Kora este érkeztem Lappföld fővárosa, Rovaniemi egyik szállodájába, de még bennem volt az utazás izgalma, nem tudtam aludni, és este tízkor úgy gondoltam, ilyenkor lehet ám kitűnő felvételeket készíteni az északi sarkköri havas éjszakáról. Kinyitottam az ablakot és mélyet szippantottam a száraz, hideg levegőből.
A szálloda recepcióján dolgozó két csinos hölgy is remek ötletnek tartotta az éjjeli fotózást, kicsit még beszélgettünk magyarokról, finnekről, lappokról. Ha pontos akarok lenni, számikról, mert így hívják magukat, a lapp elnevezésnek nem örülnek. (De egyelőre nem lehet mit tenni, mert Magyarországon a néprajzkutatók is a lapp kifejezést használják.)
Mindenesetre vidáman elköszöntünk egymástól, és elindultam dolgozni. Azaz, csak indultam volna, mert ekkor jött a karambol, nagy jókedvemben a szálloda előcsarnokában kicsúszott kezemből a fényképezőgépem, le a kövezetre.
A recepciós hölgyekkel mint sérült kismadarat simogattuk, vizsgálgattuk, próbáltam bekapcsolni, de ezt a zuhanást nem tudta működőképesen megúszni. Mi lesz most? – kérdezték a finn lányok. Kicsit nagyképűen – mindketten nagyon szépek voltak – azt válaszoltam, hogy régóta vagyok utazó riporter, mindig két gép van nálam.
Kevésbé nagyképűen visszamentem a szobába a második számú gépért, amelynek a szíját most már rákötöttem a csuklómra.
Másnap még kicsit bántott a dolog, mert vigyázni szoktam a dolgaimra, értékeimre, de lassan kezdtem megvigasztalódni. A város nappal is nagyon tetszett, minden egyszerű, praktikus volt, ahogy azt az Északi-sarkkörön kell. Mert itt azért a telet túl is kell élni.
Rovaniemi az aranynak, a fakitermelésnek és a bányászatnak köszönheti fejlődését. Az aranytelérek nem voltak túlságosan bőségesek, hamar kimerültek, ám fából és ércből a mai napig nincs hiány. Manapság a Télapó-turizmus virágzik, hiszen az igazi Mikulás Rovaniemiben lakik, minden tájékozott kisgyerek jól tudja.
Lefotóztam egy táblát, amely Rovaniemi testvérvárosait tüntette fel, ilyen város az innen 3200 kilométernyi távolságban lévő Veszprém.
Ami a hivatalos programot illeti, a Finn Turisztikai Hivatal egyik munkatársa kalauzolta az újságírócsoportot, valahogy kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is élt Párizsban, így amikor kettesben voltunk, a nosztalgia okán mindig franciául beszélgettünk.
Lappföld négy ország – Finnország, Norvégia, Oroszország, Svédország – területén található, mintegy négyszázezer négyzetkilométerről, vagyis Magyarországnál több mint négyszer nagyobb területről beszélünk. El lehet képzelni a népsűrűség mértékét, hiszen a lappok számát körülbelül nyolcvanezerre becsülik. A lappok, vagyis, miként magukat hívják, a számik, tapasztalataim szerint nem nagyon foglalkoznak az országhatárokkal, hiszen a rénszarvas csordáik téli, illetve nyári szálláshelye a legfontosabb és ez határtól független.
A rénszarvas a minden, az élelem, a szállítóeszköz, a ruházat. A rénszarvastartók minden tavasszal elindulnak északra, a tenger felé, mert ott akkor hűvösebb van, és kevesebb is a szúnyog. Majd ősszel vissza a szárazföld belsejébe.
A lappok a finn, norvég, svéd, orosz parasztokat „sötétruhájúknak” nevezik, mert a ruhájukon nincs dísz, legalábbis annyi dísz nincs, mint a számik öltözékén. Bezzeg a magukat a nap és a hold leszármazottainak tartó lappok színes, jellemzően piros és kék színekben pompázó ruhái!
Azt hihetnénk, hogy Lappföld távolmaradt a világtörténelem vérzivataraitól, ám nem, amikor 1944-ben Finnország és a Szovjetunió fegyverszüneti egyezményt kötött, a visszavonuló német csapatok felégettek mindent, amit értek.
Aztán a lappok (és a finnek is) várták a bevonuló Vörös Hadsereget, vártak, vártak és a legnagyobb örömükre, megkönnyebbülésükre, az érkezett meg. Churchill és Sztálin már megegyeztek Finnországról, és utóbbi nagy szerencséjére, nem került a kommunista tömb országai közé.
A vendéglátóink ragaszkodtak ahhoz, hogy próbáljuk a mindenféle szánokat, így először is a motoros szánt. Nagy élmény volt a havas utak szép fenyőerdei között nyomni a gázt.
Aztán jöttek a kutyaszánok, a finn huskyk, akik egyenesen imádják a munkájukat. Ha ráléptem a szán hátulján lévő vasfékre, kedvetlenül álltak meg, és csaholva követelték a folytatást. Újabb parancsra boldogan loholtak tovább.
A kutyák egyébként majd kicsattantak az egészségtől, nem csoda, lazacot és a legjobb kutyatápokat eszik, sokat mozognak, örömmel simogattam a fényes bundájukat.
Aztán jöttek a rénszarvasok, akik nélkül ugye nincs élet Lappföldön, ráadásul jóval többen vannak, mint az emberek. A rénszarvasok a pokolba kívántak a szánokat, mérhetetlenül unták a dolgot, nem is nagyon erőltettem.
A lappoknál még a 17. században is a sámánhit volt az uralkodó vallás. Megtekinthettem egy szertartást is, ahol a sámán az általa kibocsátott hangok által kerül révületbe. A hit szerint a szellemek a rendkívüli hangokra, szavakra figyelnek, az emberek mindennapi beszédeivel nem törődnek. A sámánszertartás alatt használatos szavak egy részének használata tilos is a hétköznapi életben.
Még pár feledhetetlen nap következett a havas tájakon, majd búcsút vettem Lappföldtől.
