Amint megérkeztem Koppenhágába, egyből Nyhavn-ba siettem, aminek a neve új kikötőt jelent, ám tulajdonképpen mégis a város legrégibb kikötője. A Nyhavn központja egy mesterséges csatorna, a dán uralkodók már a 17. században (!) elrendelték kiásását annak érdekében, hogy a belső városrészeket, raktárakat, műhelyeket összekössék a nyílt tengerrel. Valamikor a Nyhavn két oldalán voltak a kereskedők, a halászok házai, a matrózok fogadói, kocsmái, bordélyai.
Jelenleg viszont Koppenhága egyik legvonzóbb része, a régi házakat felújították, élénk színűre festették, éttermek, bárok sorakoznak végig a csatorna partján, innen indulnak a sétahajók, régi szép vitorlások ringatóznak a hullámokon, sokadalom, forgatag, napfürdőző helyiek és turisták… Ha az ember leül megpihenni, máris jól szórakozik az ingyen mozin.
Annak idején a Nyhavn partján lévő egyik házban lakott egy író, talán a mai napig ő a legismertebb dán, igen, Hans Christian Andersenről van szó, ez a kép pedig a koppenhágai városháza impozáns előcsarnokában készült.
És Koppenhága szimbóluma az ő teremtménye, a kis hableány (Den Lille Havfrue). Senki nem akarja kihagyni, nekem is ez volt a következő koppenhágai állomásom. Fotóztam, üldögéltem és közben fel is ütöttem a könyvet.
„Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.”
A 125 centiméter magas, 175 kilogramm tömegű szobor Edvard Eriksen alkotása, 1913-ban avatták fel. A költségeket egy gazdag dán sörgyáros állta, megérdemli, hogy leírjuk a nevét: Carl Jacobsen. A szobor arcát egy híres koppenhágai balett-táncosnőről mintázták, ám a balerina a meztelenül történő modellállást már nem vállalta, így a szobrász felesége mentette meg a helyzetet. Szerintem szerencsésen alakult a dolog, mert számomra a halfarokban végződő alkotás arca, teste egyaránt vonzó, nőies.
„Ahol a legmélyebb a tenger, ott áll a vízikirály palotája; piros korallból rakták a falait, csúcsíves, nagy ablakait átlátszó borostyánkővel üvegezték, tetejét meg kagylóhéjjal födték, s ezek nyitódnak-csukódnak a hullámok érintésére…(.) a vízi-királykisasszonyok… hatan voltak, szépséges szépek valamennyien, de azért mégis a legkisebbik volt a legszebb mindnyájuk között. Arca olyan finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme kék, mint a tenger mélye, de lába neki sem volt, akár a többinek: halfarokban végződött a teste.
Aztán valami megmagyarázhatatlan módon ez a szép szobor a vandálok célpontja lett, és 1913 óta többször fel kellett újítani. Fogalmam sincs, mi visz rá egyes személyeket, hogy lefűrészeljék a szobor fejét (két ízben is) hogy levágják a kezét, vagy a nemzetközi nőnapon festékkel öntsék le. A százéves évfordulón, 2003-ban, embernek nehezen nevezhető alakok egyenesen belerobbantották a szobrot a kikötő vízébe, onnan emelték ki és újították fel.
Andersen meséit magyar írók, költők tucatjai fordították, az első meséi Petőfi Sándor özvegye, Szendrey Júlia fordításában jelentek meg 1856-ban.
A szobor melletti vízeken jachtkikötő van, szép hajók sorakoznak egymás mellett és itt található egy híres szökőkút, a Gefion-szökőkút, amely egy klassz mitológiai történetet örökít meg. Valamikor a svédek uralkodója annyi földet ígért Gefion istennőnek, amennyit az egy éjszaka alatt körbe tud szántani.
Az istennő fülön fogta négy fiát, ökörré változtatta őket, a pompás és erős jószágok pedig egész éjjel dolgoztak. A hatalmas földdarabot az istennő el is vitte magával és ledobta a magasból, így keletkezett a Sjælland-sziget, ezen fekszik Koppenhága is. Svédországban maradt egy hatalmas mélyedés, ebből lett a Vänern-tó, az ország legnagyobb tava, sőt, Európában is csak két nagyobb van nála, a Ladoga- és az Onyega-tó.
Nyhanv és a kis hableány szobra mellett még egy olyan dolog volt, amire azt mondtam, az első nap megnézem. Christiania, Koppenhága szabad városa, hippik alapították 1971-ben, a terület egy hatalmas, elhagyatott katonai laktanya volt, a kerítését átvágták és foglalták az új hont.
Az eltelt évtizedekben akadtak gondok a területen kívüliséget élvező szabad város és a dán hatóságok között (bűnözés, drogfogyasztás), ám ezek rendeződtek napjainkra, a terület már békés turisztikai látványosság, és mintegy ezer lakója – még alapítók is akadnak köztük - szívesen látja a turistákat.
Fényképezni viszont nem lehet, így aljas módon titokban készítettem párat, mert egy jó fotóért a riporter a lelkét is eladja. A tilalom elsődleges oka, hogy a bárok, kocsmák fából készült asztalainál mindenki sodor, és az utcákon marihuána és hasis felhőkben sétálgathatnak az érdeklődők. A végén már azt gondoltam, na, tessék, nulla forintból/dán koronából, szívás nélkül is lassan THC-bohóc lesz belőlem. (A vadkender aktív kémiai hatóanyaga a delta-9-TetraHydroCannabinol.)
Évente mintegy félmillióan keresik fel Christianiát, és az éttermek, kocsmák mellett galériák, műtermek, műhelyek várják, koncert, zenei rendezvények szórakoztatják a nagyérdeműt.
Elérkezett az idő a kedvenc dán zenekarom, a Steppeulvene (Pusztai farkasok) zenéinek hallgatására, hiszen a történetük pontosan passzolt a hippi város sztorijához.
A Pusztai farkas egy nagyszerű Herman Hesse-regény, 1928-ban jelent meg. A mű tiszteletére vette fel 1967-ben Kaliforniában egy banda a Steppenwolf nevet. Őket mindenki ismeri, hiszen olyan világslágereik vannak, mint a „Born to Be Wild.” Ám Dániában is alakult egy remek rock banda, Pusztai farkasok néven (Steppeulvene). Dánul énekeltek, a szövegeket énekesük a zseniális író és költő, Eik Skaløe írta, aki 1968 októberében az indiai-pakisztáni határon, a szokásos kábítószeres utazásai közepette eltűnt, pontosan senki nem tudja, mi lett vele.
Egyetlen albumok jelent meg 1967-ben, HIP a címe, ez volt az első dán, és a mai napig kultikus rock album. Az én kedvencem róla az Itsi Bitsi. Itsi Bitsi ta' med mig til Nepal, Itsi Bitsi ta' med mig til Nepal, Vejen er lavet af rågummisåler, Ta' dine sko af for asfalten tåler, Kun dine bare tæer, Kys dine skarabæer, Lyt til speedometeret der stråler…
Elég is volt az első napra. Koppenhága nagyon kellemes helynek, bulis, jó hangulatú városnak bizonyult, csatornák, szép házak, nyugodt, laza emberek, különösen a csatornák partján lévő, kiülős helyek voltak parádésak.
Pár embertől megérdeklődtem a metrót – a skandináv árak miatt a külvárosban laktam, és a megállótól még tizenöt percet kellett gyalogolni -, azonnal, mosolyogva, készséges igazítottak útba.
Jó lesz ez a hely, gondoltam, és lefekvés előtt összeállítottam a másnapi tervet, a Rózsavár volt az első célpont. És még beleolvastam a kis hableányba. Már megmentette a hajótörés miatt végveszedelembe került királyfit, és a szerelméért vállalta a rettenetes árat, amit a tenger boszorkánya kért, és már lába lett, és a királyi udvarba került…
Még átnéztem az aznapi fotókat.
Rosenborg, Rózsavár a dán királyok nyári lakhelye volt, a nagyközönség számára már 1838-ban megnyitották. Érdekes, mint Nyhavn esetében a 17. századi csatornaépítéseknél láthattuk, a dánok (és általában a skandináv országok) sok esetben mennyire más országok előtt járnak.
Rosenborg kastélyában láthatóak a dán királyi koronaékszerek, a királyi trón, amely meg egyenesen a tengeri narválok agyaraiból készült. A narvál egy cetfajta és a hideg tengereket szereti, ritkán merészkedik az északi szélesség nyolcvanadik fokánál délebbre, és különösen kedveli a Grönland környéki vizeket.
A kastély körül terül el az ország legrégebbi királyi parkja, rengeteg rózsával, aranyhalakkal teli medencékkel, ez a koppenhágaiak egyik kedvenc piknikhelye.
De nagyon tetszett az a festmény is, amelyet ha balról nézek, nő portré, ha meg jobbról, akkor férfi portré.
Még két palotát céloztam meg, az egyik a dán királyi család rezidenciája, az Amalienborg volt. Itt az volt az érdekes, hogy négy egyforma, klasszicista stílusú palota zár közre egy nyolcszögű teret, amelynek közepén a palota létrehozója, V. Frigyes lovas szobra áll. Az Amalienborgban a felhúzott zászló jelzi, hogy a királyné, II. Margit otthon tartózkodik.
A másik palota Slotsholmen szigetén, Koppenhága belvárosában található, ez a Christiansborg, amely helyet ad a parlamentnek, a miniszterelnöki hivatalnak, a legfelső bíróságnak, ez a dán állam szíve. Kétszer is leégett, egyszer a 18., egyszer a 19. század végén, 1928-ra készült el a jelenlegi, és szerencsére nem folytatódott a tűz-sorminta, nem égett le a 20. század végén.
A Slotsholmen szigetén van még egy nagyon szép épület, az egykori tőzsdepalota, amelynek a tornyai sárkányfarkat formáznak.
Az utolsó délután megnéztem Európa második legkorábban megnyitott vidámparkját, a Tivolit, ahol nem csupán hullámvasút, körhinta vagy hasonló klasszikus látványosságok várják a látogatókat, hanem koncertek, tűzijáték és az égvilágon minden más szórakozási lehetőség is.
Koppenhágáról a legszebb panoráma talán a 35 méter magas Kerek-toronyról (Rundetåm) nyílik. Ezt eredetileg csillagvizsgálónak építették 1640 és 1642 között, kuriózumként, lépcsők helyett egy tekervényes folyosó vezet felfelé. Szűk a folyosó, bár annyira talán mégsem, mert amikor Nagy Péter orosz cár Koppenhágába látogatott, ahogy azt az orosz virtus megköveteli, négylovas hintóval hajtatott fel a torony tetejéig.
Csak a legutolsó métereken van egy szűk kis lépcső. A panoráma nézegetése közben még hallgattam egy kis Steppeulvene-t.
Este, lefekvés után pedig még jött egy kis Andersen. Az ifjú herceg elvette feleségül a szomszéd királyság hercegnőjét, a kis hableány szíve már megszakadt, teste tajtékká vált, de a lelke megmaradt és a mennyekbe jutott. Becsuktam a könyvet, másnap kora hajnalban indultam Svédországba, régóta készültem már egy igazi skandináv nyárra, Stockholmban az ABBA együttes múzeumával szándékoztam kezdeni.