonlóképp árulkodó a választék, mert felöleli az elmúlt száz év kommunista irodalmát, beleértve a nyugat-európai kommunista írókat is, bőségesen akadnak angol és francia kiadások. További árulkodó jel, az egyenruhás biztonsági emberek, akiknek igen katonás hangulatuk van, ám természetesen rendkívül kedvesek, később kiderül, mi vagyunk az egyetlen vendégek. És nem csupán itt, hanem végig a mintegy három-négy kilométer hosszan elterülő partszakaszon, pedig mindenütt új építésű szállodák, hotelek.
A szezon előtt járunk pár hónappal, pár nap múlva érkezik az egyik szomszédos hotelbe egy vietnámi család, majd később egy csoport, de nyugodtan élvezhetjük a „magánszálloda” minden előnyét. Bennünket ugrál körül az egész személyzet, egyedül vagyunk a pompás tengerparton, ahol a decemberi, nagy hullámok miatt valóban nem lehet fürdeni, majd februárban, márciusban. Egyedül vagyunk a medence melletti bárban, ami reggel étkezőként üzemel, azt hoznak az út túloldalán lévő hatalmas étteremből, amit az ember rendel, és minden reggel felírunk magunknak, a pincérek legnagyobb örömére, néhány új vietnámi szót. Már a második nap, amikor felfedező utakra indulunk, minden motoros messziről integet: mi vagyunk a környék európai vendégei. Angolul sokszor a legegyszerűbb kifejezést sem értik, de végtelenül kedvesek, borravalót nem hajlandóak elfogadni.
Mindenütt, a legutolsó kalyibában is ott a parabolaantenna, és elmélyült áhítattal nézik a vietnámi szappanoperákat. Ha kezdődik a sorozat, a szállodában is megáll az élet, recepciós, pincér, takarító, biztonsági őr, teljes átéléssel figyeli az aktuális részt, nincs is szívünk ilyenkor zavarni őket, annyira együtt élnek a szereplőkkel, inkább mi is leülünk közéjük, és nézzük a naiv, szentimentális történeteket. Egész utunk alatt azt éreztem, a nyugati civilizáció káros hatásai (bűnözés, erőszak, szemét, selejt tévéműsorok) kevésbé törtek be a vietnámi mindennapokba, mint nálunk. Igaz, a vietnámi hetek során több beszélgetőpartnerünk is jelezte, kicsit másképp látja a dolgokat, az európai demokrácia jobb, mint az itteni egypártrendszer, mert itt bizonyos határokat nem lehet átlépni.
Mindenesetre nagyon tetszik Phan Thiet, nem megyek sehová, mondom a feleségemnek, aki viszont éppen el van foglalva, mert egy kis, zöld gekkót fedezett fel a szobában, ezért ő ajtótól két méterre lévő medence felé menekül, a gekkó a másik irányba, a terasz felé - nem lehet eldönteni, ki van jobban megijedve a másiktól. A gyíkocskákat itt nagy becsben tartják, nem azért mert mókásan szaladgálnak a falakon, hanem mert elpusztítják a rovarokat, a férgeket.
A fejedelmi ellátásért átszámítva napi háromezer forintot fizetünk, bőséges a reggeli, az internet ingyenes (mindenhol, az egész országban ezt tapasztaljuk!), a bia hanoi, azaz, hanoi sör pedig a világon talán a legolcsóbb jó minőségű, komlóból készült nedű, Hanoiban ittam korsóját huszonöt forintért is, itt „elmerészelnek” kérni érte nyolcvan-kilencven forintot is.
Ho Chi Minh City és a Mekong-delta
A volt Saigont, azaz Ho Chi Minh City-t azonban látni kell, élénk, lüktető, izgalmas város. A fővárossal szemben - amely tipikus vietnámi nagyváros, csak a szállodában hallani külföldi szót - itt már jóval több a turista, erősebb a nemzetközi jelleg, igaz, nem beszélhetünk olyan ázsiai metropoliszról, mint például a thai főváros, Bangkok esetében. HCMC, ahogy rövidítik, az ország legnagyobb városa, a nyolcmillió lakosából egymillió kínai, akik fontos pozíciókat töltenek be a gazdasági életben.
A fővároshoz képest jóval több az Európában megszokottaktól semmiben sem különböző modern épület, újonnan épített szálloda, szupermarket… De itt is nagyon jól megmaradt a régi, francia gyarmati hangulat, ilyen az egész Búi Vien utca és környéke, telis-tele is van turistával, franciákkal, csapatostul járó idős amerikaiakkal – nem kell nagy ész hozzá, nagy valószínűséggel visszatértek, nosztalgiázni. Persze, ha elmennek a háborúnak, a kegyetlenkedéseiknek emléket állító War Remnants múzeumba, alaposan elszégyellhetik magukat. De ez legyen az ő bajuk, mi most misére megyünk, Vietnám lakosságának tíz százaléka római katolikus – ki hitte volna? Gyönyörű katolikus templomban állunk a hívekkel, az oltár fölött, nehogy elfelejtsük, hol vagyunk, vörös csillag.
Az utolsó állomáshoz érkezünk, a Mekong-deltát, az ország éléskamráját, a végeláthatatlan rizsföldeket, a morcos bivalyokat, és a nagy szemű, őzfejű teheneket szeretnénk megnézni. Látjuk is mindezt, és a Mekongot, a mérhetetlen, Tibetből érkező víztömeget, a folyó négyszer szélesebb, mint a Duna. Két napot csavargunk, hajón alszunk, kígyópálinkát iszunk, muzulmán falut nézünk meg, kicsit kerékpározunk, majd ismét hajóra szállva búcsút veszünk az országtól, hajón északra tartunk, hasítjuk a mérhetetlen víztömeget. Ha szerencsénk van, estére Phnom Penh-be, Kambodzsa fővárosába érhetünk.